A kínai nukleáris fegyverkezés már régóta foglalkoztatja a nyugati és persze elsősorban az amerikai stratégákat. Abban nincs újdonság, hogy Kína hatalmas sebességgel fejleszti nukleáris arzenálját: 2020-ban még csak nagyjából 300 bevethető robbanófejből mostanra körülbelül 620 robbanófejre növelte készletét, 2030-ra pedig ezer fölé mehet ez a szám.
De a hatékony nukleáris elrettentés egyáltalán nem csupán, sőt főként nem a bevethető robbanófejek függvénye. Hiába van egy országnak akármennyi robbanófeje, ha nincs eszköze azokat eljuttatni a potenciális ellenfelek területére, vagy ha az arzenál egy „első csapás” keretében megsemmisíthető vagy működésképtelenné tehető.
E viszonylatokban is nagyot lépett előre Kína az elmúlt években. Ahogy az a tavalyi nagyszabású, a második világháborús győzelem 80. évfordulóján tartott díszszemlén is jól látható volt, jelentős modernizálás zajlik a kínai stratégiai rakétás erőknél, a hidegháborús idők emlékeit teljesen új fejlesztésű fegyverek kezdik leváltani.
És míg korábban csak előre telepített, földbe süllyesztett, betonból épített rakétasilókból indítható interkontinentális ballisztikus rakétákkal (ICBM) volt képes fenyegetni az Egyesült Államok területét, mostanra mobil rakétaindítókról, illetve tengeralattjárókról indítható ICBM-ekkel is rendelkezik. Ráadásul egyéb, potenciálisan nukleáris robbanófejeket is célba juttatni képes eszközöket is fejlesztett, robotrepülőgépeket, „lopakodó” harci gépeket vagy éppenséggel hiperszonikus cirkálórakétákat is.
A kínai nukleáris elrettentés legerősebb „lábát” ettől függetlenül továbbra is a szárazföldről indítható ICBM-ek jelentik (ahogy egyébként az orosz és az amerikai arzenál nagy többségét is ezek az eszközök adják). Csakhogy ezek egyben a legsérülékenyebbek is, különösen a silókból indítható rakéták, hiszen ezek helyét – különösen a 21. század műholdas és elektronikai felderítési lehetőségei mellett – lehetetlen igazán titokban tartani. Ily módon pedig mindig ott motoszkálhat az ellenséges stratégák agyában a gondolat, hogy vajon szükség esetén ki lehet-e ezeket iktatni, mielőtt útnak indítják tömegpusztító tölteteiket.
Ez persze igencsak kockázatos játék lenne. Az ilyen silókat természetesen igencsak ellenállóra tervezik, és még az sem biztos, hogy egy közeli nukleáris robbanás képes lenne a rakétákat vagy az indítóberendezéseket működésképtelenné tenni.
Azonban a precíziós fegyverek, illetve a legutóbbi időben a drónok rohamos fejlődése e tekintetben is új kihívást jelent – biztos lehet abban egy haderő vezetése, hogy méteres pontossággal célba találó cirkálórakéták vagy irányított bombák, esetleg több száz vagy akár ezres nagyságrendű drónbecsapódásra is fel vannak készítve indítóállomásaik? És mi a helyzet az elektronikus hadviselési eszközökkel vagy éppen a kiberfegyverekkel? Egy tökéletesen működőképes rakéta és indítóállomás sem ér sokat, ha bármilyen eszközökkel elvágják a kilövési parancsot kiadó központoktól.
Nyolcszögek a homokban
Érthető tehát, ha szakértői körökben komoly érdeklődés övezi azt, ami az elmúlt években Kína Hszincsiang tartományának sivatagos területein, a Hámi-sivatagban történik – itt található a kínai haderő egyik fő „silómezője”. A Reuters május végén friss műholdfelvételek alapján írta meg, hogy nagyszabású építkezések zajlanak ezen a területen.
Fotó: Reuters
A felvételek alapján úgy tűnik, hogy a kínai haderő hatalmas erőfeszítéseket tesz stratégiai nukleáris csapásmérő erőinek ellenállóbbá tételéért. A felvételeket elemző szakértők szerint legalább 80 új kilövőállás létesítése zajlik a sivatagos területen, miközben a kiszolgáló személyzetet elszállásoló építményeket, elektronikus hadviselési eszközöket, valamint a kommunikációs berendezéseket is felfedezni vélnek a képeken.
„Láthatjuk, hogy nagyszabású építkezések zajlanak, több ezer négyzetkilométeres területen a silómezőkön túl”
– fogalmaz Alexander Neill, egy hawaii-i védelmi kutatóközpont munkatársa. Az építkezések szerinte a pontos képességek függvényében
„a kínai stratégiai nukleáris elrettentés nagyon jelentős fejlesztését és diverzifikálását jelenthetik”.
Az építkezések leglátványosabb elemét két, nyolcszög alaprajzú épületegyüttes jelenti, amelyek a Hámi silómezőtől délnyugatra találhatók, az egyik nagyjából 140, a másik körülbelül 230 kilométerre.
A nyolcszögek környékén számos új kilövőállást is létesítettek, ezek egyfelől mobil ICBM-kilövőegységeknek szolgálhatnak platformként, illetve légvédelmi eszközök vagy akár mobil elektronikus hadviselési eszközök gyors telepítésére is.
Fotó: Wikimedia
Maguknak a nyolcszög alakú épületegyütteseknek a közepén egy központi épület fedezhető fel, majd feltehetően a kezelőszemélyzet lakóépületei következnek, a következő koncentrikus körben pedig valószínűleg katonai járművek, köztük kilövőegységek tárolására szolgáló épületek láthatók. Ezeken túl egyelőre ismeretlen célú épületek, ideiglenesnek látszó építmények, valamint több tucatnyi katonai jármű látható.
Az épülő strukturák környékén katonai repülőterek, vasúti terminálok, bunkerek, valamint üzemanyagtároló létesítmények is épültek vagy épülnek, és mindkét ilyen épületegyüttes messze a sivatagba nyúló földutak és vezetékek hálózatához is kapcsolódik.
A kilövőállásokat és a nyolcszöget összekötő, a földbe ásott vezetékek valószínűleg száloptikai kábeleket tartalmaznak. Az egyik helyszínen pedig – két nagy torony és a műholdas antennák alapján – a szakértők űrbe telepített eszközökkel folytatott, illetve mikrohullámos kommunikációra alkalmas eszközöket sejtenek.
Fotó: Reuters
A szakértők felfedeztek még egy harmadik, egyelőre kevésbé kiépített nyolcszögletű épületegyüttest is, amelynek közelében minden bizonnyal gyakorlóterepként szolgáló (például nyugati harci repülőgépek életnagyságú makettjeinek is otthont adó) területeket lehet látni.
„Lenyűgöző erőfeszítés”
De mire szolgálhat mindez? A szakértők óvatosságra intenek: ezt egyelőre még nem lehet biztosan tudni, de – ahogy Hans Kristensen, az Amerikai Tudósok Szövetségének Nukleáris Információs Projektjének igazgatója – is mondja,
„nehéz lenne kizárni bármit”,
figyelembe véve azt, hogy Kína milyen erőfeszítéseket és erőforrásokat áldoz ezekre az építkezésekre igencsak mostoha körülmények közepette.
Abban a megkérdezett szakértők egyetértenek, hogy a struktúrák elsősorban irányítási, vezérlési és kommunikációs célokat szolgálnak, valamint a nukleáris arzenál karbantartási és tárolási feladataiban van szerepük. De könnyen lehetséges, hogy valami meglepetést is tartalmaznak a nyugati stratégák számára.
„Soha nem láttam még ehhez foghatót. Lenyűgöző erőfeszítés”
– ismeri el Kristensen.
Az mindenesetre egyértelműen feltételezhető, hogy Kína saját stratégiai nukleáris csapásmérő erői tekintetében más utat választott, mint az Egyesült Államok vagy Oroszország. A hidegháború két szuperhatalma elsősorban a rakéták, robbanófejek és indítóállások puszta sokaságában és fizikai szétszórtságában látta a megfelelő biztosítékot arra, hogy bármilyen esetleges ellenséges első csapás után is megfelelően pusztító válaszcsapást tudjon indítani.
Kína ezzel szemben – úgy tűnik – aktív védelmet is igyekszik kiépíteni legnagyobb silómezőinek környékén, miközben olyan fejlett és megerősített kommunikációs képességeket is igyekszik kiépíteni, amelyek bármilyen helyzetben biztosítják a nukleáris csapásmérő erők és egy központi parancsnokság, valamint az ellenséges támadást idejében felfedező korai, például az űrbe telepített előrejelző-rendszerek közötti stabil kapcsolatot.
Minden ilyen lépés pedig erősítheti a kínai vezetés önbizalmát és a „nukleáris zsarolással” szembeni ellenállóképességét akkor, amikor az elemzők többsége szerint egyre inkább fontolgatja, hogy akár katonai erő bevetésével is rendezze a „tajvani kérdést”, azaz a sziget de facto önállóságának megszüntetését. Akár az amerikai haderő és az amerikai nukleáris csapásmérő erők fenyegetésének árnyékában is.
