Hatalmas öngól Putyin új szuperfegyvere

Október végén elárasztotta a világsajtót a nagy bejelentés: Oroszország sikeresen tesztelte legújabb „csodafegyverét”, a Burevesztnyik nukleáris meghajtású robotrepülőgépet. A NATO által a 2012-ben bemutatott James Bond-film vészjósló címéül is szolgáló Skyfall, azaz nagyjából Égzuhanás kódnevet kapott, de „Repülő Csernobil”-ként is emlegetett fegyver az orosz híradások szerint október 21-én 15 órán keresztül volt a levegőben, és 14 ezer kilométert repült. De tényleg csodafegyverről van szó, vagy a világ megint bedőlt az orosz propagandának?

Az oroszok keze bárhova elér?

Először is: mi is a Burevesztnyik valójában? Alapvetően egy alacsony magasságon, a szubszonikus tartomány felső részéhez közeli sebességgel (15 óra alatt 14 ezer kilométer, az nagyjából 930 kilométer óránként, míg a hang sebessége a levegőben körülbelül 1200 kilométer per óra) repülő robotrepülőgép, amely a meghajtásán kívül semmi lényeges dologban nem különbözik bármely, ma is szolgálatban álló hagyományos robotrepülőgéptől, mint például a mostanában szintén sok figyelmet kapott Tomahawk.

Russia has successfully tested its nuclear-powered Burevestnik cruise missile, a weapon Moscow says can evade any defense system pic.twitter.com/faTZWp7FmR

— Reuters (@Reuters) October 26, 2025

A nukleáris meghajtás annyit tesz hozzá a képességekhez, hogy nagyon nagy – az orosz megszólalók szerint egyenesen „végtelen” – hatótávolsággal rendelkezik. A pontos technológiai megoldást egyelőre nem ismerjük, de nagyjából úgy kell elképzelni, hogy az eszköz egy hagyományos rakétahajtóművel éri el kilövés után az utazósebességét, majd a fedélzeten lévő nukleáris reaktor energiáját használja a sebesség fenntartására. Ennek legkézenfekvőbb módja „egyszerűen” annyi, hogy a beérkező levegőt a reaktoron átjuttatva felmelegíti, majd hátrafelé, felgyorsulva kifújja. Az részletkérdés, hogy ebben az esetben a robotrepülőgép folyamatosan radioaktív „kipufogógázt” bocsát ki – igaz, léteznek ennél bonyolultabb, a szennyezést elkerülő megoldások is, de ha tippelni kéne, az orosz döntéshozóknak ez a szempont valószínűleg kevésbé volt fontos.

A végeredmény tehát egy olyan fegyver, amely orosz területről indítva elméletben bárhol a világon le tud csapni. És mivel az üzemanyag nem jelent korlátot, bármilyen útvonalon is megközelítheti célját, potenciálisan megnehezítve, sőt lehetetlenné téve a légvédelmi rendszerek általi semlegesítését. Elég meggyőzően hangzik, nemde?

Régi ötlet

Nos, igen, és ennek megfelelően nem is a 21. században, az orosz fegyverfejlesztőknek jutott mindez az eszébe. Az Egyesült Államok már 1946-ban elindított egy programot, amely légi eszközök nukleáris meghajtását tűzte ki célul, az 1960-as évek elején pedig már prototípusokat is építettek egy SLAM (Supersonic Low Altitude Missile, azaz szuperszonikus alacsony magasságú rakéta) elnevezésű eszközből. Ez, a hajtómű kifejlesztésére szolgáló program alapján Project Plutóként is emlegetett fegyver bizonyos szempontból még ambíciózusabb is volt, mint a Burevesztnyik, hiszen szuperszonikus sebességgel repült volna, és nem becsapódott volna a célpontokba, hanem több nukleáris töltetet bombázóként szállítva keringett volna a célország – nyilván alapvetően a Szovjetunió – felett, atombombákat dobálva, miközben hajtóművéből radioaktív anyagot permetez, ráadásul folyamatos hangrobbanásokkal is terrorizálja a lakosságot.

