Miközben a néhány nappal később eltűnt Titan merülőhajó kibontakozó tragédiáját az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelte, a június 14-én, Görögország közelében, több száz migránssal a fedélzetén elsüllyedt Adriana halászhajó sorsa jóval kevesebb figyelmet kapott. Pedig az Adrianával történtekkel nemcsak azért kéne foglalkozni, mert a becslések szerint több mint 600 ember, köztük rengeteg gyermek halt meg a katasztrófában, hanem azért is, mert ez a katasztrófa tökéletesen elkerülhető lett volna.
Más, Európa felé a Földközi-tengeren vagy az Atlanti-óceánon felfedezetlenül evickélő, migránsokkal telezsúfolt hajókkal szemben ugyanis az Adrianát az elsüllyedése előtt hosszú-hosszú ideig megfigyelés alatt tartotta a görög parti őrség, de az EU-s határvédelmi ügynökség, a Frontex is figyelemmel kísérte a helyzetet. Mégis csupán a hajón összezsúfolt emberek töredékét sikerült kimenteni, miután a hajó elsüllyedt, mivel nagyszabású mentőakció helyett csupán a görög parti őrség egyetlen hajója tartózkodott a helyszínen, amikor az Adriana felborult, majd a hullámsírba merült. A tragédiában a hajón tartózkodó összes gyermek és nő odaveszett, mivel őket a fedélzet alatti helyiségekben zsúfolták össze, így esélyük sem volt elhagyni a hajót.
Elhárított felelősség
A görög hatóságok azzal igyekeztek elhárítani maguktól a felelősséget, hogy a hajó haladt a célja, azaz az olasz partok felé, illetve hogy a hajó fedélzetén tartózkodók többször is egyértelműen visszautasították a felajánlott segítséget. Újságírók nyomozása azonban kiderítette (talán a Washington Post alább beágyazott, vizuálisan is illusztrált összefoglalóját lehet a leginkább ajánlani), hogy az Adriana nyilvánvalóan műszaki gondokkal küzdött, és többször is eltért menetirányától, hosszú időszakokban pedig meghajtás nélkül sodródott a tengeren. Ez különösen veszélyes egy ennyire telezsúfolt, tehát instabil hajó esetében, ezt pedig a készült felvételek alapján is teljesen egyértelműen látnia kellett a megfigyelőknek.
To retrace the path of the Adriana, The Post examined satellite imagery, mapped ship traffic data and integrated coordinates from distress calls and official reports and testimony. https://t.co/F3DUnb0Zde pic.twitter.com/PfRcTedbDL
— The Washington Post (@washingtonpost) July 5, 2023
A riportok arra is felhívják a figyelmet, hogy a hajót kezelő legénységnek, illetve az egyiptomi – egyébként a tragédiában szintén odaveszett – kapitánynak az út folytatása volt az érdekében, mivel egyrészt a fizetségük nagy részét ezután kapták volna meg, másrészt féltek a felelősségrevonástól, ha a parti őrség kezébe kerülnek. Az erre a célra fenntartott segélyvonalra a dráma óráiban folyamatosan érkeztek az elfogyott italról és élelemről, a hajó veszélyes dülöngéléséről szóló bejelentések a hajón utazóktól – mégis a legénységre hallgattak a hatóságok emberei.
A hajóra dobált vizespalackokat és élelmiszercsomagokat pedig azért próbálták visszautasítani az emberek, mert az értük kialakult tolongástól veszélyesen imbolyogni kezdett a hajó. Ráadásul a tengeren érvényes szabályok szerint vészhelyzet esetén kötelessége a környéken tartózkodó hajóknak minden eszközzel segíteni, ezt még az érintett hajó kapitányának kérése sem írhatja felül, márpedig az Adriana egyértelműen bajban volt. Az, hogy a tragédia közvetlen kiváltó oka az volt-e hogy a parti őrség hajója végül vontatókötélre vette a bárkát, ami ezután borult fel, vagy ebben nem volt közvetlen szerepe a görög hajónak, valójában csak részletkérdés.
A tény az, hogy az európai hatóságok szeme láttára süllyedt el egy hajó és veszett oda több száz ember, akinek nagy többségének csak annyi volt a bűne, hogy a jobb élet reményében illegálisan akart európai földre lépni.
A világ legveszélyesebb migrációs útvonala
És a görög parti őrségnek messze nem ez volt az első, emberéleteket követelő akciója: több esetben derült ki, hogy hajóik a nyílt tengerre vagy a török partok közelébe vontattak csónakokat, emberekkel teletömött hajókat, hogy ott a sorsukra hagyják őket, legjobb esetben is csak remélve, hogy sikerül szilárd partra evickélniük.
