Ukrajnában a mi nagyszüleink menekülnek a pergőtűzben – Jászberényi Sándor a háborúról és az új könyvéről beszél

Írásainak és – kívülről úgy tűnik – az életének is központi eleme a háborús konfliktus, az élet-halál helyzet. Mi az, amit egy háborús konfliktus átélése ad és mi az, amit elvesz, amitől esetleg távol tart?

Azt gondolom, nagyon élessé teszi az emberben azt, hogy él. Hogy minden utoljára van. Ebben a fénytörésben megváltozik az, ahogyan látod a világot, és megváltoznak a fontossági sorrendek.

Mivel sejtszinten lesz tisztában az ember a létezésének az esetlegességével, hogy tényleg csak száz kiló hús meg csont, elkezdi szelektálni azt, hogy mi fér bele az életébe, és mi nem.

Egy aknatámadás után, vagy amikor eltörik az embernek két bordája egy sörétestől, vagy, ha történetesen konkrét erőszakos halált fotózól három-négy napon keresztül, akkor nem igazán tudsz utána mit kezdeni a budapesti spleennel. Minél élesebb a kontraszt, annál kevesebb színpadiasság fér bele az ember életébe, nehezebben tolerálod a nyugati világ uniformizált szenvedését, identitáskeresését, fogyasztói problémáit, csordaszellemét.

Ezt értem, és bár nyilván nem éltem át azt, amit ön, ismerem a helyzetet, amikor egyszerre szalon-depressziónak tűnik minden, ami eddig bántott. Ehhez egy nagy válság vagy a veszteség nagyon közeli lehetősége kell talán. Mégis, ebben folyton és tudatosan benne maradni, nem fed el valamit az életből, ami szintén a része volna?

Biztosan elfed. Ez a fajta létezés azonban az én választásom volt. Az élettel szemben mindig és mindenki veszít a végén. Biztosan látom, hogy nagyon sok mindenben voltam diszfunkcionális, hogy nagyon sok kudarcot fogok nézni az utolsó vetítésen és nagyon kevés sikert. Ez mindenkivel így van.

Nekem úgy tűnik, a munkájának van egy edukatív, felvilágosító szerepe is (a cikkek, a Facebook-oldal, akár az utóbbi könyv is), és azt az üzenetet próbálja eljuttatni az emberekhez, hogy máshogy néznek ki a konfliktusok a valóságban, mint a tévében, és több is van belőlük. Ha így van, a visszajelzések alapján hányan vannak azok, akiknek megváltozik a világképük, nézőpontjuk a szövegek és képek hatására?

Mivel az elmúlt évtized a véleménybuborékok kora, tehát algoritmusok szervezik elénk, amit hallani szeretnénk, már azt hatásnak gondolom, ha valakiben kellemetlen érzést vált ki a könyv. Az információs magány évszázadában vagyunk, csak a saját véleményünk visszhangját halljuk felerősítve, azt gondolom bármi, ami képes ezt megtörni, már értelmes próbálkozás. Nem sok visszajelzést hallottam egyébként a könyvről, mert takarékra csavarta az ukrajnai háború.

Ami egyébként közelebb hozza éppen azt a háborús világot a spleenes európaiaknak, amelyet a könyvben bemutat. Erről mit gondol?

Azt, hogy valójában nem hozza közelebb a háborút. Valamit mutat az éppen repedező üvegbúrán kívülről. Ennyi és nem több.

Kevesen vannak Magyarországon, akik annyi háborús tapasztalattal rendelkeznének, mint ön. Mit tanulhatunk a háborúból?

Azt, hogy a dolgok papírkutyák. Ez Lao-Ce, de szerintem alapvetően a háborúk civilizálták az emberiséget, alakították ki a viselkedést. Az ember a háborúban nem funkcionál, csak a békében képes erre. A második világháború után azért volt ilyen hosszú ideig béke a Földön - most a globális konfliktusokról beszélek -, mert mindenki megértette, mindenki a bőrén érzékelte, milyen a totális háború.

Mára már kihalt az a generáció, akinek aktív emléke lenne a világháborúról, és ez érződik a társadalmakon.

Egyre erőteljesebbek a militáns szózatok a közbeszédben, de én nem látom, hogy a beszélők nagy része tisztában lenne azzal, tudná, mit jelent a háború: odaküldeni embereket, bevonódni.

Teljesen elfogadhatónak tartok olyan morális álláspontot, ami azt mondja „ebben a háborúban nekünk is részt kell vennünk, mert elkötelezettek vagyunk, mert ebben és ebben kitartóan hiszünk”, de egyszer nem láttam senkit agitáltan beszélni, aki hozzátenné: „a mi gyerekeink mennek oda, sokan meg fognak halni, és én személy szerint vállalom ezért is a felelősséget.” 

Ezt annak tulajdonítom be, hogy egyszerűen fogalmuk sincs sokaknak, hogy miről beszélnek.

Azért ezt a mondatot még a legmilitánsabb országok sem mindig szokták így kimondani. Inkább amellett érvelnek, hogy „mindent megteszünk azért, hogy katonáinknak ne essen bántódása”.

Ami természetesen a felelősség hárítása. Lengyelország és Magyarország hozzáállása az ukrán krízishez inkább retorikai mintsem praktikus különbségeket mutat.

Ukrán haditudósítóként mennyiben látja másnak ezt a konfliktust, mint a korábbiakat, amelyekben részt vett?

Magyar haditudósító vagyok, de azt hiszem értem a kérdését. Ez egy klasszikus háború, légoltalmi szirénákkal, harckocsikkal, rémisztően idézi fel a második világháborút.

Ez azt jelenti, hogy inkább a filmbeli második világháborút idézi, mint más, akár közel-keleti konfliktusokat? Hogyan hat ez önre?

