A napokban ráérősen ballagtam a bécsi Kärntnerstrasszén, kikerültem néhány mutatványost, de megakadt a szemem egy nem túl feltűnő helyre tett neonon. Nem tolakodott, nem hivalkodott, nem is volt túl nagy, így szinte alig vettem észre egy sokemeletes áruház alsó portálját bámulva. Azt hirdette: Mythos Mozart.
Mi a fene lehet ez? És miért nem méteres betűkkel, mégiscsak ez az egyik fő terméke az osztrákoknak, mármint a csodálatos muzsika és a főhős zsenije. (Mentségükre legyen mondva, van egy Mozart haus nevű lakásmúzeum és rendezvényközpont is Bécsben, Salzburg meg szinte csak róla szól.) Szóval kiderült, hogy nem véletlenül pont ott volt ez a tábla: milliók kedvenc komponistája, az enyém is, ennek az épületnek az elődjében távozott 1791. december 5-én.
Jó, de akkor mi ez a mítosz? Miért nem elég csak egy emléktábla, mint általában? Szépen meg lehet koszorúzni minden évben az évfordulón és ezzel megadjuk a tiszteletet. Egyébként van egy kisebb mellszobor az említett lakásmúzeumnál, de az is alig észrevehető.
Az a helyzet, hogy az echte osztrákok, aztán több török és iráni származású osztrák, meg amerikai, német és brit nem elégedtek meg a táblával. Pontosabban többet akartak kihozni a virtuózból. Sikerült. Úgy még senki sem mutatta be ezt a zsenit, mint ott, lenn a pincében, több száz négyzetméteren. Ahogy hirdették, én tényleg „elmerültem” benne. Nehéz volt szavakat találni, amikor kijöttem.
Már az eleje is fantasztikus, de tényleg: 1500 villanygyertya ég egy tök sötét teremben, amit a brit-német Moritz Waldmeyer tervezett.Természetesen a Requiem szól, miközben kivetítőkön azt a szobát mutatják, ahol annak idején Wolfgang Amadeus az utolsó pillanatait élte. Az egész elég nyomasztó és drámai, még a nyögéseket, suttogásait is lehet hallani. Innen átvezetnek egy másik térbe, ahol viszont csupa élet minden: Bécs korabeli forgatagát látjuk egy lassan felemelkedő léggömbről, mármint azt az időszakot, amikor kiteljesedett a zeneszerző és ontotta magából a nagy műveket.
Mindent bevetettek a szeptember közepe óta látogatható attrakciónál: mesterséges intelligenciát, kiterjesztett valóságot és döbbenetes látványelemeket, persze sok Mozart-zenével. Volt egy olyan terem is, ahol különféle afrikai, dél-amerikai és ázsiai hangszereken játszották el a Kis éji zenét. Nem győztem fülelni és megtanulni, mik ezek a pengető meg ütős hangszerek. Volt kötelező haladási irány, így nem lehetett visszamenni, sajnos, pedig visszaléptem volna oda, annyira tetszett.
Mint ahogy az is, amikor villanykörtéket és különböző üvegeket lógattak fel, amik szabálytalanul felvillantak egy-egy zenerészletre. A kijáratnál az egyik (magyar !!!) asszisztens megkérdezte, hogy mi volt a legszokatlanabb nekem ebben az egészben. Azt mondtam, hogy szerintem ez a villódzás azt jelképezte, hogy minden idegszálával a zenére, a hangokra rezonált Mozart. „Bingo. Pont ezt akartuk elérni.” - mondta és felmutatott hüvejkujjával megdicsért.
Walter Werzowa zeneigazgató kicsit áthangszerelt pár zenét, de csak finoman. A Varázsfuvolát például szinte nem „bántotta”. Ezzel engedték útjára a betérőket. És még valami. Van egy fotóshopos lehetőség is a végén: egy kamera elé állva beszkennelik az arcunkat, majd „rátesznek” a fejünkre egy Mozart-korabeli parókát és kattan is a masina. Egy kódot beütve aztán az egészet elküldhetjük e-mailen az új imázsunkkal a rokonoknak, ismerősöknek. Már megérte, nem igaz?
Lejárnak a matricák. 
