Eddig csak említés szintjén írtunk Michael Grandage-ról (itt és itt), aki az angolszász színházi élet legfontosabb rendezője napjainkban, és világszinten is ott van a top 10-ben. Nem csak kiemelkedően tehetséges, hanem rendkívül befolyásos is. Érdekesség, hogy csak Shakespeare-t, Chekovot és külön a számára írt komoly drámákat és komédiákat rendez - emellett nagy meglepetésre ő rendezi a Disney újabb Broadway-bemutatóját, a Jégvarázst.
Michael Grandage tavasszal felújítja nagy sikerű produkcióját, a Redet. A darab eredeti bemutatója 2009 decemberében volt Londonban ahol minden díjat megkapott. Fél évvel a londoni bemutató után az egész kóceráj átköltözött New Yorkba, ahol aztán az összes lehetséges Tony-díjra jelölték. (Tényleg mindre - ilyen még sosem volt előtte.) A Tony-díjak közül 9-et el is hozott, többek között a legjobb rendezésért, a legjobb drámáért, a legjobb férfi mellékszereplőnek, a legjobb zenért, a technikai díszletért, a világításért is díjazták a produkciót.
A darabot a rendezővel szorosan együttműködve az Oscar-díjas John Logan (James Bond-filmek, Gladiátor, Leleményes Hugó, Aviator...) írta kifejezetten Alfred Molinának és Eddie Redmayne-nek. Csakhogy a politikai korrektség és a sokszínűség jegyében a felújított verzióban nem Redmayne játssza Ken szerepét, hanem Alfred Enoch, a Harry Potter-filmekből ismert színes bőrű színész. Ez azért visszás, mert Ken karaktere a mid-westi külvárosi világból érkezik, tragédiája, viselkedése, reakciói mind a gazdag fehérek világának mintáit hozzák, nem pedig egy 50-es években élő fiatal, komolyan terhelt fekete fiú sorsát. Mivel Logan nem változtat a könyvön, így a szerep csupán politikai, emberjogi meggyőződésből kerül új művészhez. Ez persze nem biztos, hogy baj, kezelhetjük úgy is, hogy csupán a történelmi pontosság változik meg - az alapvető szituáció, a két ember közti dráma nem a bőrszín kérdése.
A 2009-es előadás beharangozója (Eddie Redmayne-nel):
A darab Mark Rothko egy bizonyos életszakaszán keresztül mutatja be az apa és fiú, mester és tanítvány, öreg és fiatal folytonos harcát. Rothko egyébként Mark Rothkowitz néven látta meg a napvilágot, 10 évesen érkezett családjával az Egyesült Államokba Oroszországból. De mivel már túl sok zsidó művész volt New Yorkban, ezért nevet váltott azért, hogy munkát kaphasson. A darab mélyen filozofikus és szükségeltetik hozzá egy viszonylag erős alapműveltség, ezért Magyarországon nem mutatják be – több komoly színházigazgató is visszadobta a darabot, mondván: a magyar néző ehhez műveletlen.
A darab 1958-59-ben játszódik Mark Rothko festő stúdiójában - egy régi iskolát bérelt ki Manhattenben és annak a lesötétített tornatermében festett. Nem szerette a természetes fényt, csak reflektorok fényénél volt hajlandó dolgozni. Rothko éppen abban az időszakban volt hatalmas sztár, amikor New York a csúcson volt. A nagy New York-i rave party-k meghozták a gyümölcsöt, a sok narkó és szex összehozta a művészeket - egy nagyon komoly képzőművészeti-előadóművészeti-zenei-irodalmi forradalom győzedelmeskedett a hatvanas évek elejére. Feltehetőleg az Egyesült Államok egyetlen illanó pillanata volt ez a háború utáni két évtized, amikor remény volt egy valódi amerikai kultúra megteremtésére, kialakulására. A kor nagyjai legalábbis ezen dolgoztak. A végtelenségig lehetne sorolni az ekkor New Yorkban alkotó művészeket, kezdve az éppen csúcsra érő Truman Capotétól a fiatal Stephen Sondheimen át Janis Joplinon és Jackson Pollcokon keresztül a szigorú George Balanchine-ig.
