Miután a kormány előállt a szektor teljes átalakítását célzó jogszabálytervezettel, hosszú idő után az elmúlt hetekben ismét a figyelem középpontjába került a hazai takarékszövetkezeti rendszer. A radikális állami beavatkozás értékelésére – és ideális esetben a döntés meghozatalára - addig semmiképpen sem kerülhet sor, amíg nem látjuk tisztán, hogy mi a diagnózis, melyek azok a problémák, amelyeket orvosolni igyekszik a kormányzat.
Ebben nyújt jelentős segítséget Gál Zoltán és Burger Csaba a Közgazdasági Szemlében néhány hónapja megjelent tanulmánya, melyben elsősorban azt vizsgálják, hogy a magyar szövetkezeti banki rendszer mennyiben képes betölteni a klasszikus "vidék bankja" funkcióját.
Takarékszövetkezet márpedig kell
Hogy a takarékszövetkezeti rendszer önmagában életképes dolog, azt elméletek és tapasztalatok sokasága bizonyítja. Különösen igaz ez a válságos időkben, amikor a hangulati kilengésekre hajlamosabb pénzügyi központok helyett a hitelkereslet súlypontja a belföldi finanszírozás felé fordul. Nem véletlen, hogy napjainkban már 54 ezer szövetkezeti bank működik a világ 97 országában 186 millió taggal és 7878 milliárdnyi eszközzel a tarsolyukban.
Létjogosultságuk egyik mozgatórugója egyes pénzügyi elméletek szerint, hogy a befektetők a likviditásra hajtanak, ami pedig a pénzügyi centrumokban nagyobb, és ezért a periférikus területek hitelellátottsága alacsonyabb, mint a centrumé. És hogy mivel képesek ezt pótolni a takarékszövetkezetek? Helyi döntéshozatallal és helyi beágyazottsággal. Ez utóbbiak ugyanis a bizalomerősítés mellett olyan mennyiségű és minőségű többlet-információt biztosítanak a hitelezésben résztvevőknek, ami érdemben képes csökkenteni a finanszírozás költségeit.
Nem véletlen, hogy a szerzőpáros a vizsgálata során elsősorban arra volt kíváncsi, hogy milyen erősnek ítélhető a magyar takarékszövetkezetek helyi beágyazottsága, s mennyire képesek a vidék bankjaiként működni abból a szempontból, hogy nem csupán a betétgyűjtésen, hanem a finanszírozáson keresztül is támogassák a helyi gazdálkodókat.
A legnagyobb különbség bank és takarék között: a hitel/betét-arány
Magyarországon a szövetkezeti tagság a rendszerváltást követő másfél évtizedben kétmillióról százezerre csökkent. Több szövetkezet vezetése, hogy a vezetői kivásárlás mintájára saját pénzintézetként vezethesse az intézményt, a kötelező tagi hozzájárulás emelésével szándékosan csökkentette a taglétszámot – fogalmaznak a szerzők.
Az említett folyamatok eredményeképpen napjainkban 137 takarékszövetkezet működik Magyarországon, és bár az ötezer fő feletti települések mindegyikében van szövetkezeti fiók, uniós összehasonlításban a szektor súlya meglehetősen alacsonynak mondható. Tény és való azonban, hogy a kereskedelmi bankokénál hosszabb múltra visszatekintő, decentralizált szerkezetű takarékszövetkezeti rendszer képes valamennyire mérsékelni a banki fiókhálózat koncentrációját.
Ami azonban igazán különlegessé teszi a takarékszövetkezeteket, az a hitelek és betétek aránya: miközben az összes betétállomány 12 százaléka landol a takarékszövetkezetekben, részesedésük a hitelállományból csupán 4,7 százalék. Ez pedig azt jelenti, hogy a hitel/betét mutató a kereskedelmi bankokra jellemző 160 százalék helyett 50 százalék körül mozog!
A pénz nagy része mégis Budapestre kerül
Az probléma azonban nem (csak) a kihelyezett hitelek mennyisége, hanem a szerkezete. A szerzők ugyanis arra hívják fel a figyelmet, hogy a szövetkezeti szektor legnagyobb hitelfelvevői a központi kormányzat és a központi bank (32 százalék), mögötte pedig a hitelintézeti szektor a második legnagyobb forrásfelhasználó (25 százalék). Ez azt jelenti, hogy a vidéken összegyűjtött betétállomány 57 százaléka az országos pénzügyi centrumba, azaz Budapestre áramlik, és csak a maradék 43 százalék ügyfélhitel. Az adatok alapján ráadásul abban sem lehetünk biztosak, hogy ez utóbbi kihelyezés teljes mértékben helyi finanszírozási célt szolgál-e (mint ahogy a betétek eredetét sem lehet azonosítani).
Ráadásul hiába erős a szövetkezeti szektor vidéki jelenléte, a nagyvárosokban több fiókot működtető szervezetek sokkal aktívabbak mind a hitelkihelyezés, mind pedig a betétgyűjtés területén, mint a nagyvárosi jelenléttel nem vagy alig rendelkező szövetkezetek. A kistelepüléseken való jelenlét, illetve a lokális monopolhelyzet még a szövetkezeti szektoron belül is alacsonyabb hitelkihelyezési tevékenységgel jár együtt, és növeli annak valószínűségét, hogy az intézmény passzív forrás kihelyezési stratégiát folytat.
Ez azt jelenti, hogy a hitelintézetek forrásaikat közvetlenül irányítják a pénzügyi központokhoz, azaz a vidéki betétállományt a bankközi piacon helyezik ki, illetve állampapírokba fektetik. A szerzők szerint ez utóbbi elsősorban azzal magyarázható, hogy a vidéki hitelkihelyezés túlzottan kockázatos, szemben azzal a nem igazolható feltételezéssel, hogy a szövetkezetek forrásszűkében lennének.
A vállalatoknál kell szemléletváltás
Összességében a tanulmány egyik fő állítása, hogy a „klasszikus szövetkezeti” modell alig jelenik meg Magyarországon, azaz a hitelezésben aktív, helyileg és társadalmilag beágyazott takarékszövetkezet típusa nem jellemző. Következésképpen a hazai szövetkezeti szektor csak az örökségét tekintve a „vidék bankja”. Betétgyűjtési és hitelezési tevékenységük alapján a kereskedelmi bankokhoz hasonlóan a pénzügyi centralizáció kiszolgálói.
A szerzők erre alapozva arra hívják fel a figyelmet, hogy mivel az alacsony kockázatot kedvelő banki hitelezési logika csődöt mond a kistelepüléseken, ezért először a vállalatirányítási mechanizmusokat kell megváltoztatni. A megfelelő társadalmi beágyazódás nélkül viszont hiába indulnak el állami támogatással vállalkozásfejlesztési programok, nem lesz mechanizmus, amely a megtérülést kontrollálná.
A Vajdasági Magyar Szövetség túlélt, de jobb eredményt remélt. 
