„S ez holnap is ugyanígy lesz, mindennap így lesz: hat csille vörös agyag – három merőkanál fekete zupa. Hiszen legyöngültünk a börtönben is, itt azonban sokkal rohamosabban. Már zúg a fejünk, valami kellemes bágyadtság uralkodik el rajtunk, már könnyebbnek tűnik megadni magunkat, mint tovább harcolni.
Persze a barakkban is szuroksötét. Heverünk csuromvizesen a csupasz deszkán, s úgy érezzük, melegebb lesz, ha semmit sem vetünk le, akárha priznicben lennénk.
Nyitott szemmel meredek a sötét plafonra, a fekete égre. Uram, Istenem! A gránáttűzben, a bombazáporban arra kértelek, hogy tartsd meg életemet. Most azonban arra kérlek, küldd el az irgalmas halált!” – írta Szolzsenyicin a sztálini kényszermunkatáborok rendszerét bemutató Gulag szigetcsoport című művében.
Persze nem kell hozzá Szolzsenyicin sem, hogy kimondjuk, annak a becslések szerint 16-18 millió embernek, aki rabként került a munkatáborokba, rettenetes sors jutott osztályrészül. Körülbelül egytizedük, tehát 1,5-1,8 millió ember nem is élte túl a megerőltető fizikai munka, az elégtelen fejadagok, az alig létező orvosi ellátás mellett terjedő betegségek, illetve az őrség kegyetlenkedéseinek kombinációját.
A gazdaság robotoló motorjai
Azt is régóta tudjuk, hogy a Gulagnak kikerülhetetlen szerepe volt abban, hogy a szovjet gazdaság működőképes tudott maradni az 1920-as évek végétől egészen a rendszer 1950-es évek közepe-végén történő fokozatos felszámolásáig. Az időszak nagy részében a munkatáborok és -kolóniák voltak felelősek a szovjet fa- és szénkitermelés szinte egészéért, de az aranybányászat egyharmada is e rendszeren belül zajlott. De a Gulag a gazdaság minden területén aktív volt: a bányászatban, az út- és vasútépítésben, az építőiparban, az élelmiszertermelésben, a vegyiparban vagy éppen a fegyvergyártásban is fontos szeletet képviselt a táborrendszer által biztosított munkaerő.
A Gulagot aztán Sztálin 1953-as halála után fokozatosan felszámolták, hogy aztán szépen lassan a világ is megismerje a borzalmakat, amelyeket az összesen 53 táborban és több mint 400 kolónián történtek. De a Gulag öröksége nemcsak társadalmi vagy történelmi jellegű, hanem gazdasági is – és előbbiekkel ellentétben tulajdonképpen pozitívnak tekinthetők. A mai Oroszország és a többi szovjet utódállam isten háta mögötti vidékeken felépült iparvárosainak egy jelentős része a Gulag részeként jött létre, azok a városok pedig, amelyek így születtek, vagy legalábbis volt a közelükben munkatábor, jóval nagyobb ütemben fejlődtek 1926 és 2010 között, mint azok, amelyek kívül estek a Gulag rendszerén. Ennek az infrastrukturális és egyéb fejlesztések mellett az volt az oka, hogy a táborrendszert ugyan felszámolták, a rabok egy részét viszont kötelezték a korábbi fogvatartásuk helyszínén történő letelepedésre, ráadásul rengeteg egykori kényszermunkás is csak a korábbi Gulag üzemeiben, gazdaságaiban, illetve az ezeket vezető és működtető hivatalokban kaphatott munkát.
A nép tanult ellenségei
A fentiek még korábbi kutatások eredményei, de most Gerhard Toews, a moszkvai Új Közgazdasági Iskola, és Pierre-Louis Vézina, a londoni King’s College kutatói egy tanulmányukban a kérdést egy új oldaláról közelítették meg. Arra voltak kíváncsiak, hogy mennyiben volt érezhető a Gulag egykori elemeinek későbbi gazdasági teljesítményében az, amilyen arányban dolgoztattak bennük politikai, illetve köztörvényes rabokat.
