A négy ukrán megye elhamarkodott annexiója valójában egy politikai szerencsejáték: olyan központi kérdés például, mint Oroszország külső határának alakulása, nem tisztázott.
Valójában Putyin bejelentése után röviddel az ukránok visszafoglalták Liman városát, azt a várost, amelyet Oroszország saját állítása szerint már elcsatolt. A Donbászban ráadásul hatalmas területek vannak, amelyek még mindig az ukrán erők ellenőrzése alatt állnak.
Putyin elnök szóvivője nem tudta megnevezni a pontos határt, hozzátéve, hogy azt még megvitatják a régiókkal. Így előfordulhat, hogy Oroszország, amely egyébként nagy jelentőséget tulajdonít a határbiztonságnak, kisajátít egy olyan területet, amelyet nem ellenőriz teljesen.
Amit valószínűleg felszabadító lépésnek szántak, az zsákutcába vezeti Putyint és a hozzá még mindig lojális hatalmi elitet.
Putyin most egyedül maradt
A legtöbb ország nem fogja elismerni Oroszország lépéseit. Még valószínűleg Kína – Oroszország árnyékszövetségese a háborúban – is elkerüli az annexiók közvetlen támogatását. Valójában Putyinnak nem is az általa elragadott földterület a prioritása, hanem az, hogy az ürügyet ad egy olyan háború további eszkalálására, amely most a rezsimjét – és még a személyes túlélését is – fenyegeti.
A szuverenitás elve
Oroszország barátai haboznak támogatni Putyin területi követeléseit az annektálás szörnyű precedense miatt. Ha egy állam erőszakkal újra tudja rajzolni a határait, nem sok akadálya van annak, hogy mások is ezt meggondolják. A legtöbb vezető óvatos és a status quo felé orientálódik. A történelmi lista azokról, akik bármikor hajlandóak voltak erőszakkal annektálni a szomszédos területeket, rövid – Napóleon, Hitler és Sztálin erre példa.
A konfliktus eredendően kockázatos és pusztító, és kevés állam vagy vezető szeretne olyan globális normát, amely lehetővé teszi a háborút a nemzeti sérelmek orvoslásának közös eszközeként.
Az államok általában megállapodnak abban, hogy tiszteletben tartják egymás szuverenitását, már csak a kölcsönös előnyök miatt is: ha nem agresszióval garantálom az Ön biztonságát, garantálom egyben a sajátomat is.
A dzsungel törvényei
Putyin lépése azért is nyugtalanító, mert Oroszország egy nagy, erős állam – legalábbis februárig így gondoltuk. Putyin logikája tehát az erősek uralma: a világpolitika dzsungel, az erősek rákényszeríthetik akaratukat a gyengékre. Az a fajta kötetlen anarchia, amikor a nagy államok zaklatják és uralják a kicsiket, csak a nagyhatalmaknak kedvez.
Már csak azért is, mert félnek attól a precedenstől, amelyet Putyin saját biztonsága érdekében állít fel.
A világ legtöbb kis állama elutasítja Putyin logikáját és elutasítja annektálásait – az orosz elnök így elszigetelt lesz.
A kis országok ellenezni fogják a lépést, mert részesülnek a szuverenitás alapvető kölcsönös tiszteletéből, amely a második világháború óta jellemzi a nemzetközi politikát. A területi vitákkal küzdő országok félni fognak attól az elképzeléstől, hogy az erőszak jogosan megoldhatja ezeket a vitákat. Azok a liberális államok pedig, amelyek már régóta nem alkalmaznak erőszakot egymás ellen, elutasítják a megnemtámadás elvének visszaállítását.
Kína dilemmája
A párhuzam Kína Tajvannal szembeni követelései és Oroszország Ukrajnára vonatkozó követelései között mára jól feldolgozott a sazkirodalomban. Oroszország egy nagy autokrácia, közel egy kis demokráciához, amellyel szemben hatalmas területi követeléseket támaszt – ahogyan Kína is.
Érzékelve a hódítás elleni normával kapcsolatos globális aggodalmat, Putyin kezdetben megpróbált úgy tenni, mintha Ukrajna nem létezne külön országként. Tehát az invázió „különleges katonai művelet” volt, nem háború. Csak miután Ukrajna gyorsan visszaverte a hódítást, kezdett el Putyin annektálásról szónokolni.
Márpedig ez egyértelmű töréspont Kínával szemben. Peking Tajvannal szembeni követeléseit régóta a szuverenitási norma nyelvezetében fogalmazza meg. Tajvan egy bandita tartomány – állítja Peking –, amely Kína szerves része. Amíg Putyin megtévesztő, de a normatisztelő nyelvezetbe tudta csomagolni Ukrajnával kapcsolatos követeléseit, Kína támogathatta a Kreml háborúját.
Ám Ukrajna heves ellenállása és az elhúzódó háború véget vetett annak a fikciónak, hogy Oroszország betartja a szuverenitás normáit. Putyin tehát elvetette a színlelést, és nyíltan új területeket csatolt hazájához. Márpedig Kína soha nem fog ilyen keretek között kommunikálni, és ez a lépés szinte biztosan növeli a háború miatti szakadékot Peking és Moszkva között.
A demokráciák is óvatosan jártak el ezen a területen a második világháború óta. Az Egyesült Államok koreai, vietnámi és iraki háborúi soha nem jelentettek területi követeléseket, és az USA szándéka mindig az volt, hogy meghatalmazottakat bízzanak a felügyeletre, és mielőbb kivonuljanak.
Izrael az évek során jelentős területi előnyökre tett szert különféle konfliktusai során, és annektálása (a Golán-fennsík és Kelet-Jeruzsálem) súlyos vitákat váltott ki a nemzetközi színtéren, miközben általában a mai napig nem ismerik el ezeket.
Putyin tehát Észak-Korea és a Boszniai Szerb Köztársaság kivételével egyedül maradt ebben a vállalkozásban.
A demokráciák soha nem fognak beleegyezni, ahogyan nem voltak hajlandók elismerni Putyin 2014-es Krím-félszigetének elrablását sem.
Még Kína is óvakodni fog attól, hogy nyíltan megsértsen egy alapvető normát, amellyel Tajvannal szembeni követelését igazolja. Ezt valószínűleg maga Putyin is tudja. Állításai valójában arra irányulnak, hogy felkeltsék az otthoni háború támogatását azzal, hogy az ukrajnai harcokat Oroszország elleni támadásként ábrázolják.
A britek bizakodóak, hogy az urkánok területeket is visszaszerezhetnek az oroszoktól. 
