Néhány hete, a legújabb orosz „csodafegyver”, az Oresnyik közepes hatótávolságú ballisztikus rakéta Dnyipró elleni bevetése után kielemeztük, hogy ez a fegyver valójában nem hoz sok újat a háborús erőegyensúly egyenleteibe. Mégis van egy vonása ennek a rakétának, illetve a most zajló orosz fegyverfejlesztéseknek, ami átírhatja a globális stratégiai helyzetet, és valamivel közelebb viheti a világot a nukleáris háborúhoz.
Miért? A magyarázatot messziről kell indítanunk. Miután a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió is kifejlesztette a hidrogénbombát, elég gyorsan eljutott oda a világ, hogy a felhalmozott nukleáris fegyverek elegendőek lettek volna a földi élet, de legalábbis az emberi civilizáció teljes elpusztítására. Nukleáris háború azonban végül nem tört ki, és ez részben pont egy nagyon veszélyes, az 1950-es évek végétől mindkét oldalon szolgálatba állított fegyvertípus, az interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) „érdeme”.
Azzal ugyanis, hogy mindkét oldal képessé vált közvetlenül az ellenfél területe, milliós nagyvárosai ellen nukleáris támadást intézni, felállt a „kölcsönösen biztosított elpusztítás” borzalmas, de mégis viszonylag stabil egyensúlya, ami azóta is fennáll az Egyesült Államok és most már Oroszország között.
A világvége matematikája
Ha nem feltételezzük, hogy bármely nukleáris hatalom vezetői kifejezetten törekednének az emberi civilizáció eltörlésére és arra, hogy saját országukat (is) nukleáris sivataggá változtassák, akkor nukleáris első csapást csak olyan esetben merülhet fel indítani egy másik nukleáris hatalom ellen, ha valaki úgy gondolja, saját országa elkerülheti a visszacsapás jelentette teljes pusztulást. Megfordítva: egy nukleáris hatalom vezetői abban az esetben tarthatnak igazán egy ellenük intézett nukleáris első csapástól, ha felmerülhet, hogy azután ők nem lennének képesek megfelelő elrettentő erejű válaszcsapástra.
Fotó: Wikimedia
Ha két, nagyjából hasonló erejű nukleáris arzenállal rendelkező országot nézünk, akkor hogyan állhat elő ilyen helyzet? A termonukleáris apokalipszis lehetősége – bármilyen rémisztő lehetőség is – elég egyszerű matematikára épül. Amennyiben úgy számolunk, hogy egy interkontinentális ballisztikus rakéta egyenlő egy nukleáris bombával, akkor a matek igen egyszerű, és alapvetően a védekező félt erősíti. Ha ugyanis az a célunk, hogy nukleáris fegyvereinkkel elpusztítsuk az ellenség nukleáris fegyvereit, akkor nem számolhatunk úgy, hogy minden bomba kiiktat legalább egy másik bombát, mert akármilyen félelmetes fegyver is egy nukleáris robbanófej, megerősített célpontok ellen nem száz százalékos hatékonyságú. Ha ehhez hozzászámoljuk a légvédelem esetleges közbeavatkozását, a rossz célzást, illetve a meghibásodás lehetőségét, akkor gyorsan pörög a bevetendő robbanófejek száma, ha tényleg biztosra akarunk menni.
A hidegháború idején a stratégiai tervezők egészen abszurd számokkal kalkuláltak: egyetlen Moszkva melletti katonai repülőtérre például az amerikaiak 70 robbanófejet terveztek kilőni egy nukleáris háború esetén, hogy biztosan ne maradjon ott semmilyen bevethető eszköz.
