Hun az igazság? Tananyagba emelték a történelmi fantazmagóriákat

Cikkünk szerzője neve elhallgatását kérő gyakorló tanár

Ötödik osztályban történelmet tanító tanárként most igazán nehéz helyzetben vagyok. A tanév során eddig is feladta a leckét ez a tankönyv számomra, de most már a hangsúlyok eltolódása helyett teljes vakvágányról beszélhetünk a következő témakör kapcsán. Címe: Képek és portrék az Árpád-kor történetéből. Itt kerül szóba megannyi érdekes (és máig vitatott) téma a magyarok eredetétől a honfoglaláson át a kalandozásokig. Aztán jönnek az Árpád-házi királyok, egészen 1301-ig. Sok olyan kérdéssel, eseménnyel, melyekről egyébként is komoly szakmai kihívás 10-11 éves gyermekeknek beszélni: meg kell találni a nyelvezetet, a koruknak megfelelő magyarázatokat, érdekességeket, hiszen a Nemzeti Alaptanterv (NAT) konkrétan meghatározza, mi is a teendő 5. osztályban.

„ Az általános iskola 5–6. évfolyamán a történelemtanítás bevezeti a tanulót a történelmi múlt megismerésébe. A tantárgy iránti érdeklődés felkeltése, a pozitív hozzáállás megteremtése és a legfontosabb ismeretek elsajátítása mellett ekkor kezdődik a történelemtanuláshoz szükséges alapvető tanulásmódszertani jártasságok, készségek kialakítása.”

Tehát: érdeklődés felkeltése, ismeretek elsajátítása, tanulásmódszertani készségek kialakítása. Az érdeklődés felkeltéséhez nyilván érdekes dolgokról kell érdekesen kommunikálni, ezzel ismereteket átadni, valamint olyan szemléletet kialakítani, ami segít később a tantárgy tanulásában. És itt vannak a gondok…

Szépek a mondák, de van aki szerint ha csak ezeket ismertetik, az nem történelemoktatás (Illusztráció - Székely Bertalan: Vérszerződés című festménye, forrás: Wikipedia)

A NAT ugyanis mást is mond: „Az általános iskolai történelemtanítás és - tanulás célja, hogy a tanuló megismerkedjen a magyar és egyetemes történelem legalapvetőbb történeteivel, tényeivel, jelenségeivel, eseményeivel és szereplőivel. A magyar történelem eseményeiről és hőseiről kialakított kép, a büszkeségre okot adó történelmi cselekedetek, eredmények és emberi teljesítmények megismerése megalapozza a hazaszeretet érzését.”

Ezen kívánalmaknak történő megfelelést a tankönyv úgy látszik elérni, hogy tudományosan bizonyított, vagy annak vélt tények, elméletek helyett másra alapoz: a mondákra! A mondák lesznek a történetek forrásai, az ott található események a tények, a szereplők pedig a magyar történelem büszkeségre okot adó szereplői.

Mit is jelent ez? Nos, már a magyar őstörténetet bemutató téma címe is árulkodó: Történetek a magyarok eredetéről. Itt aztán már a bevezetőből megtudhatja a gyermek, hogy mivel a régi dolgokról nincsenek írásos források (?), ezért természetes, hogy a legrégebbi idők emlékét a mondai hagyományok őrzik. E felütés után jön a csodaszarvas monda, majd Csaba királyfi. Forráskritikáról, esetleges más véleményekről szó sincs: hun-magyar rokonság van, és kész! Mivel a nyelvészeti nézőpontot a finnugor rokonsággal megkerülni nem lehet, ezért akad egy kitérő erről („A nyelvészek viszont a magyar nyelvet a finnugor nyelvcsaládba sorolták…”), azt sugalmazva egy zavaros eszmefuttatással, hogy a magyar nyelv egyfajta közvetítő nyelv lehetett az Urál vidékén, így feloldható (?) a történeti hagyomány (értsd: mondavilág) és a nyelvi megfigyelések közötti ellentét. Ha mindez nem lenne elég, úgy következik egy újabb ex-cathedra kijelentés arról, hogy a magyar népnév a hunoktól jött, „bizonyítékképpen” megemlítve, hogy egy kutrigur-hun királyt hívtak Magyarnak, amit a görög krónikások Muagerisz formában jegyeztek le (ez egyébként a hasonló hangalakon túl semmit nem bizonyít), valamint később szintén kijelentve, hogy „Álmos a családi hagyomány szerint Attila hun királytól származott.” Utóbbira sincs bizonyíték természetesen, de nem is kell: itt már az ötödikes gyermekek a sugalmazásokkal, és az alaptalan kijelentésekkel meg is lettek győzve a hun-magyar rokonságról…