De az olasz vagy a spanyol parti őrségek sem állnak a helyzet magaslatán, és amiről egyáltalán tudunk, azok csak azok az esetek, amelyekre fény derült, a tanúk nélkül maradt, vagy éppen a hatóságok számára is rejtve maradt tragédiákról legfeljebb az előkerült maradványokból értesülhetünk, ha egyáltalán. A becslések szerint június végéig mintegy kétezer ember halt bele a kísérletbe, hogy vízi úton jusson el Európába, míg tavaly ebben az időszakban „csak” 1358 halálesetet jegyeztek fel. (Az ENSZ adatai szerint 2014 óta több mint 20 ezer migráns tűnt el vagy veszett oda csak a Földközi-tenger középső szakaszán, ezzel ez a világ legveszélyesebb migrációs útvonala.) Mindez az európai közvélemény és politikusok félrenézése, illetve az európai hatóságok elégtelen teljesítménye, sőt mint láthattuk, néha tevékeny részvétele mellett zajlik.
Ráadásul ez a megszámolhatatlanul sok tragédia alig enyhíti az Európára nehezedő migrációs nyomást, a veszélyek ellenére is rengetegen kelnek útra és érkeznek is meg az európai partokra: 2023 első elében nagyjából 31,300 migráns érkezett Olaszországba, míg tavaly csupán 7900-an, ugyanennyi idő alatt. A legtöbben Líbia és Tunézia partjairól indultak útnak, de származási országaik ennél jóval változatosabbak, Afrika az Egyenlítő körüli területeitől kezdve Dél-Ázsiáig sokan választják ezt az útvonalat.
A helyzetnek persze nincs egyszerű megoldása, hiszen az sem járható út, hogy mondjuk több ezer férőhelyes utasszállítókon fuvarozzák a migránsokat Európába, ahogy a másik véglet sem, a tengeri határok fegyveres védelme, túlzsúfolt halászbárkákra tüzet nyitó hadihajókkal.
Helyén kezelni a problémát?
Így aztán nagyon csábítóan hangzik az a javaslat, amelyet a magyar kormány is előszeretettel hangoztat a migránsválsággal kapcsolatban, nevezetesen hogy a problémát nem az európai határokon, hanem azokban az országokban kell megoldani, ahonnan a migránsok érkeznek. Ha azt a lehetőséget elvetjük, hogy az Unió egész Afrikában, a Közel-Keleten, illetve Dél-, és Délkelet-Ázsiában minden gazdasági problémát, éhínséget, háborút, terrorizmust és elnyomást rövid úton megszüntet, akkor ez a Földközi-tengeri útvonal viszonylatában azt jelenti, hogy azokra az országokra testáljuk a migránsáradat visszafogását, ahonnan a hajók elindulnak.
Törökországgal például, mint emlékezhetünk, 2016-ban kötött az Unió megállapodást, amelynek keretében a török kormány azt vállalta, hogy nem engedi tovább ellenőrzés nélkül a területére érkező, Európába tartó migránsokat, illetve visszafogadja azokat, akiket a görög hatóságok elfogtak, cserébe pedig egyéb engedmények mellett rengeteg pénzt, nagyjából 6 milliárd eurót is kapott uniós forrásokból. Csakhogy itt rögtön jól is látható az egyik probléma ezzel a megoldással: a korábban Törökországon keresztül, a balkáni útvonalon érkező migránsok egy része inkább a drágább, veszélyesebb, de kevésbé ellenőrizhető Földközi-tengeri útvonalat választja. Ha sikerülne is újabb és újabb országokkal hasonló megállapodásokat kötni, és ezeket be is tartanák, a migránsok valószínűleg megtalálnák az alternatív, Európába vezető útvonalakat, csak legfeljebb még nagyobb összegeket fizetnének ki az embercsempészeknek és még nagyobb veszélyeknek tennék ki magukat, és még több atrocitásra adnának alkalmat mindazoknak, akik kiszolgáltatott helyzetükkel vissza akarnak élni.
Ennek fényében is már érdemes tehát némi szkepticizmussal kezelni a nagy csinnadrattával, mosolyok és kézfogások, kölcsönös vállveregetések közepette július közepén Tunéziával megkötött egyezményt. Ennek keretében az EU 900 millió eurót (nagyjából 340 milliárd forintot) ajánlott fel Tunézia számára, cserébe pedig az embercsempészek és az illegálisan a Földközi-tengeren átkelni kívánók elleni határozottabb fellépést vár el Kais Saied tunéziai elnök rezsimjétől.
Magyar szemmel különösen pikáns részlet, hogy a megállapodást Várhelyi Olivér szomszédságpolitikai és bővítési biztos írta alá az Unió részéről, de az egyezmény tető alá hozásában Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, Giorgia Meloni olasz, illetve Mark Rutte azóta már lemondott holland kormányfő vállalt kulcsszerepet.
Az, hogy a gazdasági nehézségekkel küzdő Saiednek miért előnyös ez a megállapodás, az nem szorul különösebb magyarázatra. A konkrét pénzeken túl a tunéziai elnöknek a nemzetközi elismertség is jól jön, miközben Saied hónapok óta nyíltan rasszista kampányt folytat az országban élő, illetve oda érkező fekete bőrű népesség ellen. Az európai szélsőjobb (és a magyar kormány, illetve kapcsolt részei) által hangoztatott, az európai lakosság „lecserélésének” tervére vonatkozó összeesküvéselméletekhez hasonló elméletei szerint a délről érkező migránsok áradata az ország arab, muszlim többségének megszüntetése lenne (ironikus módon az európai változatban ugye pont részben az arab etnikumú, muszlim vallásúakra cserélnék a fehér, keresztény európaiakat).