Azonban ezt a projektet 1964-ben utód nélkül törölték, ahogy az egyébként létező hasonló, szovjet projekteket is. De miért? Nem, nem azért, mert megvalósíthatatlannak ítélték. A koncepció már az 1960-as évek technológiai színvonalán is a gyakorlatba átültethetőnek tűnt. Éppen ezért – ellentétben egyes más orosz tervezett szuperfegyverekkel – nincs igazán okunk kételkedni abban, hogy a Burevesztnyik képes, vagy legalábbis képes lehet arra, amit állítanak róla – azaz gyakorlatilag a világon bárhova, bármilyen útvonalon eljutni.

Update on the Burevestnik launch site. Launchers and covers for the first Burevestnik company are being installed. The presence of lightning rods suggest that assets will be on the pad for long periods of time. pic.twitter.com/UvhryhIJVd

— Decker Eveleth (@dex_eve) April 5, 2025

Persze ez nem jelenti azt, hogy mindez ujjgyakorlat lenne, és egyáltalán nem biztos, hogy a Burevesztnyik fejlesztői megoldottak minden problémát, és a fegyver készen áll a sorozatgyártásra és a bevetésre. Bár – érthető módon – az orosz hivatalos csatornák elég szűkszavúan adnak információkat, az eszközt legalább tucatnyi alkalommal tesztelhették az elmúlt években, és ezek közül egy-kettő mehetett teljesen simán. Egy gyanús baleset is történt néhány éve az orosz sarkvidék környékén, amelyben öt orosz nukleáris mérnök is meghalt. Nincs ugyan bizonyíték arra, hogy egy Burevesztnyik tesztjéhez köthető az eset, de a körülmények – a mérnököknek állítólag egy „elveszett” reaktort kellett semlegesíteniük – arra mutatnak, hogy ez legalábbis elképzelhető eset.

Bőven van ellenszer

De legyünk nagyvonalúak, és feltételezzük, hogy a Burevesztnyik már most képes arra, amit mondanak róla, és eljuthat bárhova a világon, és eltalálhat bármilyen célpontot. De mi a helyzet azzal az állítással, hogy a Burevesztnyik gyakorlatilag semlegesíthetetlen a jelen, sőt bármilyen most tervezett légvédelmi rendszerrel? Ezt már gondolatkísérletként sem lehet komolyan venni. Egy alacsony magasságon repülő robotrepülőgép valóban kihívást jelent a légvédelem számára, de egyáltalán nem megoldhatatlan kihívást. Amikor az amerikai Tomahawkok Ukrajnának való átadásáról volt szó, akkor maga Putyin mondta azt, hogy semmi gondot nem jelentene a lelövésük az orosz légvédelem meglévő eszközeinek a számára.

Amire esetleg gondolhattak az oroszok, az az, hogy az amerikai, interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) ellen kifejlesztett (például a THAAD, amelyről itt írtunk bővebben), illetve tervezett (mint az Aranykupola, amelyről pedig itt olvashat) védelmi rendszerek hatástalanok lennének a Burevesztnyik ellen – és ez igaz. Csak éppen szinte minden más légvédelmi rendszer, vagy éppenséggel még a meglévő vadászgépek is könnyedén le tudnák lőni ezeket a robotrepülőgépeket.

Pontosan emiatt van az, hogy az utóbbi években az új robotrepülőgépeket két irányban igyekeztek ellenállóbbá tenni a légvédelmi rendszerekkel szemben. Az egyik a „lopakodó” tulajdonságok, azaz a minél nehezebb észlelhetőség; a másik a sebesség. Előbbire jó példa a brit-francia Storm Shadow, amely ugyan lassú, viszont nehezen észlelhető és befogható radarral, a másikra a kínai hiperszonikus robotrepülőgépek, amelyeket ugyan könnyű észlelni, de annál nehezebb lehet lelőni.

A Burevesztnyik egyik sem. A sebessége ugyebár maximum alulról karcolhatja a hangsebességet, a radarkeresztmetszettel szorosan összefüggő méret dolgában pedig legyen elég annyi, hogy ha valaki egy nukleáris reaktort szeretne elhelyezni egy robotrepülőgépen, az minden lesz, csak nem kicsi. Bár a Burevesztnyik pontos méreteit nem tudjuk, a becslések 6 és 20 tonna közé teszik a súlyát (egy Storm Shadow 1,3 tonnát nyom).