Nincsenek források, csak mondák? (Részlet a könyvből)

Ennek megfelelően a vándorlásról csak pár szóban emlékezik meg a tankönyv: uráli őshazáról, Magna Hungariaról szó sincs, Levédia egy félmondatot érdemel mindössze, hanem Etelköz! Ott varázslatos dolgok történtek: „A vérszerződéssel egy sztyeppei típusú állam jött létre, a Magyar Nagyfejedelemség”. Tehát: Etelközben államalapítás történt - ahogy azt az alcím is közli velünk!

A múlt dicső voltának kihangsúlyozása természetesen folytatódik: megtudhatjuk, hogy a kengyel elterjesztésében nagy szerepe volt őseinknek - figyelmen kívül hagyva azt az apróságot, hogy Európában az avarok révén már a VIII. században elterjedt eszközről van szó. László Gyula kettős honfoglalás elmélete lábjegyzetként „valószínűként” van megemlítve, a honfoglalás pedig egy tudatos, hosszan tartó vállalkozás, ahol támadó besenyőkről természetesen szó sincs. A székelyekről az az elmélet a „leghihetőbb”, hogy ők „az avarok magyarul is beszélő leszármazottai”, a magyar honfoglalás pedig „Álmos és Árpád együttes érdeme”.

Eddig azt hittük, hogy Szent István volt az államalapító (Részlet a könyvből)

Ezen oldalak tanulmányozása után feladtam az olvasást, mivel olyan dolgokkal szembesültem, melyeket korábban nem gondoltam volna. Ezek szerint ugyanis eseményeken mondákat, szemléleten pedig a könyv szerint a mondákra alapozó dicső történetek kritikátlan átvételét kell érteni. A hun eredettel kapcsolatban sehol fel sem sejlik a forráskritika legcsekélyebb nyoma sem, és az esetleg szőrmentén megjelenő kérdésekre adott „magyarázatok” sem hagynak szemernyi kétséget sem afelől, hogy az az egyedül elfogadható elmélet, amit a könyv képvisel.

Itt van tehát ez a könyv, amely szöges ellentéte mindazon szellemiségnek, amit eddig a történelemoktatásról vallottam, és (mellékesen) a NAT elveit is sajátosan értelmezi. Ennek okaként persze meg lehet jelölni, hogy a szerző, Szabados György a Kásler-féle Magyarságkutató Intézet munkatársa, de ettől sem lesz jobb a helyzet. Nem túl vidám dolog belegondolni ugyanis abba, hogy aktuálpolitikai megrendelésre készülhetnek olyan, a gyermekek számára íródott tankönyvek, amelyek monopolhelyzetük révén - hiszen gyakorlatilag nem lehet mást választani a piacról, ha ingyenes tankönyvben gondolkodunk - tömegesen terjesztenek olyan „ismereteket”, melyekkel józan gondolkodású ember (pláne, ha történelemtanár) nem azonosulhat. Úgy tűnik, a szakmaiságot maga alá gyűrte a politika, s ami különösen sajnálatos, hogy ez a jelenség az oktatásban bukkant fel. Aztán ezen persze lehet felháborodni, meg lehet sztoikus nyugalommal tudomásul venni, esetleg örvendezni a „paradigmaváltáson”. Én mindenesetre az ötödik osztályosoknak más megoldást keresek a magyar őstörténet oktatására.