Vinkler László Szabadkán született, de az I. világháborút követően a szüleivel Szegedre költözött és ott is járt iskolába. Gimnáziumi tanulmányai után a budapesti Képzőművészeti Főiskolára nyert felvételt és a tehetségesnek ítélt fiatalembert a Benczúr- és Munkácsy-tanítvány Karlovszky Bertalan, valamint Glatz Oszkár vette maga mellé. Még főiskolásként Balló Ede-díjat kapott, majd az ifjú festőművészek legnagyobb megbecsüléseként római ösztöndíjas lett. Együtt élt és dolgozott a Római Iskola nagyjaival (1935-37), akik abban az időben alkottak ott és nagy hatást gyakoroltak a hazai modern festészetre. Hogy csak néhányat említsünk közülük: Aba Novák Vilmos, Domanovszky Endre, Hincz Gyula, Molnár C. Pál, Patkó Károly, Pátzay Pál, Szőnyi István – kivétel nélkül a két háború közti magyar festészet színe-java. Nem véletlenül gyakoroltak a római évek olyan nagy hatást Vinklerre.
Visszatérve, Szegeden telepedett le, ott folytatta alkotói tevékenységét, 1944-től a szegedi színház díszlettervezőjeként, majd 1947-től a szegedi Tanárképző Főiskola tanáraként. Megbízást kapott a főiskola rajz- és művészettörténet tanszékének megszervezésére és vezetésére. Közben természetesen a festői munkásságával sem hagyott fel, az ötvenes évek elejéig született alkotásai rokoníthatók az itthoni Európai Iskola festőművészeinek (Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér, Kassák Lajos, Korniss Dezső, Lossonczy Tamás, Martyn Ferenc, Szántó Piroska) gondolkodásához, festői stílusához, megjelenítéséhez. Azután, ahogy a többiekre, akként rá is szűk esztendők köszöntöttek, de szerencsésen túlélte, mind személyesen, mind pedig művészileg.
Fotó: Móra Múzeum
A hatvanas évektől kezdődően külföldi, főként nyugat-európai tanulmányutakon járt és mohón magába szívta az ott látottakat, hazatérve pedig beillesztette a saját életművébe, amit látott, és ami megérintette. Annak az évtizednek a végén már bontogatták a szárnyaikat az ifjú generációk legjobbjai, Kondor Béla, Lakner László, Molnár Sándor, valamint a még fiatalabbak, az Iparterv generáció tagjai: Bak Imre, Hencze Tamás, Keserü Ilona, Nádler István.
A most látható Vinkler kiállítás festményei és grafikái főként az 1960-70-es években készültek és az akkori képzőművészeti mozgalmak (meg persze a hazai fiatal anvantgard művészeinek) stílusával rokoníthatók. Ami akkor pillanatnyilag modernnek, korszerűnek hatott, az mára klasszikussá érett. Úgy kell ezekre az alkotásokra tekintenünk, mint egy elmúlt korszak máig megőrzött lenyomataira, amelyek az idő múlásával korszerű modernből klasszikussá nemesedtek. Nem véletlen, hogy a kortárs, és a II. világháború utáni magyar festészettel foglalkozó hazai nagy árverőházak azokkal az alkotásokkal érik el a legnagyobb sikereiket (üzletileg fogalmazva: a legmagasabb leütési árakat), amelyeket a felsorolt művészek és társaik alkotásai képviselnek. Vinkler László művei ugyancsak közéjük tartozhatnának, de úgyszólván rejtély, hogy miért nem sorolja közéjük (mármint művészeti érték alapján) a hazai művészettörténet és a képzőművészeti piac. Pedig a művek gondolati mélysége, színvonala, kivitelezése alapján ott lenne a helye Vinkler festészetének.
A BÁV most, megalapítása 250. évének záró kiállítási eseményeként prezentálja ezeket a műveket a szakmának és a közönségnek. Természetes, hogyha egy műkereskedelmi intézmény szervez festészeti kiállítást, akkor az ott látható művek megvásárolhatók. Kérdés, hogy a kiállítás sikerének következményeképp vajon feltűnnek-e majd a közeljövőben Vinkler-alkotások a következő BÁV-árveréseken (és esetleg a többi aukciós ház árverésein is). Mindenesetre érdemes lesz figyelemmel követni az eseményeket.
A kiállítás október 5-ig megtekinthető a Szent István körúti kiállítóteremben, a szokásos nyitvatartási időben.
Perceken belül több mint 500 dolgozót kellett kimenekíteni. 
