Kinek a pénze?
Ha a várható nyugdíjunkra gondolunk, a mai napig fájó pont mindannyiunknak, amikor 2010 decemberében az állam megszüntette a magánnyugdíjpénztárak működését. Tette mindezt azért, hogy mind a nyugdíjrendszert, mind az államadósságot stabilizálja – ezzel mintegy “elodázva” a fizetőképtelenséget. Talán még emlékszünk arra, amikor 1998 és 2001 között az akkori pályakezdőknek kötelező volt belépniük egy magánnyugdíjpénztárba. Ezt a törvényt ezután 2 évre felfüggesztették, majd 2003-tól újra kötelező vált a belépés azoknak, akik akkor kezdték aktív, munkavállaló éveiket.
Sok cég ekkoriban a cafeteria egyik elemeként kiegészítette a magánnyugdíjpénztárba fizetendő, állam által meghatározott nagyságú járulékokat a munkavállalói számára. Ez azonban mégsem jelentette azt, hogy a nevünkre szóló nyugdíjmegtakarítási számlán lévő pénz a miénk lett volna, hiszen ez a bruttó fizetésünkből került levonásra, akárcsak a nyugdíjjárulék. (Még ha a nevünkre kiállított számla ezt is éreztette velünk.)
Mi vezetett a 2011-es traumatikus döntéshez?
Az állam célja egykor a magánnyugdíjpénztárak bevezetésével egy stabil, hárompilléres nyugdíjrendszer létrehozása volt. A nyugdíjrendszer második pilléreként ezek az első, állami pillért hivatottak volna kiegészíteni. Sajnos azonban a járulékok egy részének a magánnyugdíjpénztárakba irányítása miatt a nyugdíjkasszában egyre nagyobb lett a hiány. 2009-re a deficit már elérte a GDP 1,4 százalékát, ezért szükségessé vált a rendszer felülvizsgálata.
Egyértelművé vált, hogy ha minden változatlan formában működik tovább, akkor sem az első, sem a második pillér nem lesz elég erős ahhoz, hogy az egyre növekvő létszámú nyugdíjas rétegnek megfelelő nyugdíjat biztosítson hosszútávon.
2010 novemberétől ezért az állam felfüggesztette a nyugdíjpénztári befizetéseket, hogy ezeket az összeget is visszaterelje az állami pillérbe. Ezt követően pedig kihirdették azt a törvényt, amely mindenki számára lényegében kötelezően előírta a magánnyugdíjpénztárakból való kilépést 2011. január 31-éig.
Az önkéntes nyugdíjpénztár, mint a rendszer harmadik pillére
1994-ben indultak el az önkéntes nyugdíjpénztárak (ÖNYP), melyek a mai napig biztosítják az öngondoskodás lehetőségét valamennyiünk számára.
A legnagyobb és egyben alapvető különbség a magánnyugdíjpénztárak és az önkéntes nyugdíjpénztárak között az, hogy az önkéntes nyugdíjpénztárba, ahogy a neve is mutatja, a tagok önkéntesen fizetnek be, méghozzá az adózott nettó jövedelmükből.
Vagyis míg a korábbi magánnyugdíjpénztári egyéni számlákra a bruttó jövedelmünkből az állam által levont nyugdíjjárulék egy része került, addig az önkéntes nyugdíjpénztárban már a nettó fizetésünkből takarékoskodunk a saját, nevünkre szóló megtakarítási számlán. Így az állam ehhez az összeghez semmiképpen sem férhet hozzá.
Mindenki számára elérhető
Az önkéntes nyugdíjpénztár kiemelkedő előnye, hogy nagyon alacsony, akár havi néhány ezer forintos megtakarítással is indítható, így szinte mindenki számára hozzáférhető. Ráadásul magas, akár 5-7 százalékos hozam is elérhető az önkéntes nyugdíjpénztári megtakarításokon, mivel több pénzintézetnél már nem csupán hazai, de külföldi részvényekbe is fektethetjük a pénzünket.
Befizetéseinket a pénztár éves szinten nézi, vagyis ha számunkra úgy kényelmesebb, havi gyakoriság helyett számlánkra befizethetünk évente egy, vagy néhány, tetszőleges alkalommal is. Ne féljünk tehát az önkéntes nyugdíjpénztártól, hiszen ez egy teljes más konstrukció, mint korábban a magánnyugdíjpénztár volt. Emellett rengeteg olyan előnnyel rendelkezik, ami megkönnyíti számunkra az öngondoskodást.
Nagyon sokba kerül a katonai művelet.