Egy ilyen lassú monstrum légvédelmekkel szembeni túlélési képességei még az 1960-as években is kérdésesek voltak, de manapság, a sokkal fejlettebb, illetve kifejezetten az alacsonyan repülő célpontok észlelésére is megalkotott radar- és műholdas rendszerek korában pedig minimálisak. Elég megnézni, hogy az ukrán légvédelem és légierő is nagyon nagy hatékonysággal szedi le a szubszonikus orosz robotrepülőgépeket, miközben nagyon megszenved a szuperszonikus ballisztikus rakétákkal és robotrepülőgépekkel. Ez persze nem jelenti azt, hogy mondjuk több tucat Burevesztnyik egyidejű érkezése ne jelentene súlyos gondokat bármilyen légvédelemnek, de a kérdés nem az lenne, hogy le tudják-e ezeket lőni, hanem az, hogy hány jut át a légvédelmi különböző eszközein.

Van jobb a Burevesztnyiknél?

De a fő gond még nem is ez a Burevesztnyikkel. Hanem a célja. Mivel már alapból egy nukleáris meghajtású eszközről van szó, ezt hagyományos robbanófejjel felszerelni nem sok értelme lenne, hiszen a becsapódás helyén így is, úgy is radioaktív szennyezés maradna, és a megtámadott ország joggal értelmezhetné úgy, hogy nukleáris támadás érte. Ráadásul, ha a Burevesztnyik felszerelhető nukleáris robbanófejjel – márpedig ennek semmi akadálya, és az oroszok is erről beszéltek –, akkor kilövésük esetén a célba vett ország haderejének mindenképpen potenciális nukleáris támadásként kéne kezelnie a helyzetet.

Tehát a Burevesztnyik valójában a nukleáris elrettentő arzenál része lenne, nem pedig egy hagyományos konfliktusban is bevethető eszköz. Csakhogy Oroszország a Burevesztnyiknél sokkal hatékonyabb elrettentő eszközökkel rendelkezik: a világon a legtöbb bevethető nukleáris robbanófejjel és megvannak az ezek célbajuttatásához szükséges eszközeik is.

Az 1960-as években pont az interkontinentális ballisztikus rakéták gyors fejlődése húzta ki a sámlit a SLAM és a hasonló projektek tervezőinek lába alól. Egy ICBM gyorsabb, egyszerűbb, biztosabb és hatékonyabb módja egy nukleáris robbanófej eljuttatására – nagyjából – bárhol a világon. Az azóta kifejlesztett MIRV-ek, azaz a külön célokra irányítható robbanófejek pedig tovább billentették a mérleg nyelvét feléjük. Egyetlen ICBM elméletben akár tucatnyi nukleáris robbanófejet is szállíthat, amelyek közül egyetlenegynek a lelövése is szép feladat a légvédelem számára, több rakéta esetén pedig hatványozódik a feladat nehézsége. És a nukleáris fegyverek matematikája könyörtelen: 80-90 százalékos védekezési hatékonysággal sem megy egy légvédelem semmire, ha egyetlen átjutó robbanófej is milliós városokat tehet a földdel egyenlővé.

Ha pedig az úgynevezett „második csapás”, azaz egy ellenséges nukleáris támadás utáni visszavágás a kérdés, az oroszoknak arra is bőven megvannak az eszközeik, mobil rakétakilövők vagy éppen nukleáris fegyverekkel felszerelt atomtengeralattjárók képében is. Ugyan jogos kételyeink lehetnek azzal kapcsolatban, hogy a régebbi és a legújabb (például a hírhedt Szarmat ICBM) orosz nukleáris fegyverek hány százaléka van valósan bevethető állapotban, és mekkora hányaduk érné el ténylegesen, mindenféle probléma és meghibásodás nélkül a célpontját éles helyzetben, senki nem merné ezt a valóságban is kipróbálni. Lehet, hogy Oroszország sok szempontból félkarú óriássá vált mára, de ez a nukleáris elrettentésre ez nem igaz: bármely ellenségét, vagy akár az egész emberi civilizációt is bőven el tudná pusztítani néhány óra leforgása alatt is a meglévő, szolgálatban álló eszközeivel.

