Se ideje, se jó lépése nem maradt Iránnal szemben Trumpnak – kezdhetünk tényleg aggódni?

Amikor február végén megindultak az izraeli-amerikai légicsapások Irán ellen, valószínűleg nagyon kevesen gondolták, hogy ebből egy olyan háború lesz, ami még augusztus végén is tartani fog. Ami viszont ennél is furcsább, az az, hogy úgy tűnik, az amerikai kormányzatban sem voltak olyanok, akiknek ez megfordult volna a fejében – vagy nem hallgattak rájuk. És hiába tart immár fél éve a konfliktus, jelenleg sem igazán látható, miként is lehetne azt tartósan, megnyugtató módon lezárni.

A június közepén mindkét fél által elfogadott iszlámábádi egyezmény augusztus 17-én hivatalosan is érvényét vesztette anélkül, hogy az akkori megállapodásnak megfelelően tartós tűzszüneti vagy békemegállapodáshoz vezetett volna. A Hormuzi-szorosban továbbra is a korábbi hajóforgalom töredéke halad csak át, és ezzel a világ továbbra is el van zárva a korábban a világpiaci kínálat nagyjából ötödét adó öböl menti olajkészletek nagy részétől (nem is beszélve a földgázról és más, kritikus termékekről).

Függetlenül attól, hogy kinek volt eredetileg „igaza”, és mennyire volt jogos az Irán elleni katonai akció, a nyugati világ (és a világgazdaság) számára most mégis az jelenthetne valamiféle megnyugtató lezárást, ha az amerikai háborús céloknak legalább egy része megvalósulna. Szabad hajózás a Hormuzi-szorosban, az iráni nukleáris program megszüntetése (de legalábbis szoros ellenőrzése), illetve az iráni nagy hatótávolságú csapásmérő képességek felszámolása vagy jelenetős korlátozása.

Csakhogy jelenleg nem igazán látszik olyan út, amelyen haladva ezeket a célokat el lehet érni. És miután az elmúlt hónapok egyik visszatérő eleme volt, hogy az amerikai és az iráni források mást és mást állítottak arról, milyen tárgyalások zajlanak a felek között, és hogy ezek miként is állnak, most – ebben legalább – nincs zavaros kommunikáció: mindkét fél egyértelműen azt állítja, jelenleg nem is tárgyalnak.

„Nem látok ebből kiutat”

– fogalmazott egy a közel-keleti stratégiára rálátó, névtelenül nyilatkozó amerikai tisztviselő a Politicónak. Szerinte Trump és tanácsadói alapvetően félreértik az iráni vezetést. „Mindig úgy érezték, hogy csak fokozniuk kell a nyomást és Irán összeomlik, de a rezsim nem fog összeomlani” – teszi hozzá.

Ha nem megy erővel, oldd meg még több erővel?

Vannak persze olyanok is az amerikai kormányzatban, akik szerint egyszerűen csak még több nyomást kell helyezni Iránra. Ha egyelőre félre is tesszük azt a kérdést, hogy ezzel mit lehetne elérni és mit nem, akkor is ott van az a probléma, hogy mégis miként. Mint arról már korábban lapunk is írt, az amerikai nagy hatótávolságú precíziós muníciók és légvédelmi rakéták készletei vészesen kimerülőben vannak, és még a gyártás felpörgetésével is évekig tarthat, hogy egyáltalán a háború előtti szintig visszatöltsék azokat – ha közben nem kell továbbra is Irán ellen elhasználni ezeket.

És hát az eddigi katonai akciók nyilvánvalóan nem tudták sem bedönteni az iráni rezsimet, sem megakadályozni azt, hogy Irán támadásokat indítson a Hormuzi-szorosban haladó hajók, illetve a régió kritikus katonai és infrastrukturális célpontjai ellen.

A nyomást katonailag lehetne fokozni valamilyen szárazföldi akcióval (például, ahogy arról már Trump többször is beszélt, az iráni energiaexport szempontjából kulcsfontosságú Kharg-sziget elfoglalásával, esetleg a Hormuzi-szoros partjainak megszállásával). Ha feltételezzük is, hogy az amerikai haderő képes lehet erre a kritikus lőszerhiány ellenére, az mindenesetre nyilvánvaló, hogy egy ilyen akció emberéletekben és dollárokban mérve is nagyon költséges vállalkozás lenne. És valóban megoldaná a problémákat? Feltehetően nem, csak egy újabb, még közelibb célpontot adna az irániaknak a támadásaik folytatására.

Egy másik verzióként az kering, hogy az Egyesült Államok és Izrael újrakezdi Irán intenzív bombázását, lehetőleg újra minél több iráni vezetőt is levadászva menet közben, és ezzel egyidőben megpróbálják támadásra biztatni például az Egyesült Arab Emírségeket is, illetve felfegyverezni és lázadásra biztatni Irán etnikai kisebbségeit.

