Egy plakát ára néhány százezertől több millióig terjedhet – art deco a Nemzeti Galériában

A Magyar Nemzeti Galériában április óta tartó art deco plakátkiállítás kapcsán beszélgettünk Tóth Károly művészettörténésszel, közgazdásszal a Szépművészeti Múzeum – Közép-Európai Művészettörténeti Intézetének igazgatóhelyettesével és Katona Anikóval, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria kollégájával, a kiállítás kurátorával részben az art deco szerepéről a magyar műtárgypiacon és a művészeti alkotásokról, mint befektetési lehetőségről.

Tóth Károly elmondta, hogy bár a két világháború közötti magyar képzőművészet igen jelentős, a hazai festmény-aukciós piacon jelenleg Csontváry és Rippl-Rónai művei tartják a rekordokat, a legkeresettebbek továbbra is a századfordulós alkotások. Kijelentését jól példázza, hogy a héten rendezett jubileumi aukción a Virág Judit Galériában Rippl-Rónai József Enteriőr című festménye ért el 200 milliós leütési árat. 

A korszak keresettségének fő oka, hogy ebben az időszakban volt a magyar művészet legmagasabbra értékelve, itthon is komoly presztízst képviselt a műgyűjtés,

magyarázza Tóth Károly. Éppen emiatt az első világháború előtti alkotókra már saját korukban is nagyon jó fény vetült, a magyar állam is támogatta tevékenységüket, Benczúr Gyula Budavár visszavétele című képét például kétszázezer koronáért vásárolta meg a magyar állam, ez most sok tízmilliós összeget jelentene. Ahogy a művészettörténész fogalmaz:

„Munkácsyval ők a korszak popsztárjai voltak: akkoriban jelentős képzőművészeti kiállításokat rendeztek az országban, és a nagyközönség magasra értékelte ezeket. Fontos, jelentős tőkekoncentráció volt a nagy műgyűjtők kezében, akik külföldi képeket is tudtak és akartak vásárolni. A hazai és a nemzetközi műkincspiac között sokkal nagyobb volt az átjárás, mint mondjuk később, a két világháború között, amikor a művészek kevesebb nemzetközi lehetőséget kaptak, zártabb világban éltek.”

Tóth Károly kiemeli, hogy ennek ellenére vannak alkotók ebből az időszakból is, akiknek magas az aukciós ára: ilyen például Aba-Novák Vilmos, Egry József, Vaszary János vagy Mattis Teutsch János. Fontos ebben a korszakban, hogy a két világháború között még megvolt a megfelelő gazdasági erő a vásárlók részéről, és ekkor jelent meg az a tendencia, hogy a műgyűjtők a kortárs alkotók műveit gyűjtötték. Bár a gyűjtemények már nem voltak európai léptékűnek mondhatók , de nagyon koncentráltak a kortársakra.

„1945 után azonban fordult a kocka: értelmiségi passzióvá vált a műgyűjtés, a legértékesebb képek nagy része múzeumba került vagy külföldre”,

mondja a szakértő. A következő lépés a rendszerváltás után időszak volt, a ’90-es évek, „egy hatalmas boom”, amikor ismét elkezdték értékelni a régebbi korok művészetét.

A jelen helyzetben a századfordulós alkotók presztízse még mindig óriási, a két világháború közöttieké is jelentős, viszont a ’45 utáni művészetben nagyon nagy a szórás: vannak, akik elsüllyedtek, mások, mint Bak Imre, Keserű Ilona és Lakner László rengeteget érnek, nagyon keresettek.

De mi van a kortársakkal? 

Ami a kortársakat illeti: kevéssé ismerjük az árakat, mert velük nem az aukciók, hanem a galériák foglalkoznak, akik nem szoktak kiadni információkat az értékesítéseikről. Az aukciókon nagyon ritkák a kortárs művek, bár előfordulnak, ha már bekerülnek a másodlagos kereskedelembe, így került például a Virág Judit Galéria kortárs aukciójára Bánki Ákos egy képe, amelyet korábban már valaki megvásárolt, majd most aukcióra beadott.

Ami az art decót illeti, folytatja Tóth Károly, ez önmagában Magyarországon nem jelentős stíluskorszak, elsősorban a bútorokban és plakátokban jelent meg, amelyek mindig kevésbé keresettek, mint a festmények. Ezért lehetséges, hogy a magyar art deco árban és értékelésben kevésbé van jelen a piacon. Ahhoz képest, hogy egy jobb Vaszary-mű 20 milliótól 100 millióig terjed, egy art deco plakát maximum egy-két milliós ára nem számít relevánsnak.

Ez azt is jelenti, hogy az art deco műtárgyak gyűjtői köre sokkal limitáltabb, mint a képzőművészeti alkotásokat gyűjtőké, magyarázza Tóth Károly.

Ennek ellenére a plakátművészeten belül a magyar alkotások magasan jegyzettek, európai színvonalúak, és jobban is terjedtek akkoriban, mint a festmények, hiszen könnyebb volt őket külföldre vinni.

Katona Anikó, a kiállítás kurátora hozzáteszi, hogy a plakát mint műfaj az utóbbi 10 évben felértékelődött a műtárgypiacon. Vagyis 15 éve egy eredeti plakátnak alig volt ára, nem vették műtárgyszámba itthon, általában is inkább az antikváriusoknál jelent meg egy-egy plakát, de nem volt rájuk nagyobb kereslet. Az utóbbi 10 évben viszont új folyamatok tanúi lehetünk Magyarországon, immár rendszeresek a plakátaukciók és az árak is felfelé kúsznak. Sokat tettek a műfaj megbecsüléséért a fiatal generációs gyűjtők, főleg Badits Marcell (a "plakátfiú"), és Várkonyi Ádám (a Budapest Potter Gallery tulajdonosa). A nemzetközi piacon vannak a plakátnak gyűjtői, sőt, rajongói is, és a magyar árak mostanában kúsznak fel, főként, mert elkezdték a műveket külföldön is vásárolni. 

