Csúszik az euró
És hogy miért lenne ez indokolt? Egyszerűen azért, mert túl nagyok a számok, nominálisan nagyok az árak, öt számjegy van legnagyobb bankjegyeinken, százezrekben, esetleg milliókban mérjük jövedelmünket, miközben valutánk legkisebb egysége semmit nem ér, már érmeként sem létezik, és a létező legolcsóbb termék, a CBA kiflije is 15 egységet kóstál belőle.
Eddig azt lehetett mondani, hogy most már kár hozzányúlni, úgyis euró lesz belőle. De ez egyre tolódik, sőt… Amíg az idei nyári görög válság után nem bizonyosodik be, hogy mégiscsak az euró a legjobb megoldás, addig valószínűleg nem is merül fel a kérdés. A még a mienknél is nagyobb számokat használó olasz lírát, és a mostani forinthoz hasonló spanyol pesetát, portugál escudót és görög drachmát felváltotta az euró.
Mások is infláltak, majd vágtak
Ezek a valuták ugyanúgy inflálódtak el, mint a forint: az egykor gyenge gazdaságú országok nagy infláció mellett küszöbölték ki az egyensúlytalanságokat, mondhatni elinflálták a pénzt. De nem csak náluk és nálunk volt infláció: a lengyel zloty, a román lej, a bolgár leva, a jugoszláv dinár, a szovjet, majd orosz rubel és a török líra mind elinflálódtak, mindegyikben hatalmas címletű bankjegyek jelentek meg.
Végül, amikor sikerült megfékezni az inflációt, mindegyikből levágtak annyi 0-t, hogy egy normálisnak nevezhető valuta jöjjön létre. Ma Európában csak egy, a miénknél is nagyobb számokkal működő valuta van: a belorusz rubel. Nem egy elegáns helyezés.
Az ideális valuta
De mi is a normális valuta? Hát az euró és a dollár, vághatnánk rá, na meg az angol font és a svájci frank, tehetnénk hozzá, és joggal. Ezek egymáshoz hasonlóak (az euró és a dollár majdnem paritásban vannak), és kiválóan működnek, kényelmes velük fizetni, használni őket, nincsenek bennük óriási számok.
De vajon a gyakorlatban mitől pont így jók ezek a valuták? A válasz egyszerű: eleve úgy tervezték a modern kori pénzforgalmat, hogy ne legyenek benne túl nagy számok, sőt, éppen ezért váltópénzük is van. Egy egységük sokszor már érdemi értéket képvisel, egész sok árucikk megvehető érte (nem véletlenül vannak 1 eurós, 1 dolláros, 1 fontos boltok, ahol több ezer árucikk van, mind ugyanazon az alacsony áron).
Mivel a valuta egy egysége is érdemi érték, ezért legtöbb áru-, és szolgáltatás ára az egy, vagy két számjegyű tartományban van (1 és 100 között), ami egyszerűvé és kényelmessé teszi az árak áttekintését. A három számjegy, vagyis 100 és 1000 között, már komoly értéket képvisel, ilyen nagyságrendű bankjegyre már szükség sincs. A dollárban a százas a legnagyobb, a fontban az 50-es (és még ezeket is alig használják), az euróban is csak azért van 100-asnál nagyobb, hogy a világvaluta funkció olcsóbb legyen, vagyis a külső országokban tartott euró készpénz-hegyek kinyomtatása olcsóbb legyen.
Ilyen volt, és ilyen lehetne
Természetesen a forint is így indult, hasonló módon határozták meg egy egységét 1946-ban. Az érmék a 2 fillérestől az 5 forintosig terjedtek, a bankjegyek 10-től 100 forintig, és ez így tökéletesen megfelelő volt. Aztán jött az infláció, ami a forint teljes létezése alatt kb. 200-szoros volt, ennek megfelelően a legkisebb érme és a legnagyobb bankjegy 250, ill. 200-szorosa lett az eredetinek. Mára óriásik lettek a számok: már a havi minimálbér is 6 számjegyű (és nem azért, mert magas; euróban nagyon is keveset ér).
Nézzük meg végül, milyen lenne a két nullával korrigált forint. Török lírában 3,28, lejből 4,42, zlotyból 4,25 egy euró, tehát ezekhez a valutákhoz lenne hasonlatos a mi valutánk is. Kicsit ezer forint fölött lenne a minimálbér, 3,20-3,50 közt lenne a benzin, százezerért már lakást lehetne venni még most az őrületben is, és egymillió forint olyan nagy pénz lenne, hogy az már tényleg csak a milliomosok tulajdonát képezné.
Csak nem akar beindulni a német gazdaság. 
