A kezdetek
A történet az 50-es évekig nyúlik vissza. Már akkor kezdett nyilvánvaló lenni, hogy a kapitalista rendszer jóval hatékonyabb, innovációra képesebb, mint a kommunista, ezért termékeink nyugatra kevéssé eladhatók voltak, viszont sok mindent csak tőlük tudtunk beszerezni. Nekik viszont csak az általuk keménynek, konvertibilisnek tekintett valutákban lehetett fizetni, aminek természetesen híján volt az ország, ezért hamar hitelhez kellett nyúlni.
Az 50-es években még kevesen bocsátkoztak olyan kalandba, hogy nekünk hitelt nyújtsanak, de az a néhány vállalkozó szellem úgy gondolta, hogy a Szovjetunió erős, és baj esetén úgyis kifizet mindent kelet-európai bábállamai helyett. Az első érdekes időszak az 56-os forradalom volt, amikor természetesen fizetési gondok merültek fel, de a jegybankárok eközben is mindent megtettek, nyugati bankoknál áthidaló hiteleket kerestek, hogy a fizetőképesség megmaradjon.
Jó lett a hírnevünk
Ez meg is alapozta az ország, mint jó adós hírnevét, hisz mások gyakran mondják azt, hogy lövöldözés van, bocs, nincs miből fizetni. Így aztán, amikor 1962 körül elfogadta nyugat a Kádár-rendszert, boldogan jelentkezett egy-egy hitelező is. Kádárnak pedig nagyon kapóra jött ez, hiszen a kemény konszolidáció után meredek életszínvonal emeléssel szerette volna népszerűvé tenni rendszerét.
Így aztán, ahogy a görögöknél is már sok éve, a termelés és a fogyasztás, a gazdasági teljesítmény és az életszínvonal elszakadt egymástól, a különbséget pedig természetesen csak hitellel lehetett fedezni. Az elfojtott forradalom után ugyan a szocialista blokk, köztük Kína, a Szovjetunió és Jugoszlávia bőven adtak devizahitelt, félve a forradalmi fertőzés terjedésétől, de a 60-as években, mikor kezdtünk jobban élni mint ők, ezt már nem tették meg. Maradt a nyugat.
Megszorultunk
Igen ám, de a hiteleket vissza kellett fizetni, ráadásul az állandó hiányt is új hitelekkel kellett fedezni, beindult tehát az adósságspirál, másként mondva a nemzeti pilótajáték. A hiteleket viszont sokszor igen nehéz volt megújítani, pláne hogy zömük rövidlejáratú volt, így gyakorlatilag egy örökös pénzvadászat folyt a jegybankban, néha csak napokra elegendő tartalékkal.
A jegybankárok ezt egyébként kitűnően csinálták, közülük a leghíresebb Fekete János volt. Felvették a kapcsolatot a világon akivel csak lehetett, udvariasak és szakmailag jól felkészültek voltak. Tárgyaltak a legkülönfélébb bankokkal, jegybankokkal, befektetőkkel. Így nem csak hitelt, de betéteket is tudtak gyűjteni, volt olyan befektető, különösen a félbaráti arab olajországokban, aki szívesen kamatoztatta dollárjait az MNB-nél.
Mentünk volna az IMF-hez, de ránk szóltak
Időnként azonban a helyzet megoldhatatlannak tűnt, egyszerűen képtelenség volt elegendő új pénzt szerezni. Ezért már 68-bn felmerült az IMF csatlakozás, meg is kezdték a tárgyalásokat, de a szovjet vezér, Brezsnyev végül beintett. Cserébe viszont adott egy kis hitelt ő maga, akkor még országa képes volt erre. A helyzet ez után sem lett könnyebb, de mindig sikerült állandó pénzszerző körutakon összekalapozni annyit, hogy fizetni tudjuk az esedékes tartozást.
Az 1973-as első olajválság hirtelen rontott a helyzeten, hisz megnövekedett az importszámla, de ugyanakkor hitelbőség lett a világban, pár évig nyakló nélkül vettük is fel azokat, szüntelen növelve a jólétet. De az évtized vége felé elapadt a pénz, és rettenetes bajban voltunk. Sokkal több pénz kellett már, mint korábban, hisz megnőtt az adósság. Megint bűvészkedni kellett, kalapozni, végül 1979-ben egy méretes megszorításra is sor került (az első a sok közül), mert addigra a konvertibilis valutában fennálló fizetési mérlegünk óriási hiányt mutatott.
Akkor Brezsnyev másodszor is meggátolta az IMF csatlakozást, de 1980-81-re már odáig fajult a helyzet, hogy az összes létező bankot és nemzetközi szervezetet végig kellett járni, egy ízben még Schmidt nyugatnémet kancellárt is felkerestük (mint ahogy manapság a görögök Merkelhez járulnak).
Csak beléptünk
Végül 1981-82-ben lezajlott az IMF és Világbank csatlakozási folyamat, Brezsnyevnek már sem ereje, sem pénze nem volt az útba állni. Egészsége már összeomlóban volt, és rogyadozott a mögötte álló birodalom is, amely az afganisztáni kalanddal végképp kivéreztette magát. Bárhová mehettünk már pénzért, ahol adtak.
Az IMF persze nem a szép szemünkért adta a pénzt, előírta szokásos csomagját, mely szerint már 82-ben nullszaldós fizetési mérleg kellett, 83-ban már vastagon pluszos (akárcsak a görög mentőcsomag előírásai, egyébként jogosan). Kádár ezt részben teljesítette is, az IMF elégedett is volt, bár mint utóbb kiderült, volt egy kis adat kozmetikázás is (ez is ismerős a görög sztoriból). Utána viszont már nem akart több megszorítást, újra növekedést akart (ez is ismerős), nem folytatta az ajánlott programot, így aztán megint kalapozni kellett a pénzt.
Jól viselkedtünk
Ugyanakkor egy lényeges különbség van a görög történethez képest: sosem követelőztünk, sosem közöltük, hogy ez jár nekünk, nem hivatkoztunk a geopolitikára, hagytuk, hogy maguktól gondolják úgy, hogy az eladósítás a kommunista blokk fellazításának eszköze. Így az ország jó hírneve évtizedekig fennmaradt, méltányolták a mindenkori tárgyalók hozzáállását.
Az adósság persze csak nőtt, és a rendszerváltás ugyan elvileg megkönnyítette a további finanszírozást, hisz hitelezőink barátai lettünk, ugyanakkor akkora megterhelést is jelentett, hogy 90-re elfogyott a pénz. Antall miniszterelnöknek a németekhez kellett fordulnia (ki máshoz?), akik adtak is egymilliárd márkát, persze feltételt is szabtak, ha nem is túl vészeset: az MDF-SZDSZ paktumot, a két akkori legnagyobb párt együttműködését néhány alapvető kérdésben. Mondhatni, ez egy "hitelért több demokráciát" ügylet volt.
Még egy pár lazulás
Utána jött a kapitalizmus, de még többször voltunk bajban, hisz többször eleresztettük magunkat. Először 94-ben, és akkor jött a Bokros-csomag, egyszer pedig Medgyessy alatt, és akkor jött a Gyurcsány-féle csomag 2006-ban. Végül az Orbán-kormány is tett egy kísérletet, de nemzetközi reakciók nem tették lehetővé a lazulást. Jó is, mert könnyen az abszolút görög útra térhettünk volna, persze azzal a nagy különbséggel, hogy nagy baj esetén csinálhatnánk inflációt és értékelhetnénk le a forintot bármeddig. Nem lenne kellemes dolog. Szerencsére azóta egyensúlyba jutottunk, sőt megvan az a bizonyos elsődleges többletünk, amiből még adósságcsökkentésre is futja.
A munkanélküli ukrajnai menekülteket munkavállalásra, máskülönben a hazájukba való visszatérésre kell bátorítani – jelentette ki Olaf Scholz német kancellár szerdán Berlinben. 
