Most Nigériában történik ez: föld alá, vagyis illegalitásba küldik a valutaváltókat, hátha akkor majd eltűnik a piaci árfolyam, és az állam azt mondhatja, nem is olyan gyenge a saját valuta, a naira, csak ugye azok a fránya spekulánsok. Így viszont senki nem tudja átváltani az értéktelenedő nairát dollárra, elakad az import, áruhiány keletkezik, elégedetlenség és elszegényedés következik be. És már milyen sokadik eset csak az elmúlt évtizedekben!
Olajországok sorsa
A nigériai valuta zuhanását az olajár két évvel ezelőtti nagyfokú esése váltotta ki, mivel az ország gazdasága nagyrészt az olajexportra épül. Ez természetes folyamat: ha egy ország gazdasága és exportja ennyire egyoldalú, mindent az adott termék aktuális ára határoz meg. Ugyanaz a probléma természetesen más olajexportáló országokat is sújtott, köztük Oroszországot, amely nagyon hamar belátta, hogy nem lehet a trenddel harcolni, ezért engedte, hogy a rubel árfolyama hozzáigazodjon az olajárhoz. Így ugyan rövidtávon megterhelők voltak a hatások, de a gazdaság gyorsan alkalmazkodott, és most már lassan kikeveredik az ország a recesszióból, sőt már a rubel is erősödött.
A feketénél is feketébb piac
Nigéria ezzel szemben nem hajlandó tudomást venni a realitásokról, a nem banki valutaváltóknak megállapított egy árfolyamlimitet, amit ha átlépnek, börtön fenyegeti őket. Így persze senki nem vált náluk: a dollár és más külföldi valuta kifogy, így eladni sem tudnak. Ha üzemelni akarnak, illegalitásba kell vonulniuk és a kereslet-kínálati szinten folytatva a váltást, rettegve a lebukástól. A lebukás veszélyét úgy tudják mérsékelni, hogy csak a régi, megbízható ügyfelekkel üzletelnek, ismeretlenekkel nem, hisz azok lehetnek hatósági ellenőrök.
Az egykori könnyített változat
Érdekességként meg kell jegyezni, hogy hasonló rendszer működött a kelet-európai kommunista országokban, köztük nálunk is. Az árfolyamot a jegybankok mesterségesen állapították meg, olyan szinten, ami magasabb volt, mint amin az áruforgalom bonyolódhatott volna. Leginkább azért volt így, mert a kommunista országok versenyképtelen, a piacokon nehezen eladható termékeket gyártottak, és sok mindent nem tudtak előállítani, így nagy importra lett volna szükség. Az állam ezért egyszerűen magához volta a külkereskedelem monopóliumát, és eldöntötte, miből mennyit lehet importálni a silány exporttermékek és a torz árfolyam miatti szűkös valutakészletből.
Így aztán felvirágzott a feketepiac, ahol a reális árfolyamokon forogtak a valuták, majd magánimportőrök hozták be a hiányzó importtermékeket, és magas haszonkulccsal értékesítették. Nálunk ez viszonylag gördülékenyen működött a rendszer utolsó két évtizedében, miután a hatóságok gyakorlati okokból szemet hunytak a jelenség fölött, tudván, hogy így legalább egy valamennyire működő gazdaság van, mérsékelt áruhiánnyal.
A régi kemény út
Más országokban, sőt nálunk az 50-es 60-as években a nigériai utat választották, esetenként még szigorúbban. Még a külföldi valuták tartását is tiltották, nemhogy a váltását, így a szabad országok valutaváltóinál elképesztően gyenge áron forogtak ezen országok fizetőeszközei. Ez aztán esetenként extrém torzulásokat hozott a gazdaságban, hisz a kevés exportképes áru irreálisan értékes lett, az import viszont úgy megdrágult, hogy lényegében elérhetetlen lett. A rendszerváltozás után aztán hamar helyreálltak a piaci viszonyok, jóllehet ehhez szinte minden érintett országban először kisebb-nagyobb inflációra volt szükség.
A Budapesti Értéktőzsde részvényindexe, a BUX 74,04 pontos, 0,07 százalékos csökkenéssel 101 306,73 ponton zárt hétfőn. 
Vámháború, zuhanó dollár és AI-őrület – mihez kezdjen egy magyar kisbefektető?
