Brüsszel vs. Moszkva: Mire jók az Oroszország elleni szankciók? címmel rendezett ma közös eseményt a Friedrich-Ebert-Stiftung, a Jelen és a Political Capital. Bevezető előadásában Berkes Rudolf, a Political Capital elemzője ismertette egy most készült, a szankciók hatásosságát történelmi távlatokban vizsgáló tanulmány megállapításait.
Szankciók: egyedül nem megy
A téma kutatása még az 1960-as években kezdődött, és a korai időszakban alapvetően azt a kérdést vizsgálták, hogy mennyire érik el a szankciók a kitűzött külpolitikai céljaikat. Akkor arra jutottak, hogy legfeljebb az esetek harmadában. [Erről, illetve az Oroszország elleni szankciók céljairól, vagy inkább azok aggasztó hiányáról laptársunk, az Mfor is írt, a cikket itt olvashatják.]
Ennek ellenére az 1990-es, 2000-es évektől egyre nagyobb mennyiségben alkalmaznak gazdasági szankciókat egyes államok ellen, az abszolút csúcspontot persze a mostani, Oroszország elleni szankciók tömege jelenti. Jelenleg Oroszország ellen több mint 10 ezer, többségében idén (bár részben még a háború előtt) kivetett szankció van érvényben, míg a második legtöbbet szankcionált állam, Irán ellen csupán nagyjából 3600.
De ha ennyire hatástalanok a szankciók, miért használják ezeket a politikusok? Az újabb kutatások fényében a kép nem ennyire egyértelmű.
A szankciókat nem lehet egyedüli eszközként sem használni, sem értékelni. Mindig járulnak melléjük diplomáciai lépések vagy akár katonai akciók, esetleg az azokkal való fenyegetés. Nem láthatunk bele Vlagyimir Putyin vagy éppen Szaddám Husszein fejébe, hogy megmondjuk, ez vagy az a lépés vette-e őket rá a tárgyalásra
– fejtette ki Berkes Rudolf, aki azt is fontosnak tartotta leszögezni, hogy szintén nehéz pontosan felbecsülni azt a visszatartó erőt, amelyet a szankciók más, agressziót fontolgató államok – mint például a Tajvan invázióját tervezgető Kína – vezetőire gyakorolnak, de biztosan megjelennek a költség-haszon elemzésekben. [A kínai invázió költségeit megdobó "tarajos sül stratégia" rejtelmeibe pedig ez az Mfor-cikk vezette be az olvasókat.]
Azt sem szabad elfelejteni, tette hozzá, hogy a szankciók költségeit, hatásosságát mindig az alternatív lehetőségekkel, mondjuk egy nyílt háborúval vagy egy katonai erővel fenntartott blokáddal kéne összehasonlítani, ez is sokat árnyal a képen.
Az ezután következő panelbeszélgetés során Deák András György, a Világgazdasági Intézet tudományos főmunkatársa is egyetértett Berkessel abban, hogy a szankciók céljait nem lehet leválasztani a külpolitikai lépések vagy a katonai fenyegetés céljairól, így hatásuk sem mérhető külön.
Hozzátette azért, hogy voltak sikeresnek tekinthető szankciós politikák, 1956-ban a britek az amerikai szankciók fenyegetésére hátráltak meg a szuezi válság idején, Irán is egy időre leállt nukleáris programjával 2012 után, illetve Líbia is kiegyezett a nyugattal hosszú évek után, kimutathatóan részben a szankciók hatására.
Győrffy Dóra, a Corvinus Egyetem tanára is arra hívta fel a figyelmet, hogy meg kell gondolni, mit lehetne a szankciók helyett tenni. Légtérzárat lehetne kikényszeríteni, esetleg katonákat küldeni, ezek közül a szankciók a legelfogadhatóbbak a nyugati közvélemény számára.
