Saját radikalizmusába bukik majd bele a Jobbik?

A friss felmérések alapján mindösszesen 3 mandátumhoz jutna a Jobbik a Fővárosi Közgyűlésben jelenleg. A párt a szakadás szélére kerülhet, borítékolható a bukta - írja friss elemzésében a Nézőpont Intézet a Jobbikon belül dúló ellentétekről. A radikalizmus lehet a párt veszte?

Az országos proteszthangulat megszűnése, a Jobbik tanácstalansága a parlamenti ellenzéki szerepben, az élesedő belső konfliktusok és a győztest erősítő módosított önkormányzati választási törvény miatt a radikálisok és szélsőségesek közötti harctól hangos párt számára az önkormányzati választás várhatóan kudarc lesz. Nem valószínű, hogy a Jobbik meg tudja szerezni a leadott szavazatok aránya alapján a „második erő” címet, s az sem, hogy mérleg nyelve szerepbe kerül nagyvárosi önkormányzatokban.

A párt jelenleg is csak a felszínes szemlélődő számára egységes. Ahogy arra a Nézőpont Intézet idén március végi elemzésében már felhívta a figyelmet, több törésvonal is húzódik a Jobbikon belül. Ezek közül most legfontosabbnak a Gárda megítélése, a parlamenti ellenzéki politizálás mikéntje és ezzel párhuzamosan a Fideszhez és a kormányhoz való viszony megítélése tűnik.

Törésvonalak A Jobbik szűk körű, bölcsészhallgatókból álló ifjúsági mozgalomként indult 1999-ben, s csak a jobboldal 2002-es vereségét követően alakult párttá, 2003-ban. Komolyabb sikert ugyanakkor a tavalyi EP-választásokig nem tudtak felmutatni. 2006-ban a mérsékeltebb Kovács Dávid vezetésével a párt a MIÉP-el indított közös listát, de a „Harmadik út” csak 2,2%-ot ért el. Az első jelentős belső konfliktusra is ezek után került sor: az addigi elnök és köre lemondott, majd egy év után többek között a Gárda megalapítása miatt kilépett a pártból.   Helyére a szintén alapító tag Vona Gábor került, a párt vezetésében pedig formálisan vagy informálisan továbbra is meghatározó szerepet töltöttek be olyan fiatal, de mégis „régi motorosok”, mint Szabó Gábor vagy Novák Előd.

Vona Gábor természetesen számtalan kísérletet tett és tesz a párt egységének megőrzésére: ennek egyik látványos megfogalmazása volt, amikor a Jobbik parlamenti munkáját a szakmai politizálás és a radikalizmus összeegyeztetéseként méltatta. Szintén a nyilvánosság előtti egység megőrzésének irányába mutató lépésként értékelhető, hogy a Gárdát bíráló Pősze Lajossal szemben egy enyhe, de mégis jelképes retorziót alkalmazott: leváltotta a frakcióvezető-helyettesi posztról. Ezzel párhuzamosan kiállt a pártot még a választás előtt a radikalizmus elárulása esetén „kirángatással” fenyegető Gárda-mozgalom mellett.

Vona számára pedig sorsdöntő lesz az önkormányzati forduló. Ha a belső viszályoktól hangos és ellenfélkép nélkül maradt párt októberben újra az „elvárthoz” képest sikertelenebbül szerepel, az az ellentétek eszkalálódásához, a mérsékeltek és a szélsőségesek közötti „nyílt kenyértöréshez”, egyes csoportok lemorzsolódásához és Vona Gábor pártelnök pozíciójának megrendüléséhez vezethet. Utóbbi ugyanis érezhetően őrlődik, döntésképtelen a szélsőségesek és mérsékeltek között folyó harcot illetően, így a Jobbik is a MIÉP és a Magyar Gárda sorsára juthat.

Vona erőfeszítése az egységért

„A Jobbik parlamenti képviselői az elmúlt két hónapban megmutatták, hogy képesek sikeresen összeegyeztetni radikalizmusukat a szakmai politizálással” – állította az ülésszak végén Vona Gábor a pártegység bizonyítékaképp. A pártvezetés kommunikációja a homogén Jobbik képének megőrzésére törekszik, de számos, a párton belüli intézkedéssel is igyekeztek elfedni a radikálisok és mérsékeltek között feszülő ellentéteket, melyek lényegében a jobbikos „politikai elit” eltérő generációs, politikai szocializációs és magatartásbeli különbségeiből fakadnak. Vona sikerrel, de vélhetően csak ideiglenesen tudta emellett háttérbe szorítani a Jobbik egyik közkedvelt, de nem párttag és több, szimbolikus témában a hivatalos állásponttól eltérő véleményt megfogalmazó arcát, Morvai Krisztinát.  Az EP-képviselő a tavaszi választási kampány, majd a borítékolhatóan sikertelen államfőjelölés után jóformán eltűnt a hazai közéletből és a Jobbik rendezvényeiről is.


A pártvezetés vélhetően előre számolhatott a belső konfliktusok kiéleződésével, hiszen formálisan arra eskették fel a Jobbik képviselőit, hogy a pártelnökség kétharmados döntése esetén lemondanak mandátumukról.  Az azonban a mérsékeltek és a szélsőségesek közötti őrlődés jele, hogy ezzel az eszközzel egyelőre nem éltek. Azonban azt sem tehették meg, hogy semmiféle retorziót nem alkalmaznak a „hivatalosan radikális” irányvonalnál mérsékeltebb álláspontot képviselőkkel szemben. Ebben közrejátszott, hogy a párthoz informálisan kötődő, de radikális körökben véleményformálónak számító sajtóorgánumok kifejezetten támadólag léptek fel utóbbiakkal szemben – ezáltal is nyomás alá helyezve a Jobbik vezetését (így például az említett Pőzse Lajos). 