És ez a közeljövőben nem is fog megváltozni. Ha netalán, minden kétely és technológiai nehézség ellenére, valamikor a következő egy-két évtizedben az Egyesült Államoknak tényleg sikerülne megvalósítani az Aranykupola űrbe telepített rakétavédelmi rendszert, az sem biztosítana 100 százalékos védelmet. És akkor is jóval egyszerűbb módszer lenne az oroszok részéről még több ICBM-et és pláne még több MIRV-et építeni, mint egy kétséges hatékonyságú, kipróbálatlan, az 1960-as évek gondolkodását idéző nukleáris meghajtású robotrepülőgépre bízni a nukleáris elrettentést.

Minden más célra pedig Oroszország most is rendelkezik legalább 2-3 ezer kilométer hatótávolságú, hagyományos meghajtású robotrepülőgépekkel, ballisztikus rakétákkal, amelyekkel például Nyugat-Európa nagyjából minden pontját el tudja érni.

Ha tehát Oroszországnak mondjuk holnap hirtelen lenne több száz bevethető, tökéletesen működő Burevesztnyikje, az sem változtatna valójában semmit a stratégiai helyzeten, legfeljebb azt lehetne mondani, hogy az eddig is bőven elegendő elrettentő erő valamivel még nagyobb lett.

Nem tudjuk, mekkora összegeket emésztett és fog még felemészteni a Burevesztnyik fejlesztése. Mivel a technológia – mint láttuk – nem éppen forradalmi, a munka egy részét pedig minden bizonnyal még a hidegháború alatt elvégezték a szovjet mérnökök, talán nem sok, inkább csak kevés milliárd dollárnak megfelelő rubelről van szó. De az biztos, hogy minden erre költött rubelnek jobb helye lenne katonai szempontból bármilyen, az ukrán fronton azonnal bevethető eszközben, gazdasági-társadalmi szempontból pedig nagyjából bárhol Oroszországban.

Minél jobb, annál rosszabb

Ezeken az egyenleteken egy dolog változtathatna érdemben: ha a Burevesztnyik valamilyen csoda folytán tényleg képes lenne bármilyen védelmi rendszeren áthatolni. Mint már kifejtettük, ez jelen tudásunk szerint nem lehetséges, de a gondolatkísérlet kedvéért tegyük fel most ezt. Paradox módon azonban ez nem a Burevesztnyik javára billenti a mérleget, hanem éppen ellenkezőleg.

Ugyanis egy ilyen fegyver valóban felborítaná a nukleáris elrettentés törékeny egyensúlyát. Az ICBM-ek, bármilyen rémisztő fegyverek is, valamennyire kiszámíthatók. Indításukat könnyű észlelni, pályájuk kiszámítható. Amennyiben mondjuk az amerikai haderő azt észleli, hogy Oroszország kilő az Egyesült Államok felé néhány ICBM-et, akkor pár pillanat alatt nagyjából kiszámolható, milyen pusztításra lehet számítani. Adott esetben az amerikai vezetés dönthet úgy, hogy ennek megfelelő, korlátozott válaszcsapást hajt végre, vagy akár arra is van idő és mérlegelési lehetőség, hogy kiderüljön, ha valamilyen téves riasztásról, vagy az oroszok részéről téves indításról van szó. Tehát a biztos nukleáris apokalipszis elkerülésére marad némi lehetőség.

Ha viszont az Egyesült Államoknak arra kellene számítania, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül megjelenhet a területe felett több száz alig észlelhető, bármilyen célpontra lecsapni képes Burevesztnyik, akkor akár egyetlen ilyennek az észlelése után is a legrosszabbat kéne feltételezniük: Oroszország első, az amerikai nukleáris arzenál és ipari kapacitás kiiktatását célzó nukleáris csapást indított. (Hiszen ha alig tudják észlelni a Burevesztnyikeket és nem tudnak ellene védekezni, akkor egy robotrepülőgép indítása vagy az amerikai légtérbe érkezése potenciálisan azt jelentheti, hogy már a többi is ott van vagy úton.) Erre pedig egyetlen igazi válasz létezik: teljes erejű megtorló csapás. Márpedig feltételezzük, hogy Putyinéknak sem célja, hogy jelentősen megnöveljék Oroszország – és a világ – egy nukleáris apokalipszisben történő elpusztulásának esélyét. Egy „túl jól” működő Burevesztnyik pedig pontosan ezt tenné.