Ez tehát azt jelenti, hogy egy ilyen szcenárióban (tehát ahol egy rakéta egyenlő egy robbanófejjel), amennyiben azt tervezzük, hogy megsemmisítjük az ellenség nukleáris arzenálját a sajátunkkal, akkor valójában minden lövéssel saját magunkat gyengítjük relatív értelemben, hiszen minden kilőtt rakéta és robbanófej átlagosan egynél kevesebb ellenséges rakétát és robbanófejet semmisít meg. Tehát nem érdemes ezzel próbálkozni, és nem is kell nagyon félni egy ilyen támadástól, mivel nem sok értelme lenne. (Robbanófejből még csak-csak lehet nagyon sokat építeni pluszban, de az ICBM-ek nagyon drága és nehezen eltitkolható dolgok.)
Többszörös fenyegetés
Itt jönnek a képbe a MIRV-ek (Multiple Independently Targetable Reentry Vehicle, azaz több önállóan célra irányítható robbanófej). Ahogy a nukleáris bombák mérete csökkent, a rakéták pedig fejlődtek, a technológia lehetővé tette, hogy egy ICBM több, külön célpontok ellen bevethető robbanófejet is hordozzon. Ez egyrészt iszonyatosan megnehezíti a légvédelem egyébként sem könnyű feladatát (ha úgy számolunk, hogy egy rakétára mondjuk három elfogórakéta kell, akkor egy tíz külön robbanófejjel rendelkező rakéta esetén ez rögtön minimum 30-ra ugrik), másrészt alapvetően borítja a fenti matematikát. Ha egyetlen rakétával több célpont is kiiktatható, ráadásul egyetlen célpont elpusztítása nem egy robbanófej elpusztítását jelenti, hiszen mindkét oldal MIRV-eket használ, akkor máris vonzóbbá válhat egy első, az ellenség nukleáris arzenáljára mért csapás lehetősége.
Fotó: Wikimedia
Az első MIRV-el felszerelt ICBM az amerikai Minuteman volt három robbanófejjel, de a szovjetek gyorsan követték a példát az R-36-os rakétájukkal, amelynek 1980-as évekbeli változatai már tíz robbanófejet tudtak szállítani. Csak hogy értsük egy ilyen rakéta potenciális pusztító erejét: egyetlen ilyen R-36 a tíz darab, 750 kilotonna robbanóerejű hidrogénbombával felszerelve a hirosimai pusztítás 50-szeresét lenne képes tíz különböző célpontnál okozni. A legújabb, egy sikeres és néhány sikertelen teszten túl lévő orosz nehéz ICBM, az RS-28 Szarmat a hírek szerint 16 önálló robbanófejet képes a levegőbe emelni.
A MIRV-ek megjelenése nagyon hasznos volt az olyan államoknak, mint például Franciaország és Nagy-Britannia, amelyek nem akartak több száz vagy ezer rakétát szolgálatban tartani a megfelelő elrettentés érdekében, és az elrettentés feladatát szinte kizárólag az SLBM-ekre (tengeralattjáróról kilőhető ballisztikus rakétákra) bízták. Így nem kellett olyan sok rakéta és olyan sok tengeralattjáró, hiszen egyetlen tengeralattjáró is sok tucat robbanófejet képes hordozni.
Fotó: Wikimedia
Viszont a szovjetek és az amerikaiak számára valós (bár tegyük hozzá, nem túl valószínű) lehetőséggé vált az, hogy a másik fél saját rakétáinak egy kisebb részének felhasználásával az ő rakétáinak nagyobb részét semlegesíteni tudja. Az amerikai stratégiai tervezőkről például biztosan tudjuk, hogy számoltak annak a veszélyével, hogy a szovjetek nukleáris csapást mérnek a nagy amerikai ICBM-silómezőkre, kiiktatva ezzel az amerikai nukleáris arzenál jelentős részét. Amennyiben ez megtörtént volna (és a szovjetek gondosan nem támadták volna az amerikai nagyvárosokat), akkor az amerikaiaknak nem maradt volna erejük hasonló csapást mérni a szovjet arzenálra, és csak a szovjet nagyvárosok ellen indíthattak volna megtorló csapást (elsősorban tengeralattjáróik felhasználásával), de akkor egy még pusztítóbb, hasonló ellencsapást kockázatattak volna.
Korlátozták magukat
Alapvetően három nukleáris csapásindítási stratégia létezik:
- indítok, ha megtudom, hogy a másik indítást tervez;
- indítok, ha a másik indított (de még nem ért oda);
- visszavágok, miután már elért a másik támadása.
A legstabilabb az a helyzet, amikor a nukleáris hatalmak bíznak saját erejükben, és a harmadik megoldásra rendezkednek be, hiszen az első két esetben fennáll a téves információ, téves riasztás miatt kitörő nukleáris háború veszélye. A MIRV-ek elterjedése viszont azt jelenti, hogy a harmadik megoldással azt kockáztatja egy hatalom, hogy nagyrészt megsemmisül nukleáris arzenálja, miközben az ellenségé jóval erősebb marad.
Nem véletlen tehát, hogy e fenyegetés és az iszonyatos költségek miatt a két szuperhatalom már az 1960-as évektől elkezdte korlátozni előbb a nukleáris fegyverek tesztelését és fejlesztését, majd csökkenteni a rendszerbe állított robbanófejek és hordozóeszközök számát is. Ennek köszönhetően az 1980-as évekbeli csúcsról (31 ezer amerikai és 40 ezer szovjet aktív robbanófej) mostanra 3 ezer körülire csökkent az aktív, szolgálatban tartott amerikai és orosz robbanófejek együttes száma.
Fotó: Wikimedia
A 2010-ben aláírt amerikai-orosz New Start egyezmény gyakorlatilag kettőben maximalizálta az egy rakétán elhelyezhető robbanófejek számát, hiszen 700 szolgálatban tartott hordozóeszközt és 1550 robbanófejet írt elő, és a betartatás érdekében lehetővé tette a felek számára, hogy rendszeres ellenőrzéseket végezzenek a másik nukleáris létesítményeiben.
A New Start érvényességét még 2021 februárjában meghosszabbították 2026 februárjáig, de 2022-ben az oroszok bejelentették, felfüggesztik az amerikai ellenőrzéseket, majd 2023-ban az egész egyezmény végrehajtását felfüggesztették, bár hivatalosan nem léptek ki belőle. A nagy kérdés, hogy mi lesz 2026 februárjában, sikerülhet-e addig egy új egyezményt tető alá hozni – erre most igen kevés az esély.
Kijelölt irány
Arra pedig, hogy az oroszok mire készülnek az egyezmény kifutása utánra, nemcsak a Sarmat hadrendbe állításának előkészítéséből következtethetünk, hanem a néhány hete az ukrajnai Dnyipróra kilőtt Oresnyik közepes hatótávolságú ballisztikus rakéta is. Az Oresnyik ugyanis az összegyűlt adatok és felvételek elemzése alapján egyenesen 6*6, azaz 36 MIRV-t tartalmazott. A Dnyipróra kilőtt verzióban ezek „vak” robbanófejek voltak, amelyek nemhogy nukleáris töltetet, de még hagyományos robbanóanyagot sem tartalmaztak, és persze egyébként sem akkorák, mint egy nehéz ICBM önálló robbanófejei – de az irány egyértelmű.
Mind az Egyesült Államok, mind Oroszország számos, jelenleg inaktív, de viszonylag gyorsan felújítható és rendszerbe állítható robbanófejjel rendelkezik a hidegháborús időkből. Ha tehát az oroszok újra elindulnak a MIRV-ek útján, egy darabig biztos lesz mivel megtölteni a hirtelen megszaporodó robbanófejeket – de ugyanez igaz Amerikára is.
Another video of the ruSSian ICBM's multiple independently targetable reentry vehicles https://t.co/maEa5qFcQi pic.twitter.com/88fEGZHy1r
— (@TheDeadDistrict) November 21, 2024
Igaz, az amerikaiak leszerelték az LGM-116 Peacekeeper rakétáikat, amelyek szintén tíz MIRV szállítására voltak képesek, de a régebbi Minutemaneket nem nehéz újra MIRV-ekkel felszerelni, még ha ezek csak három darabot is képesek befogadni, és a tengeralattjárókon szolgáló Trident SLBM-ek is felszerelhetők akár 8 robbanófejjel is. Mi több, az amerikaiak az új fejlemények hatására már el is kezdték tesztelni a Minuteman 3-as rakétáikat három, egyelőre persze vak robbanófejjel.