A magyar plakátművészet több korszakban volt világszínvonalú, magyarázza a kurátor: az 1920-as-’30-as években (azaz a két világháború között), és a ’60-as években is. Az áruk attól is függ, ki az alkotó, illetve mi a téma, a filmplakátok esetében a hirdetett film akár többet nyom a latban, mint a grafika színvonala. Vannak a gyűjtők által különösen kedvelt témák, amik erősen befolyásolják az árat: egy Balatont hirdető plakát például sokkal többet ér, mint más helyszínek idegenforgalmi plakátjai. 

Egy eredeti (vintage) magyar plakát ára az 1945 előtti korszakból a néhány százezer és a több millió forint között alakulhat. A háború utáni plakátok nagyobb példányszámban, illetve már nem litográfia, hanem ofszet technikával készültek, valamint nagyobb számban maradtak fenn, így általában az áruk is alacsonyabb. A művész nevétől, a grafika színvonalától, illetve a hirdetett témától függően az áraik néhány tízezer forinttól kezdődnek. Ám a határ itt is a csillagos ég: egy nyolcvanas évek eleji eredeti Star Wars plakát például milliós érték.

Katona Anikó úgy véli, „felértékelődött mostanában ez a korszak, az 1920-30-as évek. A festmény aukciókon és az iparművészetben is egyre ismertebbek az art decóhoz kötődő nevek, vagyis elfeledett életművek újrafelfedezéséről van szó.” 

A műgyűjtőkkel kapcsolatban pedig a kurátor hozzáteszi, hogy az art deco iparművészeti tárgyak nagy része van műgyűjtők tulajdonában, így sok tárgyat ők is magánszemélyektől kölcsönöztek a kiállításon.

A műtárgy mint befektetés

Arra a kérdésre, hogy a jelenlegi, inflációval terhelt, bizonytalan gazdasági helyzetben mennyiben lehet értékálló befektetés egy képzőművészeti alkotás vagy műtárgy, Tóth Károly azt válaszolja, hogy egy festmény általában azt a hozamszintet hozza, amit más befektetések, ezt magyar kutatók is bizonyították. 

Tudni kell azonban, hogy ahhoz, hogy egy műtárgy értéket jelentsen, több közeg együttműködésére van szükség, ahogy ez például a tőzsdére is igaz: itt fontos, hogy a művészt értékelje a műkritika, a műkereskedelem, tehát az aukciósházak és a galériák, a műgyűjtői közeg és a múzeumi, tehát művészettörténeti szakma. Ez így mind persze ritkán jön össze, de az ideális, főként egy nem kanonizált, kortárs művész esetén, ez volna. Ha ez a néhány mező együtt tud működni, az legitimálja a kép vagy műalkotás értékét.

Rosszul veszi ki magát, ha például valaki giccsnek tart egy adott életművet, leértékeli, ahogy például Csontváryval történt a maga idejében és csak a ’60-as években fedezte fel a művészettörténet. A tájékozódáshoz azonban szakemberek segítségét lehet igénybe venni, múzeumokat, kiállításokat látogatni, illetve szétnézni a műtárgypiacon, galériákat látogatni, művészeti vásárokat figyelni.

Tóth Károly kifejti, hogy múzeumi szakemberként és művészettörténészként ő elsősorban azt szeretné, hogy a legjobb műalkotások a közgyűjteményben találnák meg a helyüket. Ezzel együtt, aki kortárs művészetbe fektetne, azt javasolja, hogy mindenképpen olyan műtárgyat válasszon, amivel együtt tud élni, hiszen a tárgy vagy festmény a közvetlen életterének része lesz, ez pedig egyáltalán nem elhanyagolható szempont. Fontos szem előtt tartani továbbá, hogy műtárgyakba befektetni általában hosszútávon érdemes, a megtérülésre évtizedeket is kell várni, vagyis akinek likviditási gondjai vannak, gondolkozzon más befektetési formákban. „Ma Magyarországon vannak olyan alkotók, akik megfizethetők és jó befektetésnek számítanak, de ehhez végig kell nézni a 8-10 legfontosabb kortárs művészettel foglalkozó galériát, tanulmányozni az aukciós piacot, és máris jobban látjuk majd a kortárs szcénát, illetve ajánlatos kortárs művészetet kiállító múzeumokat, kisebb galériákat, non-profit, alapítvány kiállítóhelyeket is felkeresni.”   

Változtak a trendek?

Ami a trendeket illeti, „azt látjuk, hogy a válság ellenére vannak magas aukciós árak. Arra lehetett volna számítani, hogy a koronavírus-járvány és a háború miatt visszaesik az érdeklődés, de ez most nem tapasztalható, bár nyilván ezek hatása lehet késleltetett.” Régóta tendencia, hogy a műtárgypiacot alapvetően a festmények dominálják, a grafikát kisebb léptékű műfajnak tartják, a szobrászatot kevésbé keresik, az installáció és a videóművészet pedig nehezen eladható.

Az érdekes kisebb trendek közül ki lehet emelni, hogy divatba jöttek a zománccal készült művek: a ’60-as 70-es évek magyar neoavantgárd absztrakt, színes zománcművészet-piaca felértékelődött az utóbbi években az érdeklődést felkeltő múzeumi kiállítások (Vasarely Múzeum, pécsi Modern Magyar Képtár) és az acb Galéria által szervezett kiállítások miatt.