E forgatókönyv még „siker” esetén sem hozna belátható időn belül stabilitást, prosperitást a régióba, sem demokráciát az iráni nép számára. Nem, ez minden bizonnyal regionális háborút, polgárháborút, mérhetetlen szenvedést és rengeteg halált okozna – de egyes washingtoni „héják” szerint még egy „bukott állam” (failed state, tehát egy olyan állam, amely alapvető közbiztonsági, területellenőrzési feladatait sem tudja ellátni) is jobb, mint „győzni” hagyni a jelenlegi iráni rezsimet.

És ha egy 93 millió lakosú, drónokkal, ballisztikus rakétákkal és dúsított uránnal rendelkező, teljes káoszba süllyedő ország képe még nem lenne elég rémisztő, egyesek (például az elnök korábbi egyik legnagyobb rajongója, a részben éppen a háború miatt azóta ellene fordult és Trump által „kiátkozott” Marjorie Taylor Green) szerint a Trump-kormányzat berkein belül komolyan fontolgatják az Irán elleni korlátozott, taktikai nukleáris csapások végrehajtását is.

Szankciók – de kivel?

Egyelőre azonban úgy néz ki, hogy a Trump-kormányzat elrántotta a kormányt, és most „csak” minden eddiginél keményebb gazdasági szankciókkal igyekezne jobb belátásra kényszeríteni Iránt. Csakhogy Irán eddig fittyet hányt a szankciókra és az amerikai tengeri blokádra is. Miért lenne ez most másképp? Az igazi újdonság a Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter által meghirdetett intézkedésekben az, hogy ezúttal az Egyesült Államok másodlagos szankciókat is kilátásba helyezett azon országok ellen, amelyek továbbra is kereskednek Iránnal.

Ha valóban sikerülne elvágni Irán maradék gazdasági kapcsolatait, annak valóban lenne hatása, csakhogy az ország fő kereskedelmi partnerei közé tartozik Kína, India, illetve Oroszország is. Kína korábban az amerikai vámok kapcsán bebizonyította, hogy fel akarja, és fel is tudja venni a kesztyűt Amerikával szemben. Miként fogja tehát rákényszeríteni a Trump-kormányzat a pekingi vezetést, hogy engedelmeskedjen – miközben Kína olajimportjának egy jelentős, nagyjából 15 százalék körüli része Iránból érkezik?

De India sem egyszerű eset ilyen szempontból, Oroszország pedig immár évek óta a legkeményebb szankciók hatálya alatt van, és az ezek okozta gazdasági nehézségek ellenére egyelőre semmi jelét nem mutatja annak, hogy közel állna a megtöréshez.

„A Trump-kormány kétségbeesett módon markolászik, hogy találjon valami kivezető utat ebből”

– mondta a Reutersnek Aaron David Miller, korábbi amerikai diplomata, a Carnegie Endowment kutatóközpont vezető elemzője.

Alan Eyre, egy másik, korábban iráni ügyekkel foglalkozó amerikai diplomata pedig kétségbe vonja, hogy az Egyesült Államoknak jelenleg megvan az a nemzetközi támogatása és intézményrendszere, hogy valóban hatékony szankciós rezsimet építsen fel Irán ellen. Ehhez ugyanis nem nyilvános fenyegetésekre, hanem következetes diplomáciai és bürokratikus munkára lenne szükség.

Irán mindenesetre „gazdasági terrorizmusnak” minősítette az amerikai lépést és az ENSZ segítségét is kérte. Az iráni vezetés azt is jelezte, hogy amennyiben valóban nő az országon a nyomás, úgy az ő „hozzáállásuk is meg fog változni”. Ezt leginkább a környező országok elleni iráni támadások felújítására/fokozására vonatkozó fenyegetésként lehet értelmezni, és hát az Öböl menti országok támogatása nélkül az Egyesült Államok nagyon nehéz helyzetbe kerülhet, ha bármilyen további katonai vagy gazdasági akciókat tervez Irán ellen.

Fogy Trump ideje

De még ha esetleg működnének is a szankciók, az akkor is hosszú hónapok, talán évek kellenének ahhoz, hogy igazán hassanak. Az idő viszont nagyon szorítja Trumpékat. Vészesen közelednek a félidős amerikai választások november 3-án, Trump népszerűsége pedig történelmi mélypontokon jár, és ugyan a Demokrata Párt sincs kirobbanó formában, hatalmas meglepetés lenne, ha legalább a kongresszusban nem szereznék vissza a többséget a demokraták.

