Oszkó Péter: nem sikervállalkozóból, hanem sikerbefektetőből van igazán kevés

Oszkó Péter. Fotók: Bánkuti András

Üzleti angyalként feltehetően örül annak, hogy az MNB a versenyképességi programjában szorgalmazza, akkor is kapjanak adókedvezményt, ha 3 évesnél idősebb vállalkozásokba fektetnek.

Ez különösen az angolszáz országokban bevett gyakorlat, ami érzékelhetően élénkíti és támogatja a piacot: azt eredményezi, hogy az üzleti angyalok a rendelkezésükre álló tőke egy részével hajlandók magasabb kockázatot vállalni. Ám kérdés, hogy a magyar piac is serkenthető-e ilyen eszközökkel, az adókedvezmény hatására szélesebb körben is növekedne-e a befektetési hajlandóság. Bár egyre több hozzánk hasonló üzleti angyal kezdi meg a működését, ez makrogazdasági szinten még nem érzékelhető. Az, hogy a hazai elsőgenerációs sikeres vállalkozók közül hányan lesznek, akik ilyen típusú befektetői szerepvállalásra képesek, elsősorban nem adószabályozási kérdés, hanem inkább kulturális. Vagyis, hogy milyen hamar ismerik fel azt, nemcsak az a siker, amit maguk érnek el, hanem az is, ha másnak segítenek, úgy, hogy befektetőként beszállnak egy másik vállalkozásba. Attól tartok, ez egy lassú folyamat lesz, a hazai üzleti kultúrában ez a fajta gondolkodás még messze nem tipikus.

Pedig a kis- és középvállalkozásokat kockázati tőkéhez juttató EU-s Jeremie program idestova már egy évtizede indult, és az ember azt gondolná, ennek a hatása ennyi idő alatt már jobban érződik.

Az mindenképpen a Jeremie-program pozitívuma, hogy sok feltörekvő vállalkozás kapott tőkét. Kritikája ugyanakkor, hogy a program oldalvizén idehaza nem tudott kialakulni a független, piaci alapkezelői szakma. Továbbra is olyan alapkezelők vannak jelentős többségben, akik alkalmazottak egy tulajdonosi körben, amely lényegében a saját pénze mellé kap uniós forrást, amit a saját vagy a sajátjának tekintett cégekbe fektet. A klasszikus értelemben vett kockázatitőke-alapkezelés csak nagyon szűk körben valósult meg. Ez a Jeremie-programok legnagyobb hiányossága. Márpedig amíg ez a befektetői szemlélet nem alakul ki, addig folyamatosan kevés valódi, üzleti alapon befektethető tőke lesz a hazai piacon, mert nem lesz olyan kitanult alapkezelői szakma, ami képes nagyobb volumenű pénzügyi forrásokat elérni és az azok felett rendelkező intézményi befektetői kört megszólítani.

Több ilyen program volt, most is fut egy, mégsem történt változás a tapasztalatok, tanulságok alapján?

Nem igazán, ami ugyanakkor az uniós szabályozásnak is a rákfenéje. Az EU-nak nyilván az a szándéka, hogy ezek a programok minél hasznosabban valósuljanak meg. Csakhogy olyan bürokratikus szabályozói kereteket írt elő, ami sokszor ellehetetlenít. A legutóbbi program során például szinte értelmezhetetlen kötöttségekkel lehetett csak pályázni, nem csoda, hogy azon a piaci logikával gondolkodók szinte el sem indultak, vagy ha mégis megpróbálták, akár csak formai indokokkal is könnyedén kizárták őket. Az a szándék, hogy minél erősebben szabályozzuk és bürokratikusabbakká tegyük a folyamatokat, mert annál nehezebb ellopni a pénzt, sokszor ellentétes hatást vált ki. Mert aki el akarja lopni, az ki tudja kerülni a szabályokat, aki pedig piacszerűen működik, az nem fog pályázni és azt aránytalan tehernek tekinti, mert a bürokrácia megöli a piacszerű működés logikáját. Magyarul, a túlszabályozottság pont nem a lopást, hanem a célszerű működést akadályozza meg.

Egy forrást kereső vállalkozás számára egyébként a kockázati tőke bevonása ma mennyire alternatíva?

