Hun az igazság? Tananyagba emelték a történelmi fantazmagóriákat

Cikkünk szerzője neve elhallgatását kérő gyakorló tanár

Ötödik osztályban történelmet tanító tanárként most igazán nehéz helyzetben vagyok. A tanév során eddig is feladta a leckét ez a tankönyv számomra, de most már a hangsúlyok eltolódása helyett teljes vakvágányról beszélhetünk a következő témakör kapcsán. Címe: Képek és portrék az Árpád-kor történetéből. Itt kerül szóba megannyi érdekes (és máig vitatott) téma a magyarok eredetétől a honfoglaláson át a kalandozásokig. Aztán jönnek az Árpád-házi királyok, egészen 1301-ig. Sok olyan kérdéssel, eseménnyel, melyekről egyébként is komoly szakmai kihívás 10-11 éves gyermekeknek beszélni: meg kell találni a nyelvezetet, a koruknak megfelelő magyarázatokat, érdekességeket, hiszen a Nemzeti Alaptanterv (NAT) konkrétan meghatározza, mi is a teendő 5. osztályban.

„ Az általános iskola 5–6. évfolyamán a történelemtanítás bevezeti a tanulót a történelmi múlt megismerésébe. A tantárgy iránti érdeklődés felkeltése, a pozitív hozzáállás megteremtése és a legfontosabb ismeretek elsajátítása mellett ekkor kezdődik a történelemtanuláshoz szükséges alapvető tanulásmódszertani jártasságok, készségek kialakítása.”

Tehát: érdeklődés felkeltése, ismeretek elsajátítása, tanulásmódszertani készségek kialakítása. Az érdeklődés felkeltéséhez nyilván érdekes dolgokról kell érdekesen kommunikálni, ezzel ismereteket átadni, valamint olyan szemléletet kialakítani, ami segít később a tantárgy tanulásában. És itt vannak a gondok…

A NAT ugyanis mást is mond: „Az általános iskolai történelemtanítás és - tanulás célja, hogy a tanuló megismerkedjen a magyar és egyetemes történelem legalapvetőbb történeteivel, tényeivel, jelenségeivel, eseményeivel és szereplőivel. A magyar történelem eseményeiről és hőseiről kialakított kép, a büszkeségre okot adó történelmi cselekedetek, eredmények és emberi teljesítmények megismerése megalapozza a hazaszeretet érzését.”

Ezen kívánalmaknak történő megfelelést a tankönyv úgy látszik elérni, hogy tudományosan bizonyított, vagy annak vélt tények, elméletek helyett másra alapoz: a mondákra! A mondák lesznek a történetek forrásai, az ott található események a tények, a szereplők pedig a magyar történelem büszkeségre okot adó szereplői.

Mit is jelent ez? Nos, már a magyar őstörténetet bemutató téma címe is árulkodó: Történetek a magyarok eredetéről. Itt aztán már a bevezetőből megtudhatja a gyermek, hogy mivel a régi dolgokról nincsenek írásos források (?), ezért természetes, hogy a legrégebbi idők emlékét a mondai hagyományok őrzik. E felütés után jön a csodaszarvas monda, majd Csaba királyfi. Forráskritikáról, esetleges más véleményekről szó sincs: hun-magyar rokonság van, és kész! Mivel a nyelvészeti nézőpontot a finnugor rokonsággal megkerülni nem lehet, ezért akad egy kitérő erről („A nyelvészek viszont a magyar nyelvet a finnugor nyelvcsaládba sorolták…”), azt sugalmazva egy zavaros eszmefuttatással, hogy a magyar nyelv egyfajta közvetítő nyelv lehetett az Urál vidékén, így feloldható (?) a történeti hagyomány (értsd: mondavilág) és a nyelvi megfigyelések közötti ellentét. Ha mindez nem lenne elég, úgy következik egy újabb ex-cathedra kijelentés arról, hogy a magyar népnév a hunoktól jött, „bizonyítékképpen” megemlítve, hogy egy kutrigur-hun királyt hívtak Magyarnak, amit a görög krónikások Muagerisz formában jegyeztek le (ez egyébként a hasonló hangalakon túl semmit nem bizonyít), valamint később szintén kijelentve, hogy „Álmos a családi hagyomány szerint Attila hun királytól származott.” Utóbbira sincs bizonyíték természetesen, de nem is kell: itt már az ötödikes gyermekek a sugalmazásokkal, és az alaptalan kijelentésekkel meg is lettek győzve a hun-magyar rokonságról…

Ennek megfelelően a vándorlásról csak pár szóban emlékezik meg a tankönyv: uráli őshazáról, Magna Hungariaról szó sincs, Levédia egy félmondatot érdemel mindössze, hanem Etelköz! Ott varázslatos dolgok történtek: „A vérszerződéssel egy sztyeppei típusú állam jött létre, a Magyar Nagyfejedelemség”. Tehát: Etelközben államalapítás történt - ahogy azt az alcím is közli velünk!

A múlt dicső voltának kihangsúlyozása természetesen folytatódik: megtudhatjuk, hogy a kengyel elterjesztésében nagy szerepe volt őseinknek - figyelmen kívül hagyva azt az apróságot, hogy Európában az avarok révén már a VIII. században elterjedt eszközről van szó. László Gyula kettős honfoglalás elmélete lábjegyzetként „valószínűként” van megemlítve, a honfoglalás pedig egy tudatos, hosszan tartó vállalkozás, ahol támadó besenyőkről természetesen szó sincs. A székelyekről az az elmélet a „leghihetőbb”, hogy ők „az avarok magyarul is beszélő leszármazottai”, a magyar honfoglalás pedig „Álmos és Árpád együttes érdeme”.

Ezen oldalak tanulmányozása után feladtam az olvasást, mivel olyan dolgokkal szembesültem, melyeket korábban nem gondoltam volna. Ezek szerint ugyanis eseményeken mondákat, szemléleten pedig a könyv szerint a mondákra alapozó dicső történetek kritikátlan átvételét kell érteni. A hun eredettel kapcsolatban sehol fel sem sejlik a forráskritika legcsekélyebb nyoma sem, és az esetleg szőrmentén megjelenő kérdésekre adott „magyarázatok” sem hagynak szemernyi kétséget sem afelől, hogy az az egyedül elfogadható elmélet, amit a könyv képvisel.

Itt van tehát ez a könyv, amely szöges ellentéte mindazon szellemiségnek, amit eddig a történelemoktatásról vallottam, és (mellékesen) a NAT elveit is sajátosan értelmezi. Ennek okaként persze meg lehet jelölni, hogy a szerző, Szabados György a Kásler-féle Magyarságkutató Intézet munkatársa, de ettől sem lesz jobb a helyzet. Nem túl vidám dolog belegondolni ugyanis abba, hogy aktuálpolitikai megrendelésre készülhetnek olyan, a gyermekek számára íródott tankönyvek, amelyek monopolhelyzetük révén - hiszen gyakorlatilag nem lehet mást választani a piacról, ha ingyenes tankönyvben gondolkodunk - tömegesen terjesztenek olyan „ismereteket”, melyekkel józan gondolkodású ember (pláne, ha történelemtanár) nem azonosulhat. Úgy tűnik, a szakmaiságot maga alá gyűrte a politika, s ami különösen sajnálatos, hogy ez a jelenség az oktatásban bukkant fel. Aztán ezen persze lehet felháborodni, meg lehet sztoikus nyugalommal tudomásul venni, esetleg örvendezni a „paradigmaváltáson”. Én mindenesetre az ötödik osztályosoknak más megoldást keresek a magyar őstörténet oktatására.