|
| EPA/PETER POWELL |
„A mi kutyánk kölyke” – így kommentálta a magyar miniszterelnök csütörtökön a horvát válogatott bejutását az oroszországi foci vb döntőjébe. Orbán Viktor hozzátette: Magyarország „mindig is a Duna-menti futballkultúra része volt”. Mint fogalmazott: „a horvátok sikere persze a horvátoké, de kicsit úgy érezzük, hogy abban mi is benne vagyunk, hiszen ez a régió dicsősége is”. Szerinte a horvátok a barátaink, és „azt a futballkultúrát képviselik, amihez mi is tartozunk, mégha ma nem is érjük el, sőt meg sem közelítjük azt a szintet, amire a horvátok képesek.”
De mennyire helytálló a miniszterelnök által vont párhuzam, és van-e valóban köze Magyarországnak a horvát sikerhez?
Horvát siker, magyar kudarc
Abban kétségkívül igaza van a kormányfőnek, hogy a magyar foci ma meg sem közelíti a horvát szintet – sőt, az elmúlt évtizedekben is jóval elmaradt tőle. A horvát válogatott rendszeresen kijut a nagy tornákra: az elmúlt hét világbajnokság közül ötre kvalifikálta magát: 1998-ban harmadik lett, most pedig a döntőbe jutott. A hat Európa-bajnokság közül ötön vett részt, kétszer negyeddöntős lett. Az ország függetlenné válása óta tehát tíz nagy tornán mérethette meg magát, míg a magyar válogatott ugyanebben az időszakban csak egyen, a tavalyelőtti franciaországi Eb-n, ahol a 16 között búcsúzott.
Hatalmas különbséget mutat a magyar és a horvát játékosok piaci értéke is: a Transfermarkt szerint a horvát válogatott összértéke 364 millió euró, a magyaré 36. A legtöbbre tartott horvát sztár, a Barcelonában játszó Ivan Rakitic egymaga csaknem másfélszer annyit ér a piacon, mint a magyar nemzeti csapat együttvéve.
A különbségek tehát valósak, a miniszterelnök által említett párhuzamokról azonban ez már kevésbé mondható el. Az még védhető (bár szubjektív) állítás, hogy – történelmi okok miatt – „a horvátok a barátaink”. Ilyen alapon azonban azok a lengyelek is, akik már a csoportkörben kiestek. Ráadásul a nemzetek baráti - nem baráti felosztása történelmileg (és talán ideológiailag is) meghaladottnak tűnik: miért ne örülhettünk volna például a szerb csapat döntőbe jutásának? Kérdés persze, hogy azt is hasonlóan kommentálta volna-e a magyar kormányfő.
Közös futballkultúra?
Erőltetettnek tűnik a miniszterelnök azon állítása, miszerint a horvátok „azt a futballkultúrát képviselik, amihez mi is tartozunk”. Míg brit, spanyol vagy dél-amerikai futballstílus valóban létezik, közép- vagy kelet-európai futballstílusról mostanában nem hallottunk.
Igaz, természetesen ennek a régiónak is megvan a maga futballhagyománya: szakírók szerint a XIX. és a XX. század fordulóján alakult ki például a dunai iskola, amelyet a közép-európai csapatok képviseltek a nemzetközi labdarúgásban. Ez az iskola az egykori Osztrák–Magyar Monarchiát jelentette: Bécset, Prágát és Budapestet.
Balkáni tempó
A horvátok stílusa (és futballkultúrája) ugyanakkor első látásra sokkal közelebb áll a szerbhez vagy a göröghöz, mint a magyarhoz. A jelenből kiindulva az „egy futballkultúrához tartozunk” megjegyzés inkább lózungnak tűnik.
Mitől lenne tehát a horvátok sikere „a mi kutyánk kölyke?” Igaz persze, hogy a volt szocialista országokat összeköti egyfajta „egybe tartozunk” érzés, ami a földrajzi közelségből, az erős kulturális interferenciákból, a közösen megélt történelemből adódik. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy érdemi részünk lenne a mostani sikerben, mégha persze örülhetünk is neki. A gyakorlatban Magyarország nem járult hozzá a horvát csapat meneteléséhez, sem szakmailag, sem anyagilag.
Mészáros Lőrinc felcsúti nagyvállalkozó ugyan megvásárolta az eszéki fociklubot, és stadiont is épít a városban, a magyar kormány pedig támogatja az ottani fociakadémiát, ennek hatása Modric és Rakitic játékára aligha sugárzott ki. A befektetés közép- és hosszútávon persze erősítheti a kapcsolatokat, és akár jó hatással is lehet a horvát focira, de valószínűleg nem fogja azt érdemben befolyásolni.
Korrupciós botrányok
Amiben inkább hasonlóságot mutat a két ország futballkultúrája, az a botrányok és a korrupció. A Deutsche Welle szerint a mostani eufória elfeledtette a problémákat – köztük a sztárjátékosok kényes ügyeit –, aki pedig mégis beszél róluk, azt azonnal a haza ellenségének kiáltják ki. (Ez a forgatókönyv nálunk is ismerős lehet.)
Június elején például hat és fél év börtönbüntetésre ítélte az eszéki bíróság Zdravko Mamicot, a Dinamo Zagreb labdarúgóklub korábbi ügyvezető elnökét. Mamicot adócsalás és a játékosok eladásából származó bevételek megcsapolása vádjában találták bűnösnek: átszámítva 15 millió eurót sikkasztott el, amikor eladta Luka Modricot a brit Tottenhamnek, majd Dejan Lovrent a francia Olympique Lyonnak. Börtönbüntetést kapott több más vezető is.
Mamic, aki a horvát futballszövetség volt alelnöke, egyben a horvát futballélet egyik legbefolyásosabb alakja, a vádak szerint maffiaszerű hálózatot épített ki, amelyben játékosok, politikusok és sportvezetők is benne voltak. Hamis tanúzás miatt vádat emeltek a horvát csapat esze, Modric ellen is, aki akár öt év börtönt is kaphat. A Balkan Insight szerint a horvát fociszövetség korrupciós ügye miatt sok horvát szurkoló bojkottálta a vb-t.
Ettől függetlenül persze Modric világklasszis játékos, a horvát válogatott pedig bitang jó csapat. Nincs semmi baj azzal, ha valaki nekik szurkolt, mint ahogy azzal sincs, ha a szerbeknek vagy a franciáknak. Ettől azonban még aligha lesz az ő sikerük „a mi kutyánk kölyke.” Aki ilyet mond, az könnyen tűnhet úgy, mintha mások sikerében akarna sütkérezni.
Ötmilliárd forintról van szó. 
