A futballsiker alkímiája, avagy mit tanulhatunk Horvátországtól és Uruguaytól?

„Most ki kell jutni a következő Eb-re, és aztán jöhet a vb” – mondta a legutóbbi foci-vb után, 2022 decemberében Orbán Viktor akkori miniszterelnök. Aki 2025 márciusában már azt vizionálta, hogy 2030-ban vb-döntőt (!) játszik a magyar labdarúgó-válogatott.  

A 2024-es Eb-re még kijutott a hazai csapat, a csütörtökön kezdődő amerikai-mexikói-kanadai rendezésű világbajnokságra azonban már nem – sőt, miután egy szó szerint az utolsó pillanatban kapott góllal vereséget szenvedett Írországtól, még a selejtezők rájátszásába sem jutott be.

Négy évtized távollét

Így az a fájdalmas helyzet állt elő, hogy miközben az elmúlt négy évtizedben az összes szomszédos ország kvalifikálta magát legalább egyszer a világ legnézettebb sporteseményére – nálunk lélekszámban jóval kisebb államok is –, addig ez nekünk 1986 óta egyszer sem sikerült. Az utolsó magyar gól így már több mint 40 éves: az akkor Európa egyik legígéretesebb játékosának számító Détári Lajos szerezte a mexikói Irapuatóban 1986. június 6-án, a Kanada elleni csoportmérkőzés 75. percében.

Az máig rejtély, hogy miért szenvedett négy nappal korábban súlyos, 6:0-ás vereséget a Szovjetuniótól az akkor Európa egyik legjobb csapataként számon tartott magyar tizenegy – Esterházy Márton, az akkori válogatott szintén klasszis játékosa a napokban a Kontrollnak arról beszélt, hogy „valamit beletettek” az ételükbe a meccs előtt. (De napvilágot láttak olyan vélemények is, hogy az akkori szövetségi kapitány, Mezey György által májusban (!) az ausztriai magaslaton végrehajtott többhetes alapozás bosszulta meg magát – a szerk.). És legalább ekkora kérdés, hogy miért nem sikerült Magyarországnak 1986 óta az, ami nálunk jóval kisebb vagy szegényebb országoknak igen.

Annak ellenére sem, hogy az Orbán-rendszer 16 éve alatt óriási, kvázi állami pénzek áramlottak a magyar futballba és ezen belül az utánpótlás-nevelésbe.       

Népesség és GDP  

A kérdést persze úgy is feltehetjük, hogy a sikeres országok vajon mitől sikeresek. Ezt vizsgálta nemrég az idei foci-vb vonatkozásában Gregory T. Papanikos tanulmánya: a görög kutató egész pontosan arra kereste a választ, hogy a lakosságszám és az egy főre jutó GDP alapján mely európai csapatok esetében volt valószínűsíthető a kijutás.

Azért ezt a két tényezőt vizsgálta, mert – mint írja – a sportgazdaság szakirodalma már régóta ezeket említi a sportsikereket leginkább befolyásoló faktorok között. Ez persze logikus, hiszen ha nagyobb a merítés, akkor elvileg több a tehetség, és a pénz jótékony szerepét sem kell bizonygatni – a recept persze korántsem ilyen egyszerű, de erről majd később.           

A tanulmány e két tényező alapján rangsorolta azt az 52 országot, amely harcba szállt az Európának a vb-n fenntartott 16 helyért, és jelezte azt is, hogy mely országok esetében tartja valószínűnek a kavalifikációt, és melyek esetében nem.

Magyarország a listán a középmezőnyben, a 21. helyen végzett 37 százalékos valószínűségi értékkel, és már előzetesen „a valószínűleg nem kvalifikálja magát” országok csoportjába került – a ki nem jutással tehát a papírforma jött be. 