Noha a teljes darab Rothko stúdiójában játszódik, mégis az egészet áthatja az élő kultúra vibrálása amit mi innen elképzelni sem tudunk, milyen lehetett. Rothkót felkéri a nyitás előtt álló Four Seasons, hogy fessen nekik 12 nagy képet a hotel étkezőjébe. Mindezért 10 millió dollárt kínálnak neki, ami ma is felmérhetetlenül nagy összeg - hát még akkor. Rothko bár alantasnak tartja, mégis elfogadja a felkérést és elhatározza, hogy egy valódi templomot fog kialakítani az étteremből, ahol olyan csodálatosak lesznek a képei, hogy senki nem fog enni, csak némán csodálni a képeit. Ehhez a nagy munkához keres festő-segédet és találja meg egy barátja ajánlásán keresztül Kent. A szerencsétlen balféknek tűnő, de azért egyáltalán nem reménytelen fiatal festő ugyan majd' összecsinálja magát Rothkótól, de örömmel főzi a festéket és feszíti a vásznat. Innen indul a darab. És innen indul a harc. Két kaliber, két különböző kor két világ találkozása. Tisztelik és szeretik egymást, miközben azért meg is tudnák ölni egymást. „A fiúknak egy idő után meg kell ölniük az apjukat“ – mondja a darab folyamán Rothko - tulajdonképpen ez meg is történik. A darabban a fiatal karakter erősen képviseli a mai fiatalt is, de nem annyira agresszíven, hogy kizökkentsen minket.
Logan elég zseniális ahhoz, hogy tudja, hogyan oldja meg a mély filozófiát unalom nélkül. A két művész valóban fest a színpadon. Beszélgetésük közben főzi meg Ken a színpadon a festéket, és ott, együtt festik meg a képeket ami nagyon különös, bizsergető atmoszférát teremt. Valóban pattanásig feszül a néző a darab alatt, amiben persze van pár olyan drámai kanyar amit most spoiler volna leírni – például hogy a darab címe Piros, ugye - ennek a színnek mi is a szimbolikája? Mit jelent ez a szín annak, aki vérbe fagyva találja meg családját egy szép napon és mit jelent annak, aki a szerelmével nézte végig a világ legszebb naplementéjét?
Persze Rothko terve a hotel éttermének templommá alakításáról nem sikerül. Miután elmegy megnézni a képeit, rájön, hogy az emberek tesznek rá és csupán zabálnak és kacarásznak brunch közben. Talán fel sem tűnt nekik, hogy nem valami színes tapéta hanem festmény van a falon. Rothko kiborul és őrjöng. Visszavásárolja a képeit a hoteltől és abbahagyja a munkát. Itt a darab vége.
Ezután már sokkal kevésbé aktív művészként. A pop-artról nagyon rossz véleménye van, szerinte azok a művészek meg akarják ölni az igazi művészetet és művészeket. Érdekesség, hogy Rothko álma, a Rothko-kápolna megépült. Nem élte meg a befejezését, mert 1970-ben öngyilkos lett, de 1971-ben átadták a kápolnát, aminek tervezésében ő maga is részt vett. A képeket a kápolnában festette meg, így legfeljebb az épülettel együtt lehetne eladni őket.
Az egyik legfontosabb kortárs klasszikus minimalista zeneszerző, Morton Feldman, Rothko barátja, ugyanennek a New York-i forradalomnak a gyermeke még egy mai napig előszeretettel játszott oratóriumot is komponált kifejezetten a Rothko-kápolna épületéhez és akusztikájához mérten. Az épületet az egyháznak adományozta és mai napig kápolnaként működik. A környezet, az épület és annak belseje együtt egy komplex műalkotás – nem is véletlen, hogy magángyűjtők dollármilliárdokat kínáltak érte, de az egyház egyelőre nem adja el a kápolnát.
A Red Michael Grandage rendezésében Alfred Molinával és Alfred Enoch-hal Londonban látható a Wyndham’s Theatre-ben május 4-től július 28-ig. Jegyek 10 és 100 font közötti áron kaphatóak az előadás honlapján.
Irán újabb kigyulladt tankerekről számolt be. 