Jogsértések EU-s pénzből
Morálisan tehát már az is megkérdőjelezhető, hogy egy ilyen politikust és rendszerét töm ki pénzzel az EU, de mit kap a pénzéért az Unió? Nos, a migránsok elleni tunéziai hadjárat nem maradt meg a rasszista szólamok szintjén, hanem a tunéziai hatóságok százával gyűjtötték össze az országban élő fekete-afrikaiakat, hogy aztán egy részüket egyszerűen kitegyék a Líbia és Tunézia között húzódó senki földjén, a sivatagban, élelem és víz nélkül. Többen meghaltak közülük, mások sorsáról azóta sem lehet tudni.
A nyilvánosságra került esetekből mindenesetre jól látható, hogy milyen módszerekkel fogják megpróbálni a tunéziai hatóságok megtörni a még délebbről érkező migránsok áradatát – csak az ilyen emberi jogokat is sértő kegyetlenségeket ezután majd részben uniós pénzből fogják végrehajtani.
Migrants dumped in Sahara desert on #Tunisia-Libya border. Humanitarian crisis escalates as hundreds cross daily without food or water. UN raises concerns about violence against migrants in Libyan detention.#Libya #DME #DailyMiddleEast pic.twitter.com/2ngbxQhiUd
— Daily Middle East (@D_MiddleEast) August 7, 2023
És ez még mindig messze nem garancia még arra sem, hogy egyáltalán csökkenni fog a Földközi-tengeren keresztül érkező migránsok száma, vagy valamivel ellenőrizettebb körülmények között fognak jönni az érkezők. A tunéziai migránshelyzet megromlása részben arra vezethető vissza, hogy az évek óta a teljes anarchia szélén egyensúlyozó Líbia is kapott uniós pénzt a határai védelmének megerősítésére.
A líbiai parti őrség új hajókat, illetve száz tagjának kiképzését fizette mintegy 59 millió eurónyi EU-s forrásból. Azonban az ENSZ, illetve civil szervezetek képviselői szerint a líbiai parti őrség maga is részt vesz az áruk és emberek csempészetében, illetve emberek rabszolgakereskedelmében, rendszeres gyakorlatuk például az őrizetükbe került migránsok az utazásra összegyűjtött pénzének elszedése, majd megkínzásuk, hogy otthon maradt családtagjaikat rávegyék újabb pénzek küldésére szabadon bocsátásuk fejében.
Az ENSZ arra jutott, hogy az EU emberi jogok megsértéséhez járul hozzá a forrásaival”
– mondta a líbiai helyzetről a holland zöldpárti MEP képviselője. Ehhez hozzátehetjük, hogy amennyivel csökkent e brutális fellépés hatására a Líbiából érkező migránsok száma, nagyjából annyival nőtt a Tunéziából érkezőké. Líbiából ugyan hosszabb az út, de korábban szabadabban működhettek itt az embercsempészek. Tunéziából ugyan rövidebb az út, de egyáltalán nem biztonságosabb, mert éppen a rövidebb út miatt az embercsempészek a nyílt tengeri hajózásra teljesen alkalmatlan fémcsónakokat is útnak indítanak észak felé – a pénzt természetesen ilyenkor előre kérik.
És a líbiai parti őrség esete egyáltalán nem egyedi. Az Unió különböző nehezen összesíthető jogcímeken és programok keretein belül például a térségben Egyiptomnak és Marokkónak is százmillió euró feletti támogatás ment hasonló célokra az elmúlt időszakban, de olyan távolabbi országok, mint Nigéria, Banglades vagy Pakisztán is kapott eurómilliókat a migrációval kapcsolatos célokra.
E pénzek közös tulajdonsága, hogy nagyon nehéz ellenőrizni, hogy mire is költik el ezeket pontosan, következésképpen egy jelentős részük minden bizonnyal korrupcióként foszlik szét különösebb hatás nélkül (hacsak ezt nem tekintjük az elmaradott országok gazdaságfejlesztésének egy unortodox módjának, amely esetben viszont az EU nyugodtan utalhatná tovább Magyarországra is a pénzeket, egy részük majd csak lecsorog a gazdaságba). Azonban ha Líbia példáját nézzük és a tunéziai helyzetet, akkor azt kell mondanunk, hogy valószínűleg mind a szerencsétlen migránsok, mind Európa jobban jár, ha a nagy felhajtással megkötött egyezmény keretében küldött pénzeket is csak simán ellopják Tunéziában, és nem az erőszakszervezeteket fejlesztik belőle.
A szlovén kormány csütörtöki ülésén további hat hónappal meghosszabbította a határellenőrzést a horvát és a magyar határon.