Várható választási kudarc

A parlamenti politizálás hagyományaiba nehezen illeszthető hangvétel képviselői közé tartozik Novák Előd, Sneider Tamás vagy az elmúlt hetekben a párt mérsékeltjeit igencsak kellemetlen helyzetbe hozó HVIM-es Zagyva György Gyula.   Ezzel szemben a Jobbik mérvadó, de mérsékeltebb szárnyához tartozó politikusok – mint Balczó Zoltán, Pősze Lajos vagy a budapesti kampányfőnök Losonczy Pál – megkérdőjelezték a „túlzottan radikális” szervezetekkel történő kooperáció hasznosságát, vagy legalábbis igyekeztek azt kisebbíteni.   A szintén tapasztaltabbak közé tartozó, politikai rutinnal rendelkező honatyák – mint az ex-MIÉP-es Rozgonyi Ernő, Zakó László, vagy korábbi ÁSZ-alelnök Nyikos László – pedig igyekeznek passzívnak mutatkozni ezekben az ügyekben.

„Az ország nagy részében már tavasszal is a második erő voltunk, ezt szeretnénk most tovább fokozni” – jelölte ki az önkormányzati választások célját Vona Gábor.  A pártelnök már korábban, az országgyűlési választások előtt is túlzó célkitűzéseket fogalmazott meg.  Így az igazi áttörést hozó EP-választások után a Jobbik saját maga számára emelte a tétet („Győzni akarunk és győzni is fogunk!”), és a felfokozott hangulat közepette idén áprilisban hiába kétszerezték meg szavazataik számát, a harmadik hely – főleg az, hogy a szocialistákat nem sikerült megelőzni – valójában csalódással ért fel.  Most ráadásul – a parlamenti választásokat megelőző időszakkal ellentétben – a „közös ellenfél- vagy ellenségkép”, proteszt-hangulat megszűnt, és az eddig népszerűnek mutatkozó jobboldali kabinettel szemben nehezebb lesz kihasználni az önkormányzati választásokon amúgy is számos lokális elemmel „színesített” helyi közhangulatot. A Jobbik „értelmét” paradox módon pedig éppen ők maguk kérdőjelezik meg, mikor azt állítják, hogy a kormány megvalósítja programjukat. Emellett a párt önkormányzati esélyeit rontja, hogy az átalakított választási rendszer erősíti a győztest és biztos többségi viszonyokat teremt.

Ennek következtében a politikailag kiemeltnek számító tízezer fő feletti településeken, a fővárosi kerületekben vagy a megyei jogú városokban aligha kerülnek a mérleg nyelvének szerepébe, és az áprilisi kilenc „sikermegyében”  is nagy valószínűséggel abszolút közgyűlési többséget szerez majd a Fidesz-KDNP. Budapesten pedig – ahol most az országos szinten ismeretlen Staudt Gábor indul főpolgármester-jelöltként és listavezetőként – áprilisban is átlag alatt (10,84%) teljesítettek, s ez alapján mindösszesen 3 mandátumhoz jutnának a Fővárosi Közgyűlésben.

Visszafogott radikalizmus a T. Házban A Parlamentben a Jobbik által benyújtott indítványok száma és tartalma alapján a pártot aktív törvényhozási munka, de visszafogott radikalizmus jellemzi. Az ellenzéki párt kezdeményezéseinek döntő többsége valóban szakmai ügyekre koncentrált – a radikális, szimbolikus (nemzeti, antikommunista, közbiztonsággal kapcsolatos) témák helyett: a 142 módosító indítvány közül például csak 16 sorolható utóbbiak közé. Hiába reménykedik az ellenzék?

Szakadás következhet

Így ha a belső viszályoktól hangos és ellenfélkép nélkül maradt párt októberben újra az „elvárthoz” képest sikertelenebbül szerepel, az az ellentétek eszkalálódásához, a mérsékeltek és a szélsőségesek közötti „nyílt kenyértöréshez”, egyes csoportok lemorzsolódásához és Vona Gábor pártelnök pozíciójának megrendüléséhez vezethet. Utóbbi ugyanis érezhetően őrlődik, döntésképtelen a szélsőségesek és mérsékeltek között folyó harcot illetően, és a bebetonozódott törésvonalak szakadássá éleződése nem lenne példa nélküli a radikálisok 1990 utáni hazai történetében: 1998-ban és 1999-ben – igaz, az akkor jóval kisebb – MIÉP-frakció több tagja is a kilépés vagy a kizárás sorsára jutott, ezzel jelentős mértékben gyengítve a képviselőcsoport erejét.  2008 őszén pedig éppen a Jobbik vezetése és az akkori Gárda-kapitány közötti nézetkülönbségek miatt a szélsőségesebb fellépést továbbra is folytatni akaró „őrző szárny” kivált a mozgalomból, és önálló szervezetet hozott létre: a „szakadár” Dósa István értékelése szerint azért, mert az alapítók kijelentették, „hogy a Magyar Gárda olyan módon kommunikál a társadalommal, hogy az a Parlamentbe készülő Jobbik számára nem vállalható”. 

Privátbankár - Zsiborás Gergő