Igen, Ukrajna katonai megszállása ijesztően invokálja a kollektív második világháborús tudatot. Az összes az iskolában megszerzett vizuális és verbális ismeretünket. Ebben teljes mértékben eltér a közel-keleti- afrikai háborúktól. Ukrajna Európa.

A mi építészetünket lövik szét, a mi nagyszüleink menekülnek a pergőtűzben.

Van-e elképzelése, hogy meddig fog tartani ez a háborús helyzet, van-e esély arra, hogy véget érjen abban az értelemben, hogy például a vége nem indukál egy másik konfliktust máshol?

Ez a háború nem fog egyhamar véget érni. A legjobb, amit remélhetünk, hogy alacsonyabb hőfokra kapcsol, mint a minszki „béke” idején. Aki azt reméli, hogy egy-két napon belül békét lehet tenni, végtelenül naiv.

Mi a szépsége egy háborús tudósításnak, hiszen lennie kell benne valami nagyon jónak, ha ilyen intenzíven csinálja?

Nem tudtam sosem jobban, hogy élek, hogy létezem, mint amikor bármikor elvehették volna tőlem.

Tervezi-e, hogy ismét Magyarországon fog élni?

Sosem hagytam el teljesen Magyarországot, tehát nem kell terveznem.

Tudósítóként minden alkalommal számot vet azzal, hogy életveszélyben van, vagy ez elmúlik egyszer? Írta egy posztjában, hogy akkor is történhet baj, ha az ember minden szabályt betart, és minden óvintézkedést megtesz. Mennyire lehet ezzel az érzéssel együtt dolgozni?

A legrosszabb az ember természetében, hogy pár perc múlva mindent képes megszokni. Ennyit tudok felelni erre a kérdésére. Mint látja, ennek a tudatával azért elég stabilan lehet együtt dolgozni.

A szövegeiben gyakran jelenik meg egy erős istentagadás, mellette pedig egy Istennel folytatott párbeszéd. Ez hogyan egészíti ki egymást, és mi a szerepe ebben a háborúnak?

„Egy zuhanó repülőgépen nincs ateista” - tartja a mondás. Azt gondolom, hogy azok az emberek, akik a legvehemensebben tagadják Istent, valójában hívők. Minden erős érzelemről ugyanezt gondolom. Tehát egy homofóbnak, aki mindent elkövet, hogy a gyűlöletét a más iránt kifejezze, szerintem van néhány meg nem válaszolt kérdése azzal kapcsolatban, honnan jönnek ezek a heves érzelmei.

Említette egy interjúban, hogy író csak arról írjon, amit valóban átélt és ismer. Miért gondolja ezt a szépirodalom feltételének, nem pedig a dokumentarista irodaloménak?

Közép-Kelet Európában gondolkozunk ilyen dobozokban, mint szépirodalom, dokumentarista irodalom. Az angolszász irodalmi hagyomány nem hoz létre a prózán belül ilyen kategóriákat. Az én hőseim, Csehov, Tolsztoj, Hemingway, Dickens, Móricz mind tudták, hogy miről írnak. Ez emeli fel a fantáziát a lélekhez. Kertész megjárta a Holokausztot, nem leírásokra támaszkodott. Mégsem dokumentarista prózát írt, hanem, ahogyan ön érti „szépirodalmat”. A dokumentarista prózának megvan az a sajátossága, hogy rosszul öregszik. A jó művek mindig az időn kívül állnak.

Sokat kritizálja a magyar értelmiséget, akik csak a pozícióikat védik, és azt várják el a művészektől, hogy rugalmas, könnyen kezelhető emberek legyenek, illetve, hogy fogalmuk sincs, mi zajlik vidéken vagy az országon kívül. Kifejtené a kritikáját?

Azt gondolom az az elitizmus, ami a 90-es évektől jellemezte Magyarországot az értelmiségi életben, kihalóban van.

Már az én generációmat sem, de a nálam fiatalabbakat már biztosan nem lehet megvezetni hülyeségekkel, mert most már senki sem ellenőrzi a kommunikációs csatornákat.

Hadd mondjak egy példát: a szépírók társaságának nincs koktélbárja, ellenben folyamatosan bojkottot hirdet politikai alapon minden és mindenki ellen, akik nem ők. Tehát azt mondják a fiataloknak: ne fogadj el pénzt a jobboldali kormánytól, bojkottáld őket, menjél éjjel szenet szedni, mert az irodalom morális, miközben ugyanennek a társaságnak a prominensei minden hónap végén bezarándokolnak, és felveszik a havi átlagfizetésüket azoktól, akik ellen bojkottra szólítanak fel. Ez egy példa, de nagyon jól jellemzi a magyar értelmiségi elitet.

Nem kell kritizálnom, tulajdonképpen nem kell semmit sem csinálnom. Éppen most eszik meg magukat, és védtelenek szerencsétlenek, mert nem látják, hogy ami régebben működött, az ma már nem működik. Ha kettős a mércéd, nem moralizálhatsz.

Hogyan látja Magyarországot 10 év múlva? Milyen jövőt jósol neki?

Én kifejezetten optimista vagyok. Új generációk jönnek, akiket már nem lehet úgy vezetgetni, mint az enyémet lehetett. A kommunista múlt, az átmentés végleg lezárul, és alternatívának nem leszerepelt, hiteltelen múltbéli alakok lesznek, hanem emberek, akiket nem a felső tízezer delegál.

Én azt hiszem, hogy 10 éven belül tényleg nem a régi arcok lesznek a politikában, nem strómanok, hanem valódi emberek, akik nem karrierpolitikusok, és akik nem fognak alkukat kötni. Ez az ellenzék pedig majd győz.