Színes kis haderő
Néhány hét van hátra a Varsóban tartandó NATO csúcsig, de most a három ország jelezte, hogy egy-egy zászlóaljat küld az orosz határhoz, mintegy elrettentés gyanánt. Miután ez 1-2 ezer embert jelent, önmagában nem túl ijesztő erő, és igazság szerint ezt a játékot az igazi hidegháborúban már eljátszották jóval nagyobb erőkkel (bár akkor a társaság egy része még a másik oldalon volt). Sok értelme már akkor sem volt, miután konfliktus esetén úgyis előkerültek volna a nukleáris fegyverek, és Európából nem sok maradt volna.
Most ugyanezt elkezdeni elég fölöslegesnek tűnik, pláne, hogy ezek a bejelentések leginkább olyanok, mint amikor az első világháború előestéjén nyilatkoztak az országok és szövetségek, hogy itt erősítünk, ott mozgósítunk. Mindezt akkor addig tették, amíg hadüzenetek sorozatává nem vált az egész, igaz, hogy akkor nem hogy tömegpusztító fegyver nem volt még, de még azt sem feltételezték, hogy maga a háború komolyabb pusztítást fog okozni, mint az előző században.
Hol a határ?
Na de ha így van, mi értelme most az egésznek? Ráadásul Oroszország és a NATO határa gyakorlatilag meglehetősen rövid. Az egybefüggő Oroszország csak Észtországgal és Lettországgal határos, a többi aggódó tagról, Litvániától, Lengyelországtól és Romániától elválasztja Fehéroroszország és Ukrajna kicsinek nem mondható területe. Egyedül a kalinyingrádi enklávé, Oroszországnak egy pici, különálló darabja ékelődik Lengyelország és Litvánia közé, ahonnan azért lássuk be, elég nehéz lerohanni a fél világot.
A NATO azzal érvel, hogy a Krím elfoglalása egy váratlan agresszió volt, és ki tudja, mi következhetne utána. Valójában ők is pontosan tudják, hogy a Krím speciális eset, hisz még a Szovjetunión belül ajándékozta Hruscsov Ukrajnának, amikor az nem volt még önálló ország. A többi terület, ahol az orosz befolyás megjelent, de nem csatolták őket hivatalosan Oroszországhoz, mind oroszok által lakott régió.
Kölcsönös, de értelmetlen fenyegetés
Oroszország a NATO lépéseit ugyancsak fenyegetésnek tekinti. Nyilván nem önmagában a pár ezer, vagy ha a tervek szerint később megnövelik, pár 10 ezer fős haderőtől tart, hanem attól, hogy ez egy folyamat, amely igyekszik minél jobban megközelíteni, bizonyos értelemben bekeríteni Oroszországot. Most a frontvonal, már ha Észtország és Lettország keleti határait tekintjük annak, jóval közelebb van Oroszország szívéhez, mint az igazi hidegháborúban. Ennek korlátozott atomháború esetén van különös jelentősége, amely a frontvonal 500-1000 kilométeres körzetében zajlik (a korlátozott atomháború lehetőségét a hidegháború folyamán mindkét fél tanulmányozta, de eredménye Németország és általában Európa középső részének pusztulása lett volna, győzelmet pedig nemigen hozott volna senkinek).
Az egész jelenlegi csörte tehát kevéssé nevezhető racionálisnak. Amikor az oroszok egy 1997-es egyezségre hivatkoztak, miszerint a NATO nem telepít harcoló alakulatokat az orosz határ közelébe, a Reuters szerint a NATO amerikai megbízottja azt válaszolta, hogy úgysem lehet támadást indítani egy pár zászlóaljjal. Remélhetőleg az egész csak fölösleges kakaskodás, ami majd szép csendesen elmúlik, ahogy időben távolodunk a Krím elcsatolásától.
