Az orosz-ukrán háború további eszkalálódásának lehetőségét teremtette meg Vlagyimir Putyin múlt pénteken azzal, hogy bejelentette négy ukrán megye „csatlakozását” az Oroszországi Föderációhoz. Az Oroszországon kívül senki által el nem fogadott, elemi követelményeknek sem megfelelő, nyilvánvalóan elcsalt „népszavazások” eredményére hivatkozó lépés valójában egy nyílt annexió volt, ahogy a Krím 2014-es elcsatolása is, amit szintén nem ismert el sem a nemzetközi közösség, sem Ukrajna, és amiért már a mostani háború előtt is szankciók voltak érvényben Oroszországgal szemben.
A formális annexió egyfelől megteremtette akár nukleáris fegyverek bevetésének lehetőségét is, másfelől még távolabbra tolta a két ország közti békemegállapodás lehetőségét, hiszen Ukrajna nyilvánvalóan nem fogja elfogadni területének közel ötödének, illetve rengeteg (köztük sok magát ukránnak való) állampolgárának elszakítását, Putyin viszont kijelentette, hogy az új orosz „régiók” örök időkre Oroszország részei maradnak, és ez az a realitás, amelyet Kijevnek és a világnak el kell fogadnia.
Elképzelhető, hogy végül meghajlik Putyin akarata előtt Ukrajna és a világ? Elfogadhatja-e a NATO a határok ilyen önkényes módosítását? Akárhogy is alakul a harci helyzet, és akármivel is fenyegetőzik Putyin, ennek csak a legutolsó lehetőségnek szabad lennie. És nem csupán azért, mert Oroszország egyértelműen agresszorként lépett fel Ukrajnával szemben és minden bizonnyal háborús bűnök sorozatát követte el szomszédja területén, vagy mert a „népszavazások” eredményét nem lehet elfogadni.
Véres határok
A határok módosítása ugyanis tulajdonképpen tabunak számít mindenhol a világban, de különösképpen Európában. Kontinensünk a második világháború végétől mostanáig nagyjából (erre még visszatérünk) a béke szigete volt, miközben a korábbi évszázadok történelme a kisebb-nagyobb szünetekkel egymást követő véres háborúk történeteként is leírható nagyjából a Római Birodalom felbomlásától kezdve – amely birodalom persze szintén véres háborúk és polgárháborúk között született, terjeszkedett, majd omlott össze.
Ha megnézzük az alábbi, szemléletes animációt, láthatjuk hogy az európai határok folyamatosan, és gyakran igen radikálisan változtak az évszázadok során, egészen a második világháborút lezáró békerendszer létrejöttéig, és ezek a változások általában véres háborúk folyamán, véres háborúk eredményeképpen, esetleg véres háborúk kiváltó okaként történtek.
A rendszerváltás időszaka persze megint átrajzolta Európa térképét: a Szovjetunió felbomlásával új államok sora jött létre, Csehszlovákia is két államra bomlott, illetve Jugoszlávia is darabokra szakadt. Utóbbi esetben véres háború határozta meg az új határokat, és ennek utórezgései máig is hatnak: Bosznia-Hercegovina továbbra sem tekinthető egy működőképes államnak, a lakosság különböző etnikumú és vallású csoportjai között még ma is nagy a feszültség, Koszovó helyzete (és határainak pontos kijelölése) pedig továbbra sincsen megnyugtatóan rendezve.
Ezzel szemben kisebb csoda, és a Putyin, valamint az orosz nacionalisták által a birodalom sírásójának tekintett, nemrég elhunyt Mihail Gorbacsov történelmi érdeme, hogy a Szovjetunió széthullása tulajdonképpen vér nélkül ment végbe. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a különböző tagállamok, tagköztársaságok az önállóság érdekében elfogadták azokat a határokat, amelyeket még a Szovjetunióban, elsősorban adminisztratív jelleggel húztak meg számukra (hiszen ki gondolta volna akkor, hogy egyszer majd ezek valóságos államhatárokká alakulnak). Azóta persze voltak kisebb-nagyobb háborúk, például Csecsenföldön vagy a nemrég kiújult azeri-örmény konfliktus, de ez még mindig egy összehasonlíthatatlanul jobb forgatókönyv volt annál, amennyi vérrel és pusztítással járt volna egy jugoszláv típusú széthullás, ahol a felek fegyverrel kezdik el rendezni a határok kérdését és más nézeteltéréseiket.
Európa tehát hosszú, véres évszázadok alatt tanulta meg, hogy határokat fegyverrel nem szabad módosítani. Az utolsó két nagy lecke a nemzetközi szerződéseket Putyin előtt utoljára látványosan lábbal tipró Hitler étvágyának a Szudéta-vidékkel megkísérelt kielégítése, illetve a fél évszázados európai békébe belerondító délszláv háború volt. Utóbbi azt is megmutatta, hogy a háború démonai bizony nem tűntek el teljesen Európából sem, csak éppen sikerült őket többé-kevésbé begyömöszölni abba a bizonyos palackba. (És ha már leckék, mi is volt a szarajevói merénylet, és ezzel az első világháború közvetlen kiváltó oka? Bosznia a Monarchia által végrehajtott annexiója, amely végső soron a Monarchia felbomlásához és Trianonhoz vezetett.) Nagyon nem kéne babrálni a dugóval, mert a démonok gyorsan újra köztünk lehetnek. Ahogy Carl Bildt, korábbi svéd miniszterelnök mondta:
„Európa határait vérrel húzták meg, és megváltoztatásukhoz újra vérnek kellene folynia.”
