Olaszország politikai rendszere a második világháború óta folyamatosan ingatag, ami annak köszönhető, hogy Mussolini után olyan politikai rendszert hoztak létre, amely lehetetlenné teszi, hogy egy pártnak nagy hatalma legyen. Igen ám, de így kormányozhatatlan az ország, legalábbis nem lehet hatékony döntéseket hozni. Ennek megváltoztatására írt ki 2016-ban népszavazást Matteo Renzi akkori miniszterelnök, de az sajnálatosan megbukott.
Nem voltak bölcsek
Az olaszok nem látták át, hogy szükségük lenne egy olyan politikai rendszerre, amely jobban hasonlít a többi fejlett európai országéra, hisz így a mindenkori kormány béna kacsa, amely nem tud határozott intézkedéseket tenni. A populizmus ezzel együtt felütötte a fejét, mégpedig már egész korán: 1994-ben, amikor Berlusconi először hatalomra került. Most pedig egy egész furcsa formáció készül kormányra kerülni: két párt koalícióban, akik eddig mindenféle ijesztő dolgokat mondtak, mint például az euró kivezetése, kormányzati költekezés.
A görögöknél még csak meg lehetett érteni, hogy a Sziriza hatalomra kerülésekor ilyesmikkel próbálkoztak, mert ott nagy válság volt, nagy életszínvonal-csökkenéssel. Aztán végül ők is belátták, hogy Európa nem fogja finanszírozni a költekezésüket, elzárták a pénzcsapot, és akkor rádöbbentek, hogy egy saját pénzt féktelenül nyomtatva nagyon mélyre jutnának. Győzött a józan ész, stabilizálódott a gazdaság, és még mindig jobban élnek, mint mi, a gyors felzárkózók.
Magas lóról nagyot esni
Olaszországban egész más a helyzet. Ott döbbenetesen magas az életszínvonal, ahhoz képest, hogy az ország gazdasága mennyi problémával küzd. Az olasz nettó átlagbér 1750 euró körül van, ami a 2300 eurós német szint háromnegyede, a magyar szint két és félszerese. Ez valószínűleg a problémák egyik oka is: túl jól élnek, így eladósodtak, a görög után a második legnagyobb GDP-arányos adóssággal rendelkezik Olaszország az eurózónában.
Hogy miért lett ez így? Az országban a második világháború után gazdasági csoda bontakozott ki, amely több évtizeden át tartott, így az ország felkapaszkodott a fejlettek közé. Mindeközben azonban folyamatosan magas infláció volt, a nemzeti valuta, a líra folyamatos leértékelésével, és ez valamiféle egyensúlyt hozott. Az euró bevezetése azonban fegyelmet követelt: nem lehetett nagy inflációt tartani, mivel nem lehetett leértékelni, így a béremeléseket is vissza kellett volna fogni.
Lehetőségek
Milyen opciói vannak az országnak? Az egyik egy fegyelmezett gazdaságpolitika, hogy fennmaradhasson a magas életszínvonal, gazdasági reformokkal, hogy versenyképesebb legyen az ország. A másik út, amivel a mostani leendő kormányerők fenyegetőztek: a költekezés. Ezt viszont már senki nem finanszírozná, hirtelen senki nem venne meg több olasz államkötvényt, és az EKB is kénytelen lenne visszavonulni, hiába olasz az elnöke.
A görög példa már megmutatta, hová vezet ez, Olaszország ráadásul egy gigantikus falat a 60 millió lakosával. Költekezni euróban nem tudnának, mivel senki nem adna hozzá pénzt, így egyetlen lehetőségük az eurózónából való kilépés lenne. Nem vitás, hogy ebben az esetben a mostani magas fizetések euróban legalább a felükre esnének, mire beállna az új egyensúly. Ilyet vélhetőleg senki nem akar, ezért jó eséllyel bárhogy is néz majd ki a kormány, görög módra valószínűleg jobb belátásra térnek, remélhetőleg minél hamarabb.
Megjelent egy új korcsoport, a "szuperszázasoké", amelybe azok tartoznak, aki 110 év felettiek. 
