„Na és milyenek az uruguayi diákok?” – kérdeztem jó pár évvel ezelőtt Montevideóban egy ott élő magyar ismerősömtől. A srác, aki helyi középiskolásoknak tanított angolt, rám nézett, majd kurtán azt mondta: „Nem félnek semmitől.”
Hogy pontosan mire gondolt, azt nem részletezte, de személyes tapasztalataim alapján bennem is hasonló kép rajzolódott ki a dél-amerikai országról és az ottani emberekről.
Általánosítani persze nehéz, de időről időre mégis felötlik bennem a kérdés: milyenek az uruguayiak?
Szabadok, öntörvényűek, összetartók. Európai mércével mérve konzervatívok, mintha visszaugrottak volna az időben ötven évet. Nagyon fontos nekik a közösség, legyen az család, baráti társaság vagy egy focicsapat, amivel azonosulhatnak. Közvetlenek, melegszívűek és könnyen elérzékenyülnek, de – hacsak nem vagy közeli rokon vagy barát – megtartanak egy bizonyos távolságot. És tényleg nem félnek semmitől.
1950. július 16., Rio de Janeiro, Maracana-stadion. A foci-vb utolsó meccse: a hatalmas Brazília a parányi Uruguay ellen. A lelátókon 200 ezer brazil akar ünnepelni – ugyan mi esélye lehet itt Uruguaynak? A brazil csapat sikerét szinte mindenki biztosra veszi, már a döntetlen is elég neki a világbajnoki címhez.
Egy ideig minden a tervek szerint alakul: a II. félidő elején a brazilok megszerzik a vezetést. A lelátó felrobban, ünneplőbe öltözött, kisminkelt nők és elegáns, öltönyös férfiak emelik kezüket az ég felé.
A félidő közepén azonban Uruguay kiegyenlít, ami pedig ezután jön, már futballtörténelem.
A 79. percben az uruguayi válogatott csatára, Alcides Ghiggia kap egy labdát a jobboldalon. Tol rajta egyet, ahogy belép a 16-osra, felporzik lába alatt a gyep. Majd jobbal, éles szögből elereszt egy bivalyerős lövést, a labda pedig a kapufa és a vetődő kapus, Moacir Barbosa között utat talál a bal alsó sarokba. Uruguay vezet.
Roberto Muylaert brazil író később a Kennedy-gyilkossághoz hasonlítja a lövést. „Ugyanaz a drámai motívum, ugyanaz a drámai mozgás, ugyanaz a megállíthatatlan röppálya.” A brazilok nem hisznek a szemüknek. Egy archív felvételen látszik, ahogy a lelátón egy nő elsírja magát.
Több gól nem esik. Brazília vereséget szenved, a világbajnokot úgy hívják: Uruguay.
A stadionra csend borul. Ahogy egy korabeli beszámoló fogalmaz: nyugtalanító, traumatikus, totális csend. Néhányan a helyszínen öngyilkosok lesznek, az ország pedig évtizedekig hordozza magával a Maracanazo traumáját. „Brazíliában a maximális börtönbüntetés 30 év. De én már 50 éve bűnhődök olyasvalamiért, amiért nem vagyok felelős”, mondta a bűnbakká kikiáltott brazil kapus 2000-ben, nem sokkal halála előtt.
Uruguay viszont ünnepel. Valami megszületett.
„A történelemben csak három ember tudta egyetlen mozdulattal elnémítani a Maracanát. A pápa, Frank Sinatra és én”, mondja évekkel később Ghiggia. „Gyönyörű volt, ami történt. Büszkeséggel töltött el, felejthetetlen volt. A Maracanában volt életem legnagyobb pillanata.”
A legendává vált uruguayi játékos napra pontosan 65 évvel később, 2015. július 16-án veszti életét.
A La República című helyi lap másnapi száma, amelyet anno sikerült beszereznem, közli az 50 évvel ezelőtti képet a mágikus gólról. A kapus a földön, egy védő a fejét fogja, a labda a hálóban, Ghiggia keze a magasban. Háttérben a dugig telt lelátó. A fotó felett egy idézet a gólszerzőtől: „A vb-győzelem olyan volt, mintha megérintettem volna az eget.” (Uruguayt egyébként elsőként a magyar Aranycsapat tudta legyőzni a világbajnokságok történetében, 1954-ben.)
Akkor és ott megszületett valami, ami azóta is ott van Uruguay tudatalattijában.
Meg- vagy újjászületett a garra charrúa, szó szerinti fordításban a charrúák karma: az összetartás, a kitartás, a végsőkig küzdés művészete a túlerővel szemben.
Mintha a spanyol hódítók által az 1830-as években nagyrészt kiirtott, behódolásra nem hajlandó őslakos indiánok, a charrúák szelleme éledt volna újra. Mintha örökségüket fura módon éppen a spanyol és olasz bevándorlók leszármazottai vinnék tovább, némi indián vérrel megtámogatva. Persze ez már mítosz, túl a racionalitáson.
Azóta a nemzeti tizenegy, a Celeste szinte minden vébét meg akar nyerni, és nehezen viseli a vereséget. Sokáig hírhedt volt brutális játékstílusáról: az 1970-es Brazília elleni, vesztes vb-elődöntőn rendezett ámokfutását még nézni is fáj. Azóta sokat szelídült, de ma sem kellemes ellenfél.
Bár 1950 óta nem nyert vb-t, Argentínával holtversenyben övé a legtöbb Copa América-győzelem, és rendszeresen produkál emlékezetes mérkőzéseket (és botrányokat).
Gondoljunk csak a közelmúltbeli vb-k egyik legdrámaibb meccsére, a Ghána elleni győzelemre 2010-ben vagy Anglia és Olaszország kiejtésére 2014-ben.
És ne feledjük azokat a korszakos egyéniségeket sem, akiket az uruguayi foci adott a világnak az elmúlt 40 évben: Enzo Francescoli, Álvaro Recoba, Diego Forlán vagy éppen Luis Suárez. Bár Suárez góljai mellett Ghána elleni védéséről és ijesztő harapásairól is elhíresült, jól tudjuk: a zsenialitás és az őrültség közötti mezsgye olykor vékony. Erről egy másik dél-amerikai zseni és botrányhős, bizonyos Diego Armando Maradona is sokat tudna mesélni, ha még élne.
A futball az uruguayi társadalom cementje, identitásképző eleme lett, amire ott szinte mindenki büszke.
Tudod, hogy mi ötször nyertünk vébét? – kérdezte tőlem egyszer egy uruguayi srác széles mosollyal az arcán. A két hivatalos győzelem (1930, 1950) mellett ugyanis nagyvonalúan odaszámolta az 1924-es és 1928-as olimpia (akkor még nem voltak világbajnokságok) meg az 1980-as Mundialito megnyerését (ezt a tornát a vb-győztes csapatoknak szervezték).
A foci vb Uruguayban társadalmi esemény, ami egy nagy családdá kovácsolja össze a 3 milliós országot. Ilyenkor előtör a patriotizmus, de nem hajlik át kivagyi nacionalizmusba.
A futball láz természetesen most, a katari vb előtt is érződik. A montevideói buszokat fellobogózták, a házak ajtajára és a családi fodrászatba is kikerültek az uruguayi zászlók, meséli egy ottani rokonom.
A fodrászatba hoznak majd tévét is, hogy munkaidőben is nézhessék a Celestét. Ezt teszi majd az egész ország, 90 percre garantáltan meg fog állni az élet.
A mostani uruguayi válogatott egyébként klassz csapat: sikeréhes fiatalok és tapasztalt veteránok ötvözete egy ígéretes edzővel, Diego Alonsóval az élen. Akár messzire is juthat a vébén. Az elszántságon nem fog múlni.
A Világjáró korábbi cikkeit itt olvashatják.
A hét elején még erősődött, aztán azonban fokozatosan veszített az értékéből, bár zárásra ismét visszaküzdötte magát a több mint négyéves rekordszintekre. 
