Amikor hirtelen megállt a busz az út szélén, még semmi rosszra nem gondoltam. Biztos csak technikai probléma, cigiszünet, vagy valakinek hánynia kell. Előfordul az ilyesmi egy 18 órás úton. December 31-e volt, 30 fok, ami a Föld déli féltekének ezen a tájékán teljesen megszokott, és akkor nekünk sem volt különösebben zavaró.
A pampák földjén jártunk, kábé félúton Buenos Aires és Mendoza között. Jó pár éve történt, a pampákra már alig emlékszem – csak a végtelen, nyílegyenes út jut eszembe, a szembejövő buszok riasztó zaja, meg a sivár táj túl az ablakon.
Miután kiszálltunk, hamar kiderült, hogy a kényszerszünetnek meglehetősen fura oka van: kifogyott a benzin. A sofőrök – ketten voltak a hosszú út miatt – a jelek szerint elszámolták magukat. De ott és akkor ezen nem akadt ki senki. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy útközben kiürül a tank.
Semmi anyázás, dühöngés vagy rosszalló tekintet – mindenki nyugodtan ücsörgött, elszívott egy cigit, telefonált, vagy szóba elegyedett a másikkal.
Például velünk, mikor meghallották, hogy egy számukra vadidegen nyelven beszélünk. „Szia, honnan vagytok?” „Németül beszéltek?” „És mit kerestek itt?”
Telt az idő, a percekből órák lettek, és mi csak üldögéltünk békésen a nagy, kék argentin ég alatt egy autóút szélén, 12 ezer kilométerre Magyarországtól. Némi telefonálás után jött végül egy autó egy benzines kannával meg egy tölcsérrel, és a probléma hamarosan megoldódott. Pár óra kényszerszünet, ennyi igazán belefér. Meg hova is sietnénk?
Bár ez csak egy apró életkép, mégis nyomott hagyott bennem.
Az argentinok bolondok, a szó jó értelmében. Egyszerűek, ha európai mércével mérjük őket. Olykor beképzeltek, főleg Buenos Airesben – oda születni kell. De, főleg vidéken, emberiek és közvetlenek.
Persze minden ember más, mégis van bennük valami közös, ahogy minden nemzetben. Közvetlenségben csak az uruguayiak tesznek túl rajtuk, de róluk részletesebben majd máskor.
A dél-amerikaiakban – ezt tapasztaltam – általánosságban is van valami melegség, amihez képest Európa roppant hidegnek tűnik. Nem tanult képesség, benne van a vérükben – a kultúrával, vagy ha úgy tetszik, az anyatejjel szívják magukba.
Persze nem mindenkinek nyílnak meg. A rokoni vagy baráti kötelék nagyban segít, hogy bizalmukba fogadjanak. A család ott még tényleg nagyon fontos.
Világuk lassabbnak, de emberibbnek tűnik, még az árnyoldalak dacára is. Mert persze vannak azok is, van szegénység és bűnözés, nagyobb és extrémebb, mint Európában.
„Figyelj, mi lenne, ha most elvinnél minket Cerróba?”, kérdeztem egyszer Montevideóban egy ottani rokontól, mert hirtelen kedvem támadt megnézni az uruguayi főváros legrosszabb hírű negyedét. Egy autóban ültünk, már későre járt, a leeresztett ablakon hűvös szél fújt be a Río de la Plata felől.
A rokon, aki jól ismerte a várost, és korántsem volt ijedős, megütközve nézett rám. Nem szívesen mondott nemet nekem, de ezt diktálta a józan esze.
„Nem, oda nem megyünk.” „De csak autóval!" „Felejtsd el! Már sötét van.”
Bár Montevideo relatív biztonságos dél-amerikai mércével mérve, mégis van valami furcsa vibrálás a levegőben, amit Európában sehol sem éreztem. Mintha olcsóbban mérnék az életet, bármikor bármi megtörténhet. „Velem még nem történt semmi. De ha az utcán vagyok, mindig figyelek. Nagyon figyelek” – mondta egyszer egy ott élő magyar ismerősöm.
Az ottaniak mindezzel együtt tudnak élni, megszokták a kettősséget. Azt láttam, hogy az árnyoldalak dacára melegség tölti be mindennapjaikat.
Tehát mielőtt depresszióba esnénk itt, Európában a háború, az energiaválság meg az infláció miatt, jusson eszünkbe: mégha ebben a világban is élünk, ez csak a valóság egy kis szelete. Az élet több annál, mint ami a hírekből ránk ömlik. Érdemes néha kiszúrnunk a buborékot, és ehhez amúgy nem is kell feltétlenül utazni.
A befektetők a dicső nap előtt aranyba menekítik a pénzüket. 