A hatásukat szerinte azért is nagyon nehéz mérni, mert egy alternatív idővonalat kéne vizsgálni, amelyben a szankciókat nem rendelték el, és azzal kéne összemérni a valós eseményeket. Elmondta, hogy ugyan a 2014-ben, a Krím megszállása nyomán Oroszországgal szemben bevezetett szankciók láthatóan nem akadályozták meg Putyint abban, hogy idén megtámadja Ukrajnát, a tanulmányok szerint évente 2,5-3 százalék között csökkentették az egyébként így is bővülni tudó orosz GDP-t, a lakossági fogyasztás pedig 8 százalékkal csökkent ebben az időszakban a GDP növekedése ellenére is.
A mostani szankciók hatásait még nem lehet felmérni, már csak azért se, mert orosz adatok nélkül a sötétben tapogatózunk. Az orosz gazdaság visszaeséséről szóló becslések -10 és -30 százalék között szórnak. Az orosz import nagyjából 50 százalékkal eshetett vissza, ez magyarázza elsősorban a rubel visszaerősödését. Az, hogy az oroszok nem közölnek statisztikákat, az azért mutatja, hogy komoly hatásuk lehet a szankcióknak
– fejtette ki a közgazdász.
Súlyos hatások
Abban egyetértettek a szakértők, hogy a legnagyobb hatást a technológiai eszközök importjának tilalma okozhatja, a chipek, alkatrészek, szoftverek hiánya az autóipartól kezdve az orvosi eszközökön vagy a légiközlekedésen át a hadiiparig az orosz gazdaság minden területén komoly fennakadásokat okozhat.
Bár volt olyan várakozás, hogy majd Kína pótolja ezeket a kieséseket, de hiába nőtt az Oroszországba irányuló kínai export, ez nem a technológiai területen jelentkezett, már csak azért is, mert az amerikaiak azokat a cégeket is büntetnék, amelyek amerikai gépekkel gyártott tiltólistás eszközöket szállítanának az oroszoknak, ez pedig Kína számára is visszatartó erő.
A másik legnagyobb hatást nem a konkrét szankciók, hanem a nyugati cégek elmenekülése teheti az orosz gazdaságra a szakértők szerint. Győrffy Dóra elmondta, hogy a becslések szerint az orosz GDP 43 százalékát adták a külföldi befektetések, és az 1200 vállalatból ezer már elhagyta az országot, a maradékon pedig nagy a nyomás.
Nem is az így megszűnő munkahelyek vagy a kieső termelés, hanem az általuk biztosított technológia miatt okozhat elsősorban ez a kivonulási hullám nagy károkat az orosz gazdaságnak. Nyilván alkalmazkodni fog az új helyzethez a gazdaság, azonban ez a mai technológiavezérelt világban lassú és fájdalmas folyamat lesz, egy becslés szerint 25 év múlva is csak a háború előtti érték 81 százalékára mehet vissza a gazdaság teljesítőképessége.
De e hatások elegendőek lesznek arra, hogy a szankciók elérjék a céljaikat? Igaz, ezek nincsenek is pontosan meghatározva, de tegyük fel, hogy nagy vonalakban az orosz agresszió befejezése, illetve a tartós béke lehetnek a rövid és hosszabb távú fő célkitűzések.
Nem mentek el a falig
Deák András György szerint fogós a kérdés. Szerinte döntő tényező, hogy a szankciókat csak a nyugati szövetségi rendszer és annak partnerállamai vetették ki, nem sikerült úgy „átölelni” az orosz gazdaságot, mint az iránit vagy az észak-koreait, amelyekre ENSZ-jóváhagyással, globális érvényű szankciók lettek kivetve. Az árak emelkedése miatt az orosz exportbevételek a csúcson lehetnek, más kérdés, hogy a hatalmas devizatartalékokat nem igazán tudják elkölteni az oroszok a korlátozott importlehetőségek miatt.
A gazdasági hatásokat lehet valamennyire mérni, de hogy ezek miként hatnak a célország társadalmára, politikai rendszerére, azt csak találgatni lehet
- jelentette ki a kutató, aki szerint az is érdekes, hogy ahogy a fronton, úgy a gazdasági háborúban sem mentek el a falig az oroszok az eszkalációban.
Egy-egy országnak elzárják a földgázt, megtiltották a műtrágyaexportot, de inkább fenyegetések vannak, mint tényleges lépések. Hogy ez tudatos stratégia, vagy nem érdekli ez az orosz vezetést, esetleg nem mernek eszkalálni, azt nem tudom.
Deák András György mindenesetre úgy látja, hosszú távon kell erre a helyzetre berendezkednie a világnak.
Szankciós anyagháború folyik, az a kérdés, ki bírja tovább, rövid távú sikereket nem lehet várni. Túl sok ész ehhez nem kell most: annyi a stratégia, hogy minden bele, menjünk el, ameddig bírunk. Nem látom a végét ennek, nehéz felmérni, mi az átmeneti hatás, mi jelentkezik később, és mi lesz még a kettő között.
Szerinte ennek fényében már nem is az uniós, nyugati politikai egység a legfőbb korlátja a további szankciók bevezetésének.
Elmentünk a lehetőségeink határáig, erről szól az USA-EU vita az olajembargó kérdésében is. Az azonnali leválás kontraproduktív lenne, ezért felmerült a vám lehetősége. Gyorsan sokat tenni már nem tudunk, középtávon, lassan kell haladni. A következő hónapokra én nem tudok nagy hatású intézkedéseket mondani, amiket meg lehetne hozni. Ki kell várni, mik voltak az eddigi lépések hatásai.
A szankció mint szamárbőr
Hosszabb távon viszont azzal is számolni kell, hogy gyengülnek a szankciók hatásai és ezzel együtt visszatartó erejük is. Ha gyakorlatilag megszűnnek a korábbi kereskedelmi kapcsolatok a nyugat és Oroszország között, akkor ezek szankcionálása már nem sokat ér.
A szankció olyan, mint a mágikus szamárbőr: elfogy, ha használjuk
– figyelmeztetett Deák András György. Szerinte még Putyin távozása is csak bizonyos taktikai kérdéseket oldana meg, jó ideig nem fog tartós nyugalom beállni a térségben, ezért mindenképpen szem előtt kell tartani a hosszú távú érdekeket, lehetőségeket is.
Szóba kerültek a szankciók politikai vetületei is. Krekó Péter, a Political Capital igazgatója szerint fontos szempont, hogy ha egy állam szörnyű dolgot tesz, akkor az ne maradjon válasz nélkül.
Egy gyilkos sem biztos, hogy jobb ember lesz a börtönben, az általa megölteket sem hozzuk ezzel vissza az életbe, de akkor ne is kerüljön börtönbe?
– hozta fel az analógiát a szankciók hatásosságának kérdéséhez. Ez az erkölcsi alap egyelőre az európai közvélemény támogatását is biztosítja a szankciós politikának, összességében kétharmad felett van annak elfogadottsága. Vannak viszont aggasztó jelek Krekó Péter szerint. Nem tudjuk, hogy mi lesz egy év múlva, ha egyre jobban érződik az infláció hatása, jön az élelmiszerválság, növekednek az energiaárak.
Már most is látható, hogy kezd beütni a fásultság, a századik ukrán falu pusztulása már nem annyira rázza meg az embereket, a szankciók támogatása pedig csökkenhet, ha egyre jobban az emberek pénztárcájára megy.
Ez teret nyithat azoknak a politikusoknak, akik azt sugalmazzák, hogy ez mégse jó irány, meg kell békélni Oroszországgal, ’pragmatikusan” kell viszonyulni a helyzethez, nemcsak Magyarországon, hanem Franciaországban, Németországban, Olaszországban – szinte mindenhol ott vannak ezek az erők a szélsőjobb mellett a szélsőbaloldalon is
– vázolta fel Krekó Péter, aki még egy érdekességre hívta fel a figyelmet.
A Putyinnal korábban közeli viszonyt ápoló