Nagyon is, mivel az egyéb finanszírozási források csekély mértékben állnak rendelkezésre, vagy nehezen érhetők el. Magyarországon enyhén szólva nem jellemző, hogy valaki magánmegtakarításból, családi vagy ismerősök által felhalmozott vagyonból vállalkozzon. Az induló vállalkozások a banki kockázatkezelés szűrőin nem mennek át, s nincsenek is a testükre szabott konstrukciók, mivel a finanszírozásuk rendkívül magas kockázatú. Ezzel szemben kockázati tőkéből most rengeteg elérhető, különösen a korai, induló szakaszban lévők számára: állami és uniós társfinanszírozású alapoknál, valamint inkubátoroknál, magyar befektetőknél is.

És mennyire lehet megoldás a vállalkozások számára a közösségi finanszírozás?

Nem hiszem, hogy ez Magyarországon reális lehetőség. A közösségi finanszírozás akkor tudna működni, ha sok, ilyen célra befektethető pénz lenne, márpedig nincsen. Elvileg persze elképzelhető, hogy a közösségi finanszírozás nem a hazai pénzeket használná, hanem globális forrásokat, de e szempontból még nem érdekes Magyarország. Még nem vagyunk olyasfajta startup-központ, ami önmagában a világ minden tájáról vonzaná a pénzt. Mi nem vagyunk Szilícium-völgy, Izrael vagy Észtország, ahová a technológiai szektorba országon kívülről is nagy mennyiségű tőke tud beáramolni. Még dolgozni kell azon, hogy a magyar startupok láttán megmozduljanak a külföldiek.

Regionális szinten sem áll jobban Magyarország?

Versenyben vagyunk, de nem a mezőny elején. Az utóbbi tíz év kétségtelenül tempós fejlődést eredményezett Magyarországon, de láthatóan a többi régiós államban is. Lengyelország számít e régió startup-központjának, Románia és Bulgária is dinamikusan fejlődik, ezzel szemben a másik két visegrádi ország, Csehország és Szlovákia e tekintetben mögöttünk helyezkedik el.

Mennyit fejlődött az utóbbi egy évtizedben az a mód, ahogyan a startupok pénzt kérnek?

Látni előrelépést, elsősorban azért, mert már kialakult az a generáció, amelyik ezt nem először csinálja. De mivel ez egy nagyon bővülő piac, sok az új szereplő, akik először próbálkoznak, ők nyilván most tanulják, hogyan lehet eséllyel finanszírozáshoz jutni. Inkább azt mondanám, hogy általában az üzleti közeg fejlődött, abból a szempontból, hogy az underground, hippiszerű próbálkozások már kezdenek mainstreammé válni. Gazdasági lapok ma már folyamatosan foglalkoznak a kockázati tőkebefektetések és a startup cégek világával, van, aki önálló rovatot is szentel nekik, de kétségtelenül pozitív fejlemény, hogy a startupokra egy kereskedelmi csatorna, az RTL Klub is műsort épített, és a Cápák között a nézőket érdekelte. Hiszen ez azt jelenti, hogy ez az üzleti szegmens létrejött és közérdeklődésre tart számot.

Általában mennyi ideig tart, amíg a finanszírozási igény megfogalmazását, az ötlet és az üzleti terv bemutatását követően a vállalkozás megkapja a tőkét az üzleti angyaltól?

Egy-három hónapig. Ha ez az időszak három hónapnál tovább húzódik, akkor már nyilvánvalóan valamilyen baj van, valamit nagyon át kell alakítani az eredeti elképzeléseken. Ám egyrészt ritka az a fajta megkeresés, ami nem változik a tárgyalási folyamatban, másrészt befektetni csak egy cégként működő vállalkozásba tudunk. Amit át kell világítani, meg kell nézni, hogy – már bocsánat, de – igazat mondtak-e, van-e olyasvalami a cégben, amiről még nem szereztünk tudomást.

És a vállalkozások ma már jobban elfogadják, hogy csak akkor kaphatnak kockázati tőkét, ha megengedik a befektetőknek, hogy betekintsenek az üzleti folyamataikba és részt vegyenek a cég irányításában?

Aki már hallott startupokról, ismeri mondjuk a PayPal, a Facebook, az Instagram történetét, annak evidens, hogy kockázati tőkét csak úgy lehet bevonni, hogy a befektető tulajdonostárs lesz. A minket megkeresőkkel kapcsolatban e tekintetben nincs probléma.

Milyen lehetőségei vannak az üzleti angyaloknak, kockázati befektetőknek arra, hogy kiszálljanak egy cégből? Mennyire lehet ennek terepe a Budapesti Értéktőzsde?