Ugyanakkor ez nem minden ország esetében volt így. Olaszország például annak ellenére bukta el – sorozatban harmadszor – a selejtezőket, hogy ez a modell csaknem 80 százalékra tette a kijutás valószínűségét. De az előzetesen „sikerre ítélt” lengyelek (67 százalék) és írek (60 százalék) is csak tévéről nézhetik a vb-t.

Számos olyan csapat ugyanakkor kvaklifikálta magát, amelynek e modell alapján még nálunk is jóval kevesebb esélye volt erre. A legnagyobb hőstettet kétségkívül Európa egyik legszegényebb országa, a 3,4 millió lakosú Bosznia-Hercegovina hajtotta végre (éppen az olaszokat legyőzve a pótselejtezőn – a szerk.). Mindössze 4,1 százalék esélye volt a sikerre, mégis ott lesz a vébén.

A horvát példa

De a felülteljesítők közé tartozik Horvátország (18 százalék), Skócia (30 százalék) és az ebben a modellben Magyarországgal nagyjából egy szintre sorolt, a népességszámot és egy főre jutó GDP-t tekintve is hozzánk hasonló cipőben járó Portugália (36 százalék) is.

A tanulmány összességében arra a következtetésre jutott, hogy strukturális szinten a népességszám a meghatározó tényező a vb-re való kijutás szermpontjából. A magas egy főre jutó GDP-nek pozitív hatása van, de csak másodlagos tényező.

Ez azonban még nem minden.

Az említett két strukturális szempontot ugyanis felülírhatják olyan országspecifikus tényezők – írja a görög szerző – , mint a futballkultúra, az edzők minősége, a játékosok „fejlődési útjai”, a tehetség és a genetika, a szervezeti háttér és mindezzel összefüggésben az adott ország által kitermelt játékosok minősége.

A tanulmány szerint a papíron esélytelen csapatok sikere elsősorban az utóbbinak, tehát a generációs sztárjátékosoknak köszönhető – olyan elitfutballistáknak, akiknek a kvalitása gyakorlatilag ellensúlyozza a relatív kis népesség és gyenge gazdaság okozta hátrányokat. Főleg akkor, ha ezek a játékosok egyszerre érnek be (ezt nevezik aranygenerációnak).  

A szakértő példaként említi Horvátországot, amely a relatív kis, 3,9 milliós népessége ellenére is ontja magából – évtizedek óta – a tehetségeket, amit általában a társadalomba „mélyen beágyazódott futbalkultúrával” és a klubszinten erős infrastruktúrával magyaráznak. Ezek a focisták pedig már hosszú ideje és nagy számban edződnek az európai topligákban.

Ennek köszönhető tehát, hogy a horvát nemzeti csapatnak 1998 óta egy kivétellel minden világbajnokságra sikerült kijutnia, kétszer pedig – 1998-ban és 2022-ben – a harmadik helyet szerezte meg. És 1996 óta – egy kivétellel – az összes Európa-bajnokságra is kavilifikálta magát, mégha ezeken a tornákon a nagyobb siker el is maradt.

Volt egyszer egy Aranycsapat

A görög tanulmány Magyarországgal kapcsolatban kiemeli az '50-es évek Aranycsapatát, amelyet „a valaha volt legjobb nemzeti válogatottnak” is lehet nevezni. Ugyanakkor ennek a generációnak az 1956-os forradalmat követő széthullása után Magyarország visszatért a strukturális profiljának – népességszámának és gazdasági fejlettségének – „teljesen megfelelő” szintre.

Utóbbi megállapítás persze – tesszük hozzá – vitatható, hiszen a magyar futball a '60-as, '70-es és '80-as években is ért még el nagy sikereket (olimpiai győzelmek, klubszinten európai kupadöntők), részben alighanem annak köszönhetően, hogy a kommunizmusban a propaganda miatt is óriási hátszelet kapott az élsport.

