Japán nem csak, hogy a világ utolsó császársága, de egyúttal egy olyan rendszer, ahol a jelenlegi intézmény bő 2500 éves múltra tekinthet vissza. Ez a tény már önmagában indokolja, hogy a rendszer valamilyen formában fennmaradjon, hisz ez egy több mint két és fél évezredes folyamatos államiságot jelképez, ami páratlan a világon. Valószínűleg máshol meg sem valósulhatott volna, mint egy szigetországban, melyet az évezredek során megkíméltek a történelem viharai, igaz, 75 éve ő maga a második világháborúban igen nagy vihart keltett.

A császárok alkonya

A császárság fennmaradása pont ezzel magyarázható. A történelem a többi császárságon túllépett, ezek közül a legjellegzetesebb a három európai császárság: az osztrák, a német és az orosz volt. A császár hatalma mind a háromban jóval nagyobb volt a már akkor is általában elfogadottnál, a világ, pontosabban a népek pedig alapvetően egyre kevésbé tűrték, hogy valaki születési alapon, ráadásul élethossziglan döntsön ügyeik nagy részéről.

Miután a fent említett három uralkodó nem nagyon akart lemondani jogairól választott testületek javára, a nem kis részben általuk összehozott első világháború végére, melyben mindhárom ország kivérzett, a császárokat forradalmak buktatták meg. Mindhárom népképviseleten alapuló köztársaság lett, bár ez Oroszországban csak 9 hónapig tartott, és később Németországban és Ausztriában is megzavarta ezt Hitler uralma, de az öröklésen alapuló hatalomgyakorlás már fel sem merült egyikben sem.

Praktikus ok

Japánban elvileg ugyanez lehetett volna a helyzet, miután az ország teljes vereséget szenvedett a második világháborúban. Itt azonban volt egy döntő eltérés: a nép az uralkodót gyakorlatilag istennek tekintette, nem pedig elnyomónak, és el sem tudták képzelni, hogy a császárság megszűnjön. Ezt a lélektani momentumot a győztes amerikaiak nagyon jól felismerték, és úgy döntöttek, hogy meghagyjak a császárságot, csak a hatalmát teszik jelképessé, ahogy ez a mai királyságokban szokványos.

Ezzel az volt a céljuk, hogy a japánokat ne megalázzák, ne megbüntessék, hanem megpróbálják az országot úgy modernizálni és demokráciává alakítani, hogy utána viszonylag hamar megbékülhessen legyőzőjével. Ez teljes mértékben sikerült is, csak annyi kellett, hogy az akkori császár, Hirohito is együttműködjön, amit meg is tett: feladta kvázi isteni jellegét, és a továbbiakban államfőként szólt népéhez, miközben minden tényleges hatalmat is átadott a parlamentnek, ezen keresztül a kormánynak.

Újabb modernizáció

Hirohito 1989-ben halt meg, ekkor fia, Akihito követte őt a trónon. Tavaly a most 83 éves uralkodó jelezte, hogy korára és egészségi állapotára való tekintettel szeretne visszavonulni, de a császárságot szabályozó törvények, noha sokat modernizáltak rajtuk, ezt nem tették lehetővé. Abe Sinzó kormányfő azonban intézkedett, a parlament módosította a törvényt, ami lehetővé teszi a lemondást, így most erre sor is került jövő áprilisi hatállyal. Akkor fia, Naruhito fogja átvenni a posztot, és a 126. császár lesz a dinasztiában.

Megnevezés

Végül még egy érdekesség: vajon miért hívjuk császárságnak a japán intézményt, amikor az régebbi, mint maga a császár szó? A császár (kaiser, cár) ugyanis Julius Caesar nevéből ered, angol megfelelője, az emperor pedig a római imperator szóból, ami Nérótól kezdve a római császárok címe volt. A magyarázat az lehet, hogy az uralkodó japán megnevezése, a „tennó”, ami istenit, emberek fölöttit jelent, és lényegében ez volt az alapja a római császárok hatalmának is. Az 1947-es alkotmány ugyan megszüntette a japán uralkodó isteni jellegét, azóta az állam és a nemzet egységének szimbóluma, de a megnevezése megmaradt.