Márpedig a vezető demokrata párti politikusok többsége egyértelműen az iráni háború leállítását ígéri. És ugyan a hadseregnek nem ők parancsolnak, de egy stabil kongresszusi többséggel a kasszakulcs bizony hozzájuk kerülne. És mint tudjuk, a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és még több pénz. Sokan úgy emlékeznek, hogy Richard Nixon elnök katonai vagy politikai megfontolások alapján vetett véget az amerikai haderő vietnámi szerepvállalásának 1973-ban, pedig a közvetlen ok nem ez volt, hanem az, hogy a kongresszus elzárta a pénzcsapot, így nem is igazán lett volna más választása.

Most Trump is ilyen helyzetbe kerülhet, és ugyan nem elképzelhetetlen, hogy valamilyen formában megpróbálja a kongresszussal nyíltan dacolva is folytatni a háborút, az nem lesz egyszerű.

Közben viszont azért egy ilyen háborút abbahagyni sem sima ügy. A demokraták közül sokan szorgalmazzák, hogy az Egyesült Államok egyszerűen „dobja el a mikrofont”, és sétáljon ki a színről, hagyja, hogy a térség országai lejátsszák maguk között a dolgokat (sőt maga Trump is fenyegetőzött már ilyesmivel, amikor éppen különösen elege volt a patthelyzetből).

De mi jönne ezután? Irán gazdasági és katonai veszteségei ellenére már most jóval erősebb helyzetben érezheti magát, mint az izraeli-amerikai bombázások megkezdése előtt. Most már nem kérdés, hogy le tudja zárni a Hormuzi-szorost, és az sem, hogy pusztán bombákkal nem lehet sem katonai, sem politikai szempontból legyőzni.

Egy amerikai levonulás viszont ennél még többet jelentene: egyértelmű iráni győzelmet, és annak a nyílt beismerését, hogy immár nem az Egyesült Államoké a döntő szó abban, mi folyik a Közel-Keleten. Ennek a hatásai pedig felmérhetetlenek lennének nemcsak a térségre, hanem a világra nézve is. Elképzelhető, hogy ezt még az amerikai demokraták is belátják, így nem teljesen kizárható, hogy minden fogadkozás ellenére sem vonják meg a finanszírozást a háborútól.

És fogy az olaj is

Ebben az esetben akkor maradna ez a mostani, furcsa patthelyzet? A helyzet az, hogy az idő ebben az esetben is szorítja, főleg az Egyesült Államokat. Emlékezhetünk, a konfliktus első szakaszában sok elemző beszélt arról, hogy „minden idők legsúlyosabb” energiaválsága jöhet a Hormuzi-szoros lezárásával. Ehhez képest ezt egyelőre nem érezhettük. Igen, az olajár – és az azt követő üzemanyagár – elég magas szinteken járt, a kerozinhiány réme is bejárta a világot, de az igazi nagy armageddon elmaradt.

Vagy inkább elnapolták? A helyzet az, hogy a sokkot nagyban mérsékelte a háború előtt felhalmozott olaj- és üzemanyagkészletek felhasználása. Az Egyesült Államok, de egyébként Kína, illetve más országok is felszabadítottak stratégiai készleteket is. Március és július között a globális olajkészletek átlagosan napi 3,5 millió hordóval apadtak, azaz a világ olajfelhasználásának bő 3 százaléka ezekből származott.

Csakhogy a tartalékok mostanra már tényleg kritikus szintre csökkentek. Az amerikai stratégiai olajtartalék például augusztus végére 300 millió hordó alá csökkent, miközben év elején még 415 millió hordón állt, és 250 millió hordó alatt fizikailag is nagyon nehézzé válna kiszivattyúzni a maradék készletet a tárolókból.

Világszerte jelentősen visszaesett a finomítók termelése is (Oroszországban az iráni helyzettől függetlenül, az ukrán támadások következtében). Így aztán az év utolsó hónapjaira immár tényleg jelentős olaj- és üzemanyaghiány léphet fel világszerte, az ezzel együtt járó áremelkedéssel és inflációs nyomással együtt.

A helyzetet egyébként még a Hormuzi-szoros teljes újranyitása sem oldaná meg azonnal, hiszen az Öböl-menti olajmezők és finomítók termelése sem tudna azonnal újraindulni, e nélkül azonban remény sem látszik arra, hogy elkerüljön a világgazdaság egy nagyobb sokkot.

Trumpéknak tehát lépniük kéne, csak hát mint láttuk, nincsen jó lépésük. És a kivárás sem opció. Az óra pedig ketyeg. Azt pedig már láthattuk, hogy nyomás alatt az amerikai elnök hajlamos igencsak kockázatos lépéseket is fontolóra venni.