Budapesten varázsolt a világhírű magyar - kétezer embert hipnotizált

Iko Freese / drama-berlin.de

Nagyon sok érdekes dolog történt április huszadikán az Erkel Színházban. A berlini Komische Oper vendégjátékának hála először láthatta a magyar közönség a Varázsfuvola eredeti, Mozart által színpadra álmodott verzióját, és először élhette át azt, milyen lehetett a hangulat 1791. szeptember 30-án a premieren: pezsgő. Az előadás megkövetelte az azonnali reakciókat: a fanyalgókat és a rajongókat sem engedte pihenni, agymunkát várt el minden pillanatban.

Ilyen volt 1791-ben és ilyen volt most is. A kettő között megszámlálhatatlan mennyiségű végtelenül unalmas, historizáló vagy éppen ultramodern előadást nézhettünk végig. Kinek ez, kinek az tetszett jobban, de minden bizonnyal mindenki unatkozott kicsit, és anyázta Wolfie-t, hogy vajh' miért nem lehetett ezt két órába belesűríteni. A Komische előadása azonban rámutatott arra, hogy Mozartnak igaza volt, és csupán a tehetségtelenség oltárán áldozott oly sok előadás.

Ugyanis amennyire zseniális Nánási Henrik előadása, annyira mutat rá arra a szomorú tényre, hogy mi folyik az országunk színpadain és arra, hogy ennek igenis komoly jelentősége van. Ismét kiderült, hogy a klasszikus értelemben vett színháznak igenis van létjogosultsága és tudja végezni a dolgát: bármilyen politikai, társadalmi, gazdasági dráma közepette is képes gondtalanná, felszabadulttá tenni az embereket.

Az előadás Nánási Henrik nevéhez kötődik, az ő igazgatása alatt, saját zenei vezetésével, az ő kiállásával jöhetett létre a produkció. Ami azon kívül, hogy büszkévé tesz bennünket, felveti azt a kérdést, hogy ha ő magyar gyerekként, a magyar oktatásban tanulva és az itteni való világban felnőve képes ilyet alkotni, akkor tulajdonképpen mit csinálnak ma a magyar színházak?

Bár Nánási sikere külföldön is kimagasló, s az előadás Berlinben is extrém reakciókat vált ki, nem szabad elmennünk a tény mellett, hogy a Budapesthez hasonló nagy nyugati kulturális fővárosokban évente legalább 3-4 ilyen minőségű előadás születik, míg mi még egyet sem kaptunk, pedig nagyobb szüksége van erre az értelmiségi rétegnek, mint egy falat kenyérre.

Herr Nánási egy csodálatos karmester, puszta jelenlétével rámutatott a manapság oly gyakran unalmasnak tartott nyitány fontosságára. A nyitányok alatt a vájtfülű néző vagy gyorsan ránéz még a mobiljára, a mellette ülő fülébe súg valami teljesen lényegtelen információt, amíg végre felmegy a függöny és elkezdődik az előadás. Most azonban már a nyitány első hangjánál megállt a levegő. Nánási olyan volt, akár egy varázsló, mintha nem is a zenekart vezényelte volna, hanem a nézőkre szórta volna mágiáját. Tisztázta a játékszabályokat. Ő maga volt a zene és csak az ő akarata létezett, a nézők pedig mint a gyerekek követték akaratát. A függöny felgördülését követően az első képek láttán a nézőtér felmorajlott, mint egy óvodai előadáson - még jó hogy a „Mögötted van!“ bekiabálások elmaradtak. Az előadás hibridszerűsége egészen az utolsó pillanatig képes volt fenntartani az izgalmat, ötletességéből nem veszített, szimbólumrendszerében nem fáradt meg.

Ez a hibridszerűség az előadás nyelvezetét próbálja kifejezni. A színpad bár kétdimenziós volt, ez nem a szokásos vízszintes formában, hanem függőlegesen jelent meg. Izgalmas volt a valódi távolságok hiánya és a színpad örökkön kihasználatlan terének láthatóvá tétele. A vetítéstechnika fenomenális volt és talán most először értelmet is nyert használni ezt a színpadon. A látvány önmagában valóban olyan varázslatos volt, mint amilyen A vonat érkezése lehetett 1895-ben.

A Paminát alakító Iwona Sobotka meglepően erőteljesen énekelt, ami kifejezetten jót tett a karakterének, a Taminót alakító Adrian Strooper nagyon pontosan és megbízhatóan énekelt, színészileg brillírozott.  Olga Pudova megugrotta a színészileg hálátlan Éj Királynőjének hangi nehézségeit, és mindkét nagy áriát nagyon magas színvonalon, flegmán, mégis kedves és nevettető módon vetette a nézők elé. Tom Erik Lie és Talya Liebermann Papagenója és Papagenája is hibátlan volt, tökéletesen passzoltak a karakterükhöz, hangi adottságaik megkérdőjelezhetetlenek. Meg kell említenünk még Mirka Wagnert, Karolina Gumost és Ezgi Kutlut, a (The Triplets of Belleville ikonikus karaktereire emlékeztető, talán előttük fejet hajtó) három asszonyt, az Éj Királynőjének udvarhölgyeit. Nem csupán rezonőrként jelentek meg a darabban, hanem élő és fontos szereplőkké léptek elő és kimagaslóan énekeltek ők is.

Meg kell említenünk a gyerekeket is. A gyerekjelenség általában értelmezhetetlen emocionális válaszreakciót vált ki a színház közönségéből, ezúttal azonban jelentőséggel bíró és tiszteletet követelő karakter tudott lenni. A három gyerek a híres Tölzer Fiúkórus tagja, legalább egyikük magyar, sajnos a nevüket nem sikerült kideríteni, pedig igazán említésre méltóak volnának.

Igen szerencsésnek mondhatják magukat azok, akik láthatták az előadást. A kérdés, hogy ezek az emberek a jövőben hova fognak színházba járni, mert Magyarország a Komische Oper által teremtett igényeknek nem tud megfelelni. Tölgyessy Péter egy interjúban kifejtette, hogy az innováció hiányzik az ellenzéki pártokból ahhoz, hogy labdába rúghassanak a Fidesz mellett. A politológus feltehetően ugyanarra az innovációra utalt, amelyre a magyar színházi és operaéletnek is igen nagy szüksége volna ahhoz, hogy értelmet nyerjen létezésük.