Ez jelenleg nem tipikus. Kevés olyan hazai sztorit tudunk mondani, amelyiknek tőzsdei bevezetés lett a vége. Csak a LogMeIn említhető, de a Ustream-et már az IBM vásárolta fel, ahogy a BalaBitet is szakmai befektető, a Dellről levált Quest. Ma egy Magyarországon elinduló startup reális kiszállási forgatókönyve, hogy egy nagyobb stratégiai piaci szereplő felvásárolja és kivásárolja az alapítókat, valamint a befektetőket is. Az olyan exit viszont még mindig nagyon kevés, amely magyar startupot és magyar befektetőt érintett. A helyzet az, hogy olyan hazai sikervállalkozókból, akik kitartó munka után sikerre vitték a startup vállalkozásukat és komoly nyereséggel szálltak ki belőle, már jó párat tudunk mondani, de ők ezt jellemzően külföldi befektetői kör segítségével tették. Olyan sikersztorit viszont nagyon keveset lehet még találni, amikor hazai startup vállalkozás hazai befektető beszállásával, együttműködésével és támogatásával jutott el a sikerig és akár az exitig. Hazai sikervállalkozóból már van néhány, sikerbefektetőből, aki a befektetéseit ténylegesen el tudta juttatni a sikeres cégeladásig, még nagyon kevés. Mi ezért is büszkék vagyunk arra, hogy nekünk hazai befektetőként sikerült már hazai vállalkozást elvinni az exitig, avagy ahogy azt olykor leegyszerűsítve megfogalmazzuk: velünk, mint befektetőkkel már gazdagodtak meg hazai startup vállalkozók.

Az MNB a magán és állami szektor együttes befektetési lehetőségének állami elősegítését is szorgalmazza. Ennek mekkora húzó hatása lehet?

Ez logikus és jó, sok szempontból szerencsés együttműködés, de már most is létezik. Nekünk például már hat közös befektetésünk van az állami tulajdonú Hiventures-szel és kettő a Széchenyi Tőkealappal. A hazai magánpiaci szereplők korlátozott forrásokkal rendelkeznek, ehhez képest nagyon sok állami pénz van a hazai piacon, amit érdemes hasznosítani a cégeink számára. Az állami szereplőnek két problémát kell megoldania. Az egyik, hogy jó célpontokat válasszon, a másik, hogy miután befektetett, legyen a vállalkozásnak megfelelő támogatása. Erre a kettőre tökéletesen ideális az állami és a magánpiaci együttműködés. Egyrészt sokkal könnyebb úgy céget választani, hogy abban egy magánbefektető a saját pénzét hajlandó kockáztatni. Ez már egy szűrési kritérium, amit fontos lenne használni. Másrészt a magánpiaci szereplő folyamatosan ott lesz a kiválasztott társaság nyomában és nézni fogja, hogy az mit csinál, követi és támogatja. Erre egy állami alap, amelyik 50 milliárd forintot helyez ki ezer vállalkozásba, nem képes.

És az mennyire javíthatná a vállalkozók helyzetét, ha összeolvadnának egymással, vagy az egyik felvásárolná a másikat – ahogy azt az MNB ugyancsak felvetette?

Van abban logika, hogy el kell érni egy bizonyos méretet ahhoz, hogy versenyezni tudjanak a hazai cégek. Ugyanakkor abban is, hogy kis, klaszterszerűen működő vállalkozások is sikeresek lehessenek. Erre vannak jó példák, az észak-olasz kis kézműves cégek hálózatáé, vagy a Szilícium-völgyben tevékenykedő társaságoké. Azzal egyetértek, hogy el kell érni, ne önállóan tevékenykedő, független, apró vállalkozások szerepeljenek. Ám nem biztos, hogy erre az a megoldás, hogy néhány nagy céget csinálunk sok kicsiből. Ez ugyanis sokszor pont ebben a vállalati szegmensben a vállalati kultúra szempontjából kezelhetetlen hibrideket hoz létre, azaz nem fog jól működni. Szerintem nem a jogi összeolvadásokat kellene erőltetni, hanem a megfelelő üzleti együttműködéseket. Ebben Magyarország még nagyon le van maradva. Aminek persze az is az egyik oka, hogy ez egy alig tízéves, és gyorsan fejlődő szektor, és még mindenki inkább a saját túlélésére összpontosít.  A másik, hogy a hazai üzleti kultúra sem támogató, amelyben a cégek nem az együttműködésre törekednek, hanem arra, hogy nyerjenek, általában annak árán, hogy a másik veszít. Egyszóval én inkább a felek közötti kooperációt ösztönözném, mint az összeolvadásukat, igaz ez a vállalkozói világra éppen úgy, mint a befektetői szektorra.