Egy edző, 26 és fél év, 38 trófea, benne 13 bajnoki cím és két Bajnokok Ligája. Sir Alex Ferguson manchesteri eredményessége egy mondatba összefoglalva is elképesztő. A skót edzőlegenda 1986 és 2013 között irányította a Manchester Unitedet, bajnoki címet szerzett utolsó idényében is, majd visszavonult – ma már a klub egyik igazgatója, de nincs döntéshozói szerepköre. Ferguson kétségkívül a futballtörténelem és a United egyik legjobb, legeredményesebb edzője; nagyságát az is mutatja, hogy klubja – mely most „fogyasztotta el” negyedik utódját – visszavonulása óta folyamatos útkeresésben van.
A futballbumm nyertesei
Ha az 1990-es években, az angol Premier League megalakulásával kezdődő futballbumm legnagyobb nyertesét keressük, aligha kell messzebb tekintenünk a Manchester Unitednél. Az 1878-ban megalapított (jelenlegi nevét 1902-ben felvett) klub 1986-ig hétszeres angol bajnok, ötszörös kupagyőztes és egyszeres BEK-győztes volt, de amikor Alex Fergusont kinevezték a menedzseri posztra, leginkább bukott óriásként tartották számon. Nick Hornby angol író Fociláz című, 1992-ben kiadott könyvében még az MU-szurkolók „állandó, impozáns csalódottságáról” írt, jellemezve azt a frusztrációt, amit a manchesteri vörösek tábora érezhetett, pláne az ősi, gyűlölt rivális Liverpool sikereinek fényében. A fordulat a kilencvenes évekkel jött el: a domináns Liverpool napja hosszú időre leáldozott, Ferguson Manchester Unitedje pedig – részben kiemelkedően tehetséges, saját nevelésű játékosgenerációjára építve – szárnyalni kezdett. Az eredmény a már említett trófeasor.
Azzal, hogy az MU húsz éven keresztül domináns csapat volt Angliában és jelentős nemzetközi sikereket is fel tudott mutatni, páratlanul erős helyzetbe került. Dominanciája egybeesett azzal az időszakkal, amikor a közvetítési jogdíjak és a bevételek „kilőttek”, a labdarúgás pedig minden korábbinál jobban globalizálódott. A győzteshez húzás ténye ismert jelenség, Ferguson Manchester Unitedje pedig győztes csapat volt, karizmatikus edzővel, sok saját nevelésű kulcsjátékossal. Az MU ekkor vált angol rekordbajnokká, a világ legnagyobb klubjainak egyikévé, világmárkává, amelynek betonbiztos a helye a legmagasabb bevételű csapatok élmezőnyében – még úgy is, hogy a koronavírus-járvány jókorát „harapott” a befolyó pénzekből.
A Manchester Unitedet ugyanakkor Ferguson visszavonulása óta elkerülik a sikerek. A klub a 2012–2013-as idény óta nem tudott újabb bajnoki címet nyerni, csak négy trófeát hódított el, és ezek közül is igazán csak az Európa-liga (2016–17) és az angol FA-kupa (2015–16) számít jelentősnek. A Bajnokok Ligáját 2008 óta nem nyerte meg a United, 2011 óta döntőbe sem került, és már egy évtizede nem számít a közvetlen európai elit tagjának.
A Ferguson pótlására tett kísérletek mind becsődöltek. Csődöt mondott a Fergusonhoz hasonló hátterű skót David Moyes (a legendás menedzser személyes kiválasztottjaként egy évig sem tudta kihúzni a kispadon), nem tudott áttörést elérni a holland Louis van Gaal; a portugál José Mourinho pedig ugyan nyert három trófeát a csapattal, ám az igazán nagy diadalokhoz nem tudott közel kerülni, ráadásul romokban hagyta a csapatot. A United sokat kritizált vezetősége ezt követően Ferguson aranycsapatának egyik tagja, az 1999-es BL-döntőben győztes gólt szerző Ole Gunnar Solskjaer mellett tette le a voksát, és a norvég tréner kinevezésével pár hónapig úgy tűnt, visszaköszön a fergusoni éra: a felszabadult, megkönnyebbült csapat látványos győzelmi sorozatba kezdett. Ahogy azonban telt az idő, úgy mutatkoztak meg egyre jobban a végleges kinevezéssel megkínált Solskjaer korlátai: hiába érkeztek játékosok közel félmilliárd euróért, hiába jobb a United kerete, mint Ferguson óta bármikor, a csapat nem hogy előrelépett, de inkább visszafejlődött. A 2021 őszi, megalázónak nevezhető vereségek után Solskjaernek mennie kellett: edzőként mindent megkapott, ami pénzen megvehető volt, ám kiderült, nagy volt rá a kabát, nem megfelelő kaliberű szakvezető egy ekkora klubhoz.
Ha a United bajnoki eredményeit nézzük, talán nem is olyan látványos a leszakadás a Premier League élmezőnyéhez képest, elvégre a klub az elmúlt négy idényből háromszor a dobogón végzett. Ha viszont azt nézzük meg, hogy mekkora különbség volt a manchesteriek és az aktuális bajnokcsapat között az idény végén, látszik a szakadék. A Ferguson leköszönése óta eltelt években egyszer sem volt 12 pontnál közelebb a Manchester United a bajnokhoz, azaz nem hogy nem tudta visszahódítani a PL győztesének járó serleget, de bele se tudott szólni az aranyéremért folytatott küzdelembe. Fergusonnal elképesztő pontátlaga (2.16 pont/bajnoki mérkőzés) volt a csapatnak, az azóta irányító edzők egyike sem ment 1.89 fölé. Sir Alex visszavonulása óta a United 316 bajnokin 573 pontot szerzett – a városi rivális Manchester City ugyanebben a periódusban 700-at, a legnagyobb vetélytárs Liverpool pedig 647-et. De még a Chelsea (616 pont) és a Tottenham (577) is előtte jár.
Ha nem is süllyedt a középcsapatok közé a Manchester United, de igazi élcsapatként sem beszélhetünk róla. Nagysága, pénzügyi ereje a felsőházban tudja tartani, ám az igazi fokmérő a bajnoki cím megszerzése és a Bajnokok Ligája végjátékába bejutás lenne – ebből egyik sem sikerül hosszú évek óta. Az MU egy évtizede játszott legutóbb BL-finálét (3–1-re kikapott a Barcelonától a londoni Wembleyben), azóta a Chelsea (kétszer) és a Liverpool megnyerte riválisai közül a legfontosabb európai trófeát, a Manchester City és a Tottenham pedig eljutott a döntőig. A City, a Chelsea és a Liverpool szerzett meg a legutóbbi 8 angol bajnoki címből hetet (a nyolcadik óriási meglepetésre a középcsapatok között számon tartott Leicesteré lett). Az MU a felsőházi senki földjére tévedt és hasonló pályát jár be, mint az Arsenal, mely 2004 óta kergeti hiába az angol bajnoki címet és szintén sokat bajlódik edzőlegendája (a 2018-ban búcsút intett Arsene Wenger) pótlásával és örökségével.
A pénz nem elég
De vajon kieshet-e egy csapat a legnagyobbak köréből, ha hosszú ideig sikertelen? Ha a Manchester United trófea nélkül zárja a 2021–22-es idényt is (erre jelentős esély van), akkor immár öt esztendeje él át teljesen „aszályos” időszakot. Ezt (a trófeák ellen „beoltott” Tottenham kivételével) egyik angliai riválisa sem mondhatja el magáról.
A sikertelenség – ez az Arsenalra éppúgy igaz, mint a Manchester Unitedre – szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy a klubnál nemcsak szakmai, de vezetői válság is van. Ferguson visszavonulása mellett 2013-ban a klub elveszített még egy kulcsszereplőt: az ügyvezető igazgató David Gill is hátralépett, utódja, a pénzügyi területről érkezett Ed Woodward pedig nem nevezhető sikeresnek. Woodward kezdettől fogva igen népszerűtlen a szurkolók körében és mind a drukkerektől, mind a médiától rengeteg kritikát kap: azt elismerik, hogy jó pénzügyi szakember, azt viszont megkérdőjelezik, hogy jól navigál-e a futballvilágban. A klubtulajdonos amerikai Glazer családot is gyakran éri az a vád, hogy a klub vonzerejét, múltját és sikerességét felhasználva egyszerű üzleti vállalkozássá tették a Unitedet, melynek szakmai renoméja erodálódik – és melyből jelentős összegeket vesznek ki.
