Miután pénteken az Egyesült Államok állampolgárait Irán azonnali elhagyására szólította fel az ománi iráni-amerikai találkozó előtt, talán érdemes felidézni, mivel is lőhet vissza Irán, ha újabb fegyveres konfliktusra kerül sor a két ország között.
Azt tavaly nyáron láttuk, hogy az amerikai légierő – ahogy egyébként az izraeli is – nagyjából azt csinál az iráni légtérben, amit akar. Az Egyesült Államok ezúttal is komoly, bár az akkorihoz képest nem jelentősebb, egy nagyobb szabású szárazföldi akcióhoz semmiképpen sem elegendő erőket csoportosított a térségbe. Ha feltételezzük, hogy az amerikaiak újabb légicsapásokra készülnek Irán ellen, akkor azt is feltételezhetjük, hogy Irán azóta sem szerzett olyan képességeket, amelyekkel az amerikai harci gépek ellen sokat tehetne.
Vannak nagyobb célpontjai Iránnak
A levegőben. Merthogy azoknak a gépeknek jönniük is kell valahonnan. Egy részük persze érkezhet a világ másik felén lévő bázisokról, de a támogató- és kiszolgálógépek vagy a közelbe vezényelt repülőgéphordozókról (ez egyelőre csak az Abraham Lincoln), vagy a térségbeli bázisokról szállhatnak fel.
És ha Irán vissza akar lőni, akkor pontosan ezeket veheti célba. Júniusban a legnagyobb és legfontosabb perzsa-öböl-parti amerikai bázist, az el-udeidi támaszpontot meg is szórta néhány rakétával Irán – de ez inkább afféle „kölcsönös udvariaskodás” része volt. Az irániak előre szóltak a támadásról, az amerikaiak pedig nagyjából kiürítették a bázist, és így megvolt az iráni rezsimnek a visszavágás látszata anélkül, hogy komolyabb eszkaláció következett volna.
De mi lenne, ha mindkét fél teljesen komolyan gondolná a dolgot? Irán elsősorban ballisztikus rakétaarzenáljával okozhat komolyabb károkat az amerikai erőknek. Az iráni fegyveres erőknek számos ilyen eszköze van, amelyek közül több típus is legalább ezer kilométeres hatótávolsággal rendelkezik. Vannak köztük a nyugaton Scudként emlegetett szovjet rakéták modernizált változatai, de új, manőverezhető robbanófejekkel ellátott típusok is, mint a Fattah-2. Az sem véletlen, hogy Irán éppen csütörtökön döntött úgy, hogy bemutatja legújabb, a közlések szerint akár 2000 kilométeres hatótávolságú, 1500 kilogrammos robbanófejjel felszerelhető, elektronikus hadviselési eszközök elleni védelemmel ellátott, csökkentett észlelhetőségű, modern, redundáns irányítási rendszerekkel felszerelt rakétáját, a Korramsar-4-et.
Iran's Press TV says Khorramshahr 4 ballistic missiles have been deployed at one of the IRGC aerospace force's underground missile cities.
— Aleph א (@no_itsmyturn) February 5, 2026
The Khorramshahr 4 allegedly has a range of up to 2,000 km and can carry a 1,500 kg warhead. pic.twitter.com/VjhVNCwdxP
Az Izrael elleni, az elmúlt években végrehajtott iráni csapások alkalmával azt láthattuk, hogy az iráni rakéták többsége valóban harcképes eszköz, és egyes típusok kifejezetten nagy pontossággal is működtek – például izraeli légvédelmi ütegek ellen bevetve. Ez azt jelenti, hogy adott esetben éppenséggel egy amerikai bázist vagy repülőgéphordozót is képesek lehetnek eltalálni.
Sok lúd Patriotot győz?
Persze az iráni rakéták mindegyikét képesek valószínűleg nagyon jó százalékkal lelőni a legfeljlettebb amerikai légvédelmi rendszerek, a Patriot, a kifejezetten ballisztikus rakéták ellen kifejlesztett THAAD (erről bővebben az alábbi ajánlóra kattintva is olvashat), illetve az amerikai rombolókra telepített hasonló rakéták is.