A Gulagra kerültek között ugyanis voltak egyszerű köztörvényes rabok, illetve olyanok, akiket a sztálini rendszer „a nép ellenségei” kategóriába sorolt. (És persze olyanok is, akiket egy-egy terrorhullám idején különösebb indoklás nélkül gyakorlatilag az utcán összefogdostak, a második világháború alatt pedig milliószámra érkeztek ide hadifoglyok, köztük százezerszámra magyar hadifoglyok is.) A „nép ellenségei” a Gulag története során nagyjából a teljes rabszám 5-30 százalékát tették ki, és a kutatások szerint azon kívül, hogy általában a jobban őrzött, civilizációtól távolabbi helyekre kerültek, nagyjából véletlenszerűen osztották szét őket a különböző táborok között.
Ugyan a két kategória határai egyes esetekben elmosódhattak, hiszen az ideológiailag nem eléggé „vonalas” embereket is elítélhették köztörvényes bűncselekmények alapján, ahogy politikai ellenállásnak minősíthették azt is, ha egy parasztgazda tett egy megjegyzést arra, hogy a padlásáról az utolsó szem gabonát is kollektív tulajdonba vettek, a két csoport átlagos iskolázottsága között azért szignifikáns különbség volt. 1939-ben például a teljes szovjet népesség 1 százaléka rendelkezett egyetemi diplomával, a Gulag rabjainak 2 százaléka, az 1927 és 1953 között „a nép ellenségei”-ként a Gulagra küldöttek körében viszont 15 százalék volt ez az arány.
Toews és Vézina a hozzáférhető adatokból hozzávetőlegesen ki tudta számolni, az egyes táborokban milyen arányban voltak politikainak minősített foglyok. Ezt az arányt aztán összevetették néhány, az elmúlt években készült, a gazdasági fejlettséget mérő tanulmánnyal, és egyértelmű, erős összefüggést találtak az egyes táborokban a „nép ellenségei”-nek aránya, illetve a táborok melletti vagy azok helyén létrejött települések mai gazdasági teljesítménye között.
Hét évtizedes hatások
A tanulmány szerint a politikai foglyok arányának 10 százalékos növekedése ma átlagosan 8 százalékkal magasabb béreket, 23 százalékkal magasabb egy munkavállalóra jutó profitot, és 21 százalékkal magasabb egy főre jutó éjszakai kivilágítási értéket (ez a mérőszám meglehetősen pontosan mutatja egy terület gazdasági fejlettségét) eredményezett.
A Szovjetunió felbomlása után az bejegyzett új cégek száma is jóval gyorsabban növekedett az egykor több „nép ellenségét” fogva tartó táborok vonzáskörzetében. A magasabb iskolai végzettséget szerzettek között pedig máig is felül vannak reprezentálva azok, akiknek nagyszülei politikai foglyok voltak egykoron.
Egyértelműen látszik tehát, hogy a Gulag hatékony eszköz volt a Szovjetunió elmaradt területeinek iparosításához és felzárkóztatásához, és ezt a hatékonyságot további jelentős mértékben emelte, ha sok renitenskedő vagy legalábbis erre hajlamosnak minősített értelmiségit is kevertek az ezekben dolgozók közé. Reméljük, a mai politikusok nem olvasnak ilyen tanulmányokat, és megmaradnak a sztálini idők csupán retorikai szintű felidézésénél, nehogy furcsa gondolataik támadjanak, miközben azon morfondíroznak, az EU-s támogatások nem túlzottan hatékony elköltése mellett még milyen eszközeik lehetnének az elmaradt magyar térségek felzárkóztatásához.
A kutatás eredményeit az Economist ismerteti, az eredeti, 47 oldalas tanulmány pedig itt található, számos érdekes és kevésbé érdekes részlettel.
Holnap tárgyalhatja a Fővárosi Közgyűlés a javaslatot. 