Barney Ronay, a The Guardian jegyzetírója érzékletesen fogalmazta meg a helyzetet egy októberi incidens után: ekkor került nyilvánosságra került egy videó, melyen Sir Alex Ferguson az MMA-harcos Habib Nurmagomedovval beszélget és megkérdőjelezi azt, hogy az akkor még posztján levő Solskjaer miért nem tette a kezdőcsapatba Cristiano Ronaldót.
„A Manchester United a tökéletes paradigmája egy saját múltja által jövedelmezően gúzsba kötött sportszervezetnek. Az exmenedzser, akinek már nem szabadna befolyással lennie a klub ügyeire, elmondja a véleményét egy klublegenda játékosról, akire a klubnak nincs igazán szüksége, illetve az exjátékosáról, akinek nem kellene edzőnek lennie (…) És persze logikus, hogy itt kötöttünk ki. A Glazerek módszere mindig is a klubörökség megfejése volt, a múlttal fizettetik ki a jelent” – írta.
Még keményebben fogalmazott Oliver Holt a Daily Mailben:
„A Glazerek fejőstehénként használják a Unitedet és csak nézik, ahogy a klub a pályán a középszerűségbe süllyed.”
Vagy ahogy a Liverpool egykori angol válogatott védője, a szakkommentátorként dolgozó Jamie Carragher fogalmazott:
„A klub elbújik a fokozatos újjáépítés jelszava mögé, amikor Solskjaer alatt 312 millió fontot költöttek új játékosokra – a legtöbbet a Premier League-ben – és az MU-nál a legmagasabb a bérköltség.”
Henry Winter, a The Times vezető futballszakírója sem kertelt:
„Ole Gunnar Solskjaer képességei korlátozottak voltak, de a Glazerek felelőssége a káosz a Manchester Unitednél”.
A közvélemény és a szakírók egyetértenek abban, hogy a szakmai és edzőválság következménye a rossz vezetésnek. Egyszerre nyomasztja és köti gúzsba saját legendája a Manchester Unitedet: a klub jól eladható (és a Glazer család által maximálisan pénzzé is tett) imázsa a fergusoni korszak extrém sikerességén alapul, viszont a sikerek már rég tovatűntek, a Fergusonhoz hasonló, évtizedekig irányító edzők korszaka leáldozott, az MU-ból egy gazdag, kiüresedett klub lett. Hiába a pénz, hiába a hatalmas, globális szurkolótábor: pont az egész legendát megalapozó dolog, a siker, a győzelem illant el a Manchester Unitedből. A vezetőség tényleg a múltat feji – közben pedig sorozatos rossz döntéseivel a jelent prédálja fel.
Kérdés, mikor tér vissza (ha egyáltalán visszatér) az aranyfényű időszak. Most újabb ideiglenes megoldás következik: egy újabb exjátékos, Michael Carrick ül le ideiglenesen a kispadra, amíg a Manchester United edzőt keres. Igaz, a legjobb klubedzők már közvetlen riválisainál vannak… A tervek szerint az év végén távozik posztjáról Woodward is, de utódját még nem ismerni. A következő fél év ismét a tűzoltásról és a tákolgatásról fog szólni. Meg a frusztrációról. Mert a közönség hangosan jelzi: abból a bukdácsolásból, ami a Manchester Unitedet közel egy évtizede jellemzi, már nagyon elege van.
Iránykereséssel indulhat a kereskedés szerdán a Budapesti Értéktőzsdén (BÉT), a BUX 869,03 pontos, 0,71 százalékos csökkenéssel 121 282,66 ponton zárt kedden. 