Ha egy, vagy éppen pár van belőlük. Ha viszont tucatjával, netalán százasával érkeznek, akkor hamar túlterhelődik bármilyen légvédelmi rendszer, és egyszerűen képtelen lesz minden célponttal egyszerre foglalkozni. Ha pedig az „agy” esetleg még bírná is, a „kéz” hamar elfárad – azaz a légvédelmi ütegek egyszerűen kifogyhatnak az elfogórakétákból, újratöltésük pedig inkább órákban, mintsem percekben mérhető mutatvány.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a ballisztikus rakéták mellett Irán rajokban indíthat jóval olcsóbb drónokat is a célpontok ellen, amelyek ugyan önmagukban még könnyebben semlegesíthető eszközök, és például egy hadihajóban nem sok kárt tudnak tenni, de a légvédelem túlterhelésében fontos szerepet játszhatnak, és mondjuk egy földön tartózkodó F-35-ös sem köszöni meg, ha eltalálják egy ilyennel. Azt pedig az Izrael elleni csapások idején láthattuk, hogy Irán képes úgy időzíteni a különböző eszközök indításait, hogy nagyjából ugyanakkor érjenek egy adott célponthoz a lassan repülő drónok, illetve az indítástól a becsapódásig néhány perc alatt eljutó ballisztikus rakéták.
Fotó: IRNA
Megüthetik a fődíjat is
És egy igazán értékes célpontra megérheti akár tényleg sok tucat ballisztikus rakétát, illetve legalább ugyanennyi drónt is kilőni Iránnak. A „fődíj” egyértelműen a Lincoln repülőgéphordozó lenne: mind árban, mind képességekben, mind presztízsben. A repülőgéphordozók testesítik meg leginkább Amerikai bárhol lesújtani képes öklét, és szinte sérthetetlenként tekint a világ ezekre a monstrumokra. Ha Irán komoly károkat tudna okozni egy ilyen hajóban, netalán el is süllyesztené, az az emberéletekben és eszközökben mérhető veszteségek mellett hatalmas pszichológiai csapás is lenne az amerikai katonai mindenhatóság érzetére.
Márpedig láttuk, hogy az amerikai haditengerészetnek azért akadtak problémái az Iránnál jóval gyengébb (de főként éppen iráni eszközökkel felszerelt) húszik ellen is. Egy az Abraham Lincoln elleni sikeres iráni csapásnak nem is annyira az iráni eszközök, hanem a hírszerzési képességek jelenthetik a korlátait. Míg ugyanis az el-udeidi támaszpont ott van, ahol, egy repülőgéphordozó folyamatosan mozgásban lehet. Kétséges, hogy Irán képes lehet-e például megfigyelődrónokkal „célkeresztben tartani” az amerikai flottaegységeket (nem véletlen, hogy az amerikaiak minden teketória nélkül lelőttek egy a Lincoln közelében feltűnt iráni drónt a héten). Irán saját űrbéli hírszerzési képességekkel pedig nem rendelkezik.
Fotó: Wikimedia/U. S. Navy
De mi van akkor mondjuk, ha Oroszország, esetleg Kína úgy dönt, hogy átküld néhány véletlenül a kezébe akadt koordinátát az irániaknak? (Emlékezzünk, az orosz fekete-tengeri flotta zászlóshajóját, a Moszkva cirkálót minden bizonnyal amerikai eszközök révén kapott hírszerzési adatok segítségével találták el ukrán rakéták.) Akkor bizony elég nagy bajba is kerülhetnek az amerikaiak.
A számok háborúja is lenne
Az mindenesetre bármilyen ütésváltásnál kulcskérdés lesz, hogy pontosan mennyi bevethető rakétája és főleg kilövőállása van az iráni fegyveres erőknek. Nyugati becslések szerint a júniusi „12 napos háborúban” Izrael az iráni kilövőállások nagyjából harmadát pusztította el, de mivel az irániak „csalikat” is alkalmaztak, mobil kilövőegységeik egy része pedig civil járműveknek van álcázva, a becslés pontossága igencsak kérdéses. Ahogy arról sem tudhatunk sokat, hogy az akkor kilőtt vagy kilövés előtt szétbombázott rakétákat, megsemmisült kilövőállásokat és -egységeket mennyire tudta pótolni a gazdasági nehézségekkel és politikai felfordulással is küszködő iráni rezsim.
Mindenesetre azért az amerikai stratégák és parancsnokok sem lehetnek nyugodtak, ha valódi háborúvá fajulnak az események. A legbiztonságosabb amerikai stratégia az lehet, ha első körben egy kiterjedt, elektronikus hadviselési eszközöket is bevető csapás során megpróbálják megbénítani az iráni erőket, és a légvédelmi, valamint a rakétás és drónos erőket megtizedelni. Aztán pedig az amerikai légierő megpróbál folyamatosan jelen lenni az iráni légtérben, és még a földön megsemmisíteni minél több iráni eszközt, indítás előtt vagy közben. Ebben ugyan valószínűleg számíthatnának izraeli hírszerzési és talán konkrét fegyveres segítségre is, de ne felejtsük azért el, hogy Irán nagyon nagy ország, és hiába tűnik néha mindenhatónak az amerikai hírszerzés és haderő, a valóságban egyáltalán nem az.
Ez a „gig economy.” 