Az orosz lépések tehát egy új nukleáris fegyverkezési verseny beindulása irányába viszik a világot, méghozzá egy olyan verseny irányába, amelyben megint előkerülhetnek a számolgatások a robbanófejek és a rakéták számáról, és a stratégiai tervezők megint arra juthatnak, hogy érdemesebb lehet az ellenfél első nukleáris mozgolódására, a rakétavédelmi rendszerek első riasztására elővenni azt a bizonyos „nagy piros gombot”.
Beinduló láncreakció
Az igazi instabilitást azonban nem is az amerikai-orosz reláció viheti bele a rendszerbe. Hanem ott van például Kína helyzete. Kína ugyan soha nem volt része a kétoldalú szovjet/orosz-amerikai fegyverzetkorlátozási egyezményeknek, de a New Start például egy világos célt jelölt ki számukra, ahol elérhetik a paritást az Egyesült Államokkal (és Oroszországgal) szemben. Ha viszont most mind az oroszok, mind az amerikaiak elkezdik újra előszedni a raktárba tett robbanófejeket, valamint újakat gyártani, és ezeket MIRV-esített rakétákba pakolni, akkor Kínának is még jobban fel kell pörgetnie a nukleáris fegyverkezési programját.
Fotó: Wikimedia
A kínai stratégiai tervezőknek pedig az a kényelmetlen gondolat fészkelheti be magát az agyukba, hogy egy olyan felpumpált, MIRV-esített amerikai arzenál, amely az oroszok ellen nem elegendő egy első, a nukleáris erőkre mért kiiktató csapásra, az Kína ellen éppenséggel elegendő lehet…
De ha válaszul Kína is elkezdi a jelenleg egy-egy nagyobb robbanófejjel szerelt rakétáit több robbanófejjel felszerelni, akkor például Indiának kezdhetnek kényelmetlen gondolatai támadni arról, hogy mi van, ha egyszer csak az indiai nukleáris arzenál lenullázásának ötlete merül fel Kínában. De ha India elkezd MIRV-es rakétákat szolgálatba állítani, akkor Pakisztánnak támadhatnak kényelmetlen gondolatai…
És persze ott van Észak-Korea is. Az észak-koreai nukleáris arzenál jelen formájában az Egyesült Államokra nem igazán jelent fenyegetést, de még például Japán és talán Dél-Korea is bízhat az amerikai rakétavédelmi rendszerek ernyőjében. Ha viszont már egyetlen észak-koreai rakéta is 5-10-15 robbanófejet tartalmazhatna, akkor rögtön változna a helyzet, és esetleg felmerülhetne például a dél-koreai döntéshozók fejében az a gondolat, hogy jobb lenne megelőzni a bajt. Márpedig Észak-Korea minden híradás szerint jelentős rakétatechnológiai fejlesztési segítséget kap az Oroszországba küldött lőszerek és katonák fejében attól az Oroszországtól, amely éppen MIRV-ek intenzív fejlesztésében van.
Természetesen azért mindez nem jelenti azt, hogy hamarosan majd bármelyik percben attól kell rettegnünk, hogy nukleáris háború tör ki a világ valamelyik részén, de tény, hogy az esélyek elméleti értelemben bizony nőni fognak erre – arról nem is beszélve, hogy több száz vagy több ezer újra vagy újonnan hadrendbe állított nukleáris robbanófej önmagában sem töltheti el túl jó érzésekkel az embert.
A cikk a Perun néven publikáló ausztrál védelemgazdasági szakértő a témával foglalkozó kiváló adása alapján készült, amelyet itt is megtekinthet:
