A davosi Világgazdasági Fórum és a globális politikai elit csődje

A davosi Steigenberger Grandhotel Belvedere szálloda 2019. január 15-én, 7 nappal a Világgazdasági Fórum 49. davosi találkozójának kezdete előtt. MTI/EPA/KEYSTONE/Gian Ehrenzeller

Jövő kedden kezdődik a svájci Alpokban a davosi Világgazdasági Fórum, a kormányfők, oligarchák, vállalatvezetők és nárcisztikus celebek éves találkája. Az exkluzivitást mintegy garantálja, hogy a részvételi díj átszámítva 15 millió forint, egy hot dog pedig 10 ezret kóstál. Idén a 3000 résztvevő között 65 állam első embere is részt vesz, többek között Németországból, Ausztriából, Lengyelországból és Szlovákiából. A francia elnök idén nem mer megjelenni, mert a sárga mellényes tüntetők száma újabb rekordot döntene, ha látnák Macron újabb urizálását. Groteszk jelleget ad a találkozónak, hogy miközben a résztvevők kiemelt figyelmet akarnak fordítani a katasztrofális időjárási jelenségekre, aközben a résztvevők között lesz Jair Bolsonaro brazíliai elnök, aki az esőerdőkben csak növekedési forrást lát.

2016-ban megjött a számla

A magas pozíciójú résztvevők bizony nem jelentenek garanciát arra, hogy megbízható szellemi páncélzatot kapunk a fórumtól napjaink égető kihívásainak kivédésére. A 2008-as pénzügyi válság óta a davosi elit varázsfegyverei egyébként sem működnek, a 2016-os Brexit és Trump megválasztása óta pedig kimondottan kényelmetlenül érzik magukat. Az Egyesült Királyság döntése a kiválásról és a bezárkózó amerikai elnök megválasztása komoly arculcsapásként szolgáltak a globalizációt, a szabadkereskedelmet és a multilateralizmust éltető davosi elit számára. Trump ugyanis az élő antitézise annak a davosi konszenzusnak, amely mélyen megveti a protekcionizmust és az elszigetelődést.

Idén ráadásul egy rendkívül kényelmetlen kérdést kellene megválaszolni Davosban (amit természetesen nem tesznek föl): hogyan van az, hogy a globalizáció olyan szinten szétszakította a társadalmat az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, hogy a rozsdaövezetben élők lázadása mára a nyugati világ legsúlyosabb politikai válságát produkálta Washingtonban és Londonban? Holott pont ez a két ország játszott vezető szerepet a második világháború utáni nemzetközi biztonságpolitikai és gazdasági rendszer felállításában – ehhez képest az új angol és amerikai politikai vezetés most a szemünk láttára szeretne sietve kilépni onnan.

A tavalyi davosi jelentés már megpróbált magyarázkodni és leszögezte:

„A gazdasági-, kulturális- és technológiai szétszakadás már komoly feszültséget kelt a demokráciákban. De sokkal mélyebb sérülés is benne van a pakliban: a társadalmi és politikai rend ugyanis összeomolhat. Ha a győztes mindent visz egy társadalomban, akkor a politikai vitát felválthatja a szeparatizmus vagy a fizikai konfrontáció.”

Paradigmaváltás kellett volna

Az idei találkozóra előkészített jelentés szerint a Washington és Peking közötti geopolitikai feszültség a nemzetközi együttműködés terét világszerte beszűkíti. Az anyag kiemeli, hogy az extrém időjárási jelenségek és az emelkedő hőmérséklet miatt számos partmenti város került veszélybe. Ez csupán Kínában már 78 millió embert érint és a szám évente 3 százalékkal emelkedik.

Káncz Csaba

Valóban, a fedezetlen pénznyomás-cunami helyett az eliteknek inkább fel kellett volna készítenie az utazóközönséget egy átfogó paradigma- és értékrendszer-váltásra. Ennek keretében még időben új alapokra kellett volna helyezni a gazdasági modellt, ahol nem csupán a fogyasztás folyamatos növekedésének a hajszolása a társadalmak és gazdaságok alfája és omegája – ezt ugyanis már sem a pénzügyi, sem az ökológiai korlátok nem engedik. Ennek keretében többek között nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni a poszt-növekedési modellek ("post-growth economics") ajánlásaira és a (kis)közösségi kohéziók ("community resilience", "community indicator system") támogatására és kidolgozására.

1877-ben Lord Salisbury brit miniszterelnök megjegyezte egy diplomáciai kihívás kapcsán: „a politika leggyakoribb hibája, hogy halott szakpolitikák tetemeihez ragaszkodik” (eredetiben: „The commonest error in politics is sticking to the carcasses of dead policies”).

Ez bizony sajnos relevánsnak tűnik a mi esetünkben is, majd’ másfél évszázad távlatából.

Káncz Csaba jegyzete