Igazságtalan, de megváltoztathatatlan?
Ez annál is inkább igaz, mert hiába a gyakorlatban Európa legnagyobb részén szinte észrevehetetlenül átjárható határok, a szabad mozgás, a szabad munkavállalás joga, az unió számtalan, a határok jelentőségét csökkentő vívmánya, azért az európai emberek egy meglepően nagy része elégedetlen országának határaival.
Egy 2020-as felmérés során azt a kérdést tették fel az embereknek, hogy egyetértenek-e azzal az állítással, hogy a szomszédos országoknak vannak olyan területeik, amelyek valójában az ő országukat illetnék. Azzal feltehetően nem okozunk nagy meglepetést, hogy Európában a legnagyobb százalékban Magyarországon válaszoltak e kérdésre igennel, de a további sorrend és a százalékos arányok azért elég érdekesek.
Mint látható, a görögök 60, a bolgárok 58, a lengyelek 48, a szlovákok 46 százaléka, de még a spanyolok, olaszok és franciák, sőt a németek nagyjából egyharmada is úgy gondolja, hogy a környező országok egy-egy része bizony jogosan hozzájuk tartozna. A NATO-átlag pedig 35 százalék, és ebben a nagyon alacsony kanadai és amerikai érték is benne van, igaz a szép magas török is.
Persze önmagában azzal talán nincs túl nagy gond, amíg ezt elvi kérdésként fontolgatják az emberek. A határok valóban nem mindenhol „igazságosak”. A trianoni, a második világháború után megerősített határok bizony színmagyar területeket is csatoltak el hazánktól. A lengyelek, sőt a németek is joggal tartják számon igazságtalan döntésként, hogy a második világháború után Lengyelországot nemes egyszerűséggel eltolták nyugatra, a Szovjetunió felé jelentős lengyel kisebbséget csatolva el, amelyeket nyugaton „ősi” német földekkel kompenzáltak. De a Brexit kapcsán sem véletlenül került újra fókuszba Észak-Írország helyzete. Mi több, 2014 előtt elvi szinten Oroszország is felvethette volna a kérdést, hogy az 1991-ben (egy akkor egyébként valódi és egyértelmű eredménnyel zárult, még a Krímben is a függetlenség támogatását hozó népszavazással megerősítve) meghúzott határok mennyiben felelnek meg az emberek mai akaratának. Amint azonban ezt tárgyalás helyett a Krím annexiójával, majd egy fegyveres felkelés, és végül egy háború kirobbantásával akarta Putyin megoldani, olyan útra lépett, amelyen minden civilizált európai államnak kötelessége megpróbálni feltartóztatni.
Európa ugyanis azt az utat választotta, hogy a határok lebontásával, kompromisszumok keresésével, tárgyalások útján rendezi ezeket a kérdéseket, és ha a legkisebb esélye is fennáll a fegyveres konfliktus esélyének, akkor inkább a status quo fenntartására törekszik. Amint ugyanis az elvi lehetőségek, a generációk óta számon tartott igazságtalanságok nyomán az első lövés eldördül, az első ember meghal, a palack dugója gyorsan kirepülhet, és abból nagy baj lehet.
Lehet, hogy a magyarok többsége igazságtalannak tartja a trianoni határokat, de remélhetőleg csak egy egészen kis töredékük lenne hajlandó ölni (és meghalni) megváltoztatásukért.
És akkor még csak Európáról beszéltünk. A legtöbbször Kína és Tajvan példáját szokták elővenni, ha arról van szó, miért nem kéne precedenst teremteni arra, hogy a területi és határkérdéseket fegyverrel is meg lehet oldani, de igazából az a feszültség csak az egyik a rengeteg közül. Izrael például egy sikeres orosz annexió kapcsán elgondolkodhatna, hogy Ciszjordánia újabb részeit hivatalosan is saját területének nyilvánítsa, Japán kihasználhatná Oroszország lekötöttségét és megszállhatna néhány szigetet, Afrika, a Közel-Kelet és Dél-Ázsia gyakorlatilag összes határát pedig a kivonuló gyarmatosítók húzták meg jól-rosszul, de persze valamennyire mindenképp igazságtalanul. A Putyin által kirobbantott háború már így is sok életet követelt, sok szenvedést és kárt okozott, egy taktikai atomcsapás pedig még további, elképzelhetetlen borzalmakat hozna, de még ennek árnyékában sem biztos, hogy megéri azt kockáztatni hogy hirtelen a világon mindenki elérkezettnek lássa az időt arra, hogy a határok vélt vagy valós igazságtalanságait fegyverrel változtassa meg.
Több mint 10 százalékos pluszban félidőben. 
