Hol volt, hol nem volt, 1974-ben volt egy brit miniszterelnök, Edward Heath, aki a nyomást nehezen bírta, kaotikus volt a döntéshozatali mechanizmusa, és gyakran csinált hátraarcot. Pont, mint a mostani. Ő is a Konzervatív Pártot vezette, mint Theresa May. Egy bányászsztrájk hatására úgy döntött, előrehozott választásokat ír ki, hogy megerősítse mandátumát, megnövelje többségét, és jól helyre tegye a szakszervezeteket.
Jobb helyzetből indult
Neki ugyan 40 fős többsége volt a parlamentben, és másfél éve volt még hátra a mandátumából, de mégis hazardírozott. 1974. február 8-án volt a választás, és pontosan az történt, ami most: bukta a választást, de egy kis párt, a liberálisok segítségével megpróbált hatalmon maradni. A Munkáspárt vezetője, Harold Wilson, a The Guardian szerint egy ravasz öreg róka, nem sietett koalíciót összehozva a kormányhoz férkőzni, hanem hagyta, hadd küzdjön Heath.
A kormány egy hónapig sem bírta, összeomlott, és a munkáspárti Wilson alakított kormányt. Nagyon óvatosan kezdte a kormányzást, vigyázott, hogy az ellenzéki konzervatívokat ne dühítse, amíg kisebbségben van. Azok viszont ugyancsak óvatosak voltak, nem hangoskodtak, nem akartak hamar új választásokat, mert tudták, hogy azt jó eséllyel elbukják. Ráadásul nem mertek Heath helyett új pártelnököt keresni, aki nem is akart lemondani, még akkor is ragaszkodott a hatalomhoz.
Mesteri húzás, egységes piac
Végül Wilson őszre írta ki az újabb választásokat, és kis többséggel nyert. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy újratárgyalja országa belépésének feltételeit az Európai Gazdasági Közösségbe (az Európai Unió akkori neve) és népszavazást írt ki a belépésről, ahol az igenek győztek. A konzervatívok megunták Heath-t, és lecserélték a később oly sikeres Margaret Thatcherre, aki mellesleg 10 évvel később maga volt az egyik legfőbb kezdeményezője, hogy létrehozzák az európai egységes piacot, amely 1992-ben aztán meg is valósult.
Theresa May viszont, miután korábban az Európai Unióban maradást pártolta, miniszterelnöksége alatt egyre inkább az egységes piac elhagyását erőltette, amihez kifejezetten felhatalmazást is kért a kampány során a választóktól. Nem kapta meg, így most ha kormányt is alakít, nem nagyon erőltetheti ezt, annál is inkább, mivel leendő külső támogatójával, az északír Demokratikus Unionista Párttal darázsfészekbe nyúlt.
Rabjuk lesz
Ez a párt ugyan, ha rajta múlna, kezesbáránya lenne, hisz a brit érzelmű protestáns északíreket képviseli. Csakhogy nekik Észak-Írországban együtt kell élniük a katolikus köztársaságpárti írekkel, akik évtizedekig harcoltak Nagy-Britanniával. 1998-ban végül Tony Blair akkori miniszterelnök történelmi megállapodást hozott létre, azóta az északíreknek saját önkormányzata van, és ami a legfontosabb, béke honol.
Ha viszont May a DUP támogatásával olyan intézkedéseket tenne, ami az északírek akár csak egy részének nem tetszene (az Unióban maradásra szavaztak!), akkor rögtön kiújulhat az ellenségeskedés. Így May mozgástere igen csekély lesz, lássuk, a történelem megismétli-e önmagát.
Vámháború, zuhanó dollár és AI-őrület – mihez kezdjen egy magyar kisbefektető?