Ugyanakkor a rendszerváltás óta eltelt több mint 35 évben már valóban képtelen volt átütő sikert elérni a magyar futball, mégha az elmúlt három Eb-re, szintén nem utolsósorban az állami hátszél miatt, legalább kijutott a válogatott (igaz, a megemelt létszám is segíthetett – a szerk.)

Az uruguayi példa 

Ha Európán kívülre tekintünk, akkor egyetlen olyan ország van, amelynek labdarúgó-válogatottja, a horváthoz hasonlóan, hosszabb távon is jóval többet teljesít annál, mint amire mérete és gazdasági fejlettsége predesztinálná. Uruguayról van szó – aligha véletlen, hogy anno épp ezt a válogatottat kérte fel az MLSZ a Puskás Aréna nyitómérkőzésére 2019 novemberében (az eredmény 2:1-es uruguayi győzelem lett).

A dél-amerikai ország népessége még Horvátországét sem éri el (2023-as adatok szerint 3,5 millió), az egy főre jutó GDP-je pedig nagyjából annyi, mint a magyar. A válogatottja mégis hosszú távon sikeres: kétszer, 1930-ban és 1950-ben nyert világbajnokságot (sőt, Uruguay szerint négyszer, ott ugyanis az első vb-t megelőző 1924-es és 1928-as olimpiai bajnoki címeket is vb-győzelemnek számolják, amit a FIFA a válogatott mezre varrt négy csillag viselésének engedélyezésével ismert el). 1970-ben és 2010-ben bejutott a legjobb négy közé, és 2010 óta minden világbajnokságra kiharcolta a továbbjutást.

Uruguay az egyetlen olyan kis ország a világon, amely képes volt vb-győzelemre.       

Mindemellett 15-ször hódította el a dél-amerikai kontinenstornát, a Copa Americát – a mintegy 60-szor népesebb Brazília csak 9-szer –, legutóbb 2011-ben, 2023-ban pedig az U20-as világbajnokságon állhatott a dobogó legfelső fokára. 

Mégha a hőskor kimagasló sikereit a felnőttek között nem is sikerült megismételni, és adódtak kisebb-nagyobb hullámvölgyek, Uruguay így is egy évszázada része a világ elitfutballjának.  

Minek köszönhető ez? Egyrészt annak, hogy Uruguay folyamatosan ontja magából a tehetségeket, akik nem másodrangú klubokban, hanem európai vagy éppen dél-amerikai topcsapatokban játszanak.

Bár a mostani keretben nincs igazi világsztár, de még így is van több olyan játékos, akik húzóemberek európai sztárklubokban, a Barcelonától kezdve a Real Madridon át a Manchester Unitedig.

Mindez persze összefügg az uruguayi futballkultúrával, a vérprofi utánpótlás-neveléssel és azzal, hogy a válogatott játékosokat európai ésszel nehezen felfogható rajongás és tisztelet övezi – sok családnak és fiatalnak pedig a futball az egyetlen kitörési pont.

A siker alkímiája

Uruguayban – és ezt helyszíni tapasztalataim alapján is mondhatom – a futball valóban nemzeti ügy, az identitás egyik alapillére, a nemzeti önazonosság megtestesülése. A vb pedig össznépi ünnep, amikor még az is drukkol a válogatottnak, akit amúgy nem érdekel a foci. „Persze, hogy nézem a meccseinket. A foci-vb az más” – mondta egyik Montevideóban élő női rokonom, amikor erről kérdeztem. Teszik ezt befeszülős nacionalizmus nélkül, hihetetlen szenvedéllyel.

Összegezve: egy nemzet focisikere elsősorban nem a pénzen múlik, hanem a futballkultúrán, a mentalitáson, a tehetségen, a nevelésen és az elkötelezettségen.

Részben olyan dolgokon, amelyeken csak hosszabb idő alatt lehet pozitív irányban változtatni, ha egyáltalán.    

A Nagyító többi cikkét itt érhetik el. Podcastunkat Kele János futballszakíróval pedig itt nézhetik meg: