„De megszállni egy országot, annak mi a f..z értelme van?” – teszi fel a kérdést egy orosz katonanő (egész pontosan szanitéc) az Orosz frontkatonák között (Russians at war) című dokumentumfilmben.
Arról, hogy orosz katonák is tudnak ilyen kritikusak lenni, és adott esetben fel is vállalják a véleményüket, csak egy szerencsés véletlennek köszönhetően tudok: az utolsó pillanatban ugyanis még éppen sikerült jegyet vennem a film múlt vasárnapi bemutatójára a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF).
Kitiltott film
Ez nem mindenhol lett volna lehetséges: a zürichi filmfesztivál műsoráról tavaly ősszel például levették a filmet az erőteljes ukrán tiltakozásokra és az azok nyomán előállt biztonsági kockázatokra hivatkozva. Hasonló okokból számos más fesztiválon is törölték vagy elhalasztották a bemutatót. (Egyes esetekben végül mégis sor került a vetítésre.)
Az Ukrán Intézet Budapesten is a film betiltását szerette volna elérni, többek között annak állítólagos propagandisztikus jellege miatt. A BIDF ugyanakkor kitartott a bemutató mellett, többek között a fesztivál hídszerepére, a sokszínű valóság bemutatásának igényére és a párbeszéd fontosságára hivatkozva.
Fotó: BIDF
A szervezők megjegyezték azt is, hogy az ukrajnai háború kitörése óta eltelt 2 évben 11 ukrán filmet és alkotóit láttak és látnak vendégül, idén pedig 5 ukrán film került a programba. Emellett egy állásfoglalást is kiadtak, amelyben elutasították az orosz agressziót, felhívták a figyelmet az orosz hadsereg háborús bűncselekményeire és arra is, hogy ez a dokumentumfilm nem ad teljes képet a valóságról.
Az állásfoglalást kinyomtatva odaadták minden nézőnek, és kezdés előtt a filmvászonra is kivetítették. Az esemény végére pedig szerveztek egy beszélgetést, amelyre a rendező mellett meghívtak egy külpolitikai és egy propaganda-szakértőt is – azaz minden oldalról próbálták levédeni magukat.
Orosz katonák testközelből
Vasárnap este, egy budapesti pláza pár száz fős moziterme. Teltház, az utolsó szabad székekre egyenként ültetik le a nézőket a rendezők.
A második sorban ülök, közvetlenül a bejáratnál, így alaposan szemügyre vehetem az érkezőket. Semmi különöset nem látok rajtuk – többségük értelmiségi, bölcsész benyomását kelti. Semmi orosz zászló vagy Putyin-párti kitűző – a legtöbb néző, ahogy én is, egyszerűen csak kíváncsi a másik oldalra. Milyen a front orosz oldala testközelből? Kik harcolnak ott valójában? Mi motiválja őket? Hogyan gondolkodnak, és mi a véleményük a háborúról?
Ezekre a kérdésekre persze nem ad teljes körű választ a film, de nem is ez a célja. A front orosz oldalát akarja megmutatni, ahova a nyugati média – és így a nyugati közvélemény – csak nagyon ritkán jut el.
„Ez a történet orosz emberekről szól” – mondja Anastasia Trofimova, a film orosz-kanadai rendezője a vetítés utáni beszélgetésen. – „Amikor ott voltam, embereket láttam, nem politikai szlogeneket.”
Arra a kérdésre, hogy mit gondol az ukrajnai háborúról, azt válaszolja: tragédiát jelent az egész régiónak, sosem szabadott volna megtörténnie. Reméli, hogy minél hamarabb véget ér. Politikai fejtegetésekbe nem bocsátkozik.
Fotó: Privátbankár/Wéber Balázs
Trofimova hét hónapig forgatott a kelet-ukrajnai fronton és annak közvetlen közelében, saját bevallása szerint anélkül, hogy erre hivatalos engedélyt kapott volna a Kremltől. A filmben elhangzik, hogy valamilyen engedélyt próbált kérni a felsőbb szervektől, amit azok hol megadtak, hol visszavontak. Készített már dokumentumfilmet háborús övezetekben, Kongótól Irakon át Szíriáig, tehát nem kizárt, hogy volt jóakarója a felsőbb szinteken. De sem a film, sem ő maga nem tett rám olyan benyomást, mintha a propaganda eszköze lenne.
A helyszínen az adott egység parancsnoka döntött a forgatásról – volt, aki engedékenyebb volt, és volt, aki kevésbé. Alighanem volt más dolguk is, minthogy ezzel törődjenek, a rendezőnő pedig ügyesen benyomult a szürkezónába, és bizalmába férkőzött a katonáknak.
Kényes kérdések
Na de milyenek a filmben látott katonák? Volt, aki önszántából jött, és volt, aki kényszerből. „Megmondom nektek, miért vagyunk itt mindannyian: pénz, pénz, pénz” – magyarázza egyikük. „Hogy ne a gyerekeinknek kelljen majd harcolni” – mondja egy másik. „Hazaszeretet” – állítja egy harmadik. „Éppen kezdett összeállni minden. Lett feleségem és egy gyönyörű életem. Aztán az egyik reggel megkaptam a behívót” – mondja egy negyedik.
A rendezőnő nem riad vissza a kényes kérdésektől sem, bár nem ezek köré építi a filmet. Mit gondoltok a háborúról? Arról, hogy megszálló hatalomnak tekintenek minket? Arról, hogy háborús bűnökkel, nemi erőszakkal vádolnak minket?
Emberi jogi szervezetek vizsgálata szerint az orosz hadsereg számtalan ilyen bűntettet követett el.
A válaszok olyanok, mint az emberek. Ilyenek is, meg olyanok is. Háborús bűnök? Erőszak? Nem hiszik el, nem tudják elképzelni. Megszállás? Nem gondolkodnak ilyesmiről, „nácik” ellen harcolnak, elkerülhetetlen volt a háború, a NATO a hibás. Amúgy meg, a parancs az parancs.
De van, aki szerint hülyeség az egész, el sem szabadott volna kezdeni. És azt sem tudják, mit keresnek itt.
Tehát nincs elhallgatva ez a rész, de a hangsúly nem a politikán, hanem az emberen van. Például a dokumentumfilm egyik főszereplőjén, egy donyecki ukránon (!), aki az oroszok oldalán szállt be a háborúba – Trofimova szerint sok olyan kelet-ukrajnaival találkozott a fronton, akik inkább Oroszországot választották.
Azt mondja, hogy az ő olvasatukban az, ami Kelet-Ukrajnában 2014 óta zajlik, valójában polgárháború.
Remegő kéz, fohász a túlélésért
A film nem szűkölködik drámai képsorokban. Láthatunk egy sebesült orosz katonát, aki kétségbeesetten kapálódzik a kezeivel, hogy ne dobja le rá a bombát a drón, mindhiába. Egy katonát, aki remegő kézzel emeli szájához a poharát a másnapi bevetés előtt. Egy parancsnokot, aki elsírja magát, amikor a katonája halálhírét kellene közölnie a hozzátartozójával. Egy katonát, aki „az összes létező Istenhez” fohászkodik, hogy túlélje a bevetést – és végül túléli.
Láthatjuk a mérhetetlen pusztítást, a kiégett tízemeleteseket, a szétlőtt városokat. A faluban orosz segélyekre váró idős nénit. A „mentőautót”, amely a halott és sebesült oroszokat, a 200-asokat és 300-asokat – ahogy ott nevezik őket – szedi össze. És láthatjuk a csatatéren fekvő orosz katonákat, akik mindörökre ott maradnak.
Megrázó felvételek ezek, amelyek beleégnek az emlékezetünkbe. Tudjuk persze, hogy ukrán oldalon ugyanez a helyzet. Tudjuk, hogy mindezzel nagyon könnyű kommunikációs szinten visszaélni. „Vannak olyan elemei a filmnek, amelyek felhasználhatók propagandisztikus célokra” – jegyzi meg Kövesdi Veronika, dezinformáció-kutató a film utáni beszélgetés során.
Összességében még sincs az az érzésem, hogy itt most hülyére vettek – és ezzel nem vagyok egyedül. „Nem tartom propagandának ezt a filmet” – mondja Bendarzsevszkij Anton, a posztszovjet térség szakértője.
Ugyanis megmutatja azt is, hogy milyen körülmények között működik valójában az orosz hadsereg.
Bendarzsevszkij szerint fontos filmről van szó, hiszen belülről láthatjuk a hadsereg működését. Ugyanakkor – teszi hozzá – nyilván nem látunk mindent, csak a valóság egy szeletét.
Szerinte azért is támadták az ukránok, mert nem dehumanizálja az orosz katonákat, és szimpátiát kelthet a nézőkben irántuk.
A rendezőnő végül arról is beszél, hogy mennyire fontos neki ez az alkotás. „Pont a születésnapomon derült ki, hogy mehetek a katonákkal a frontra. Ez volt az eddigi legszebb születésnapi ajándékom”.
A film a tervek szerint áprilisban kerül majd forgalomba egy VoD szolgáltatás keretében (azaz díj ellenében lehet letölteni). Trofimova szeretné, ha ezt nemcsak a világ többi részén, hanem Oroszországban is minél többen látnák – hogy még a Putyin-éra alatt bemutatják, arra azért nem vennék mérget.
A film további vetítési időpontjairól itt található információ. A Nagyító többi cikkét itt olvashatják. Az ukrán frontról az alábbi podcastben beszélgettünk:
Az Egyesült Államoktól érkezett egy erre utaló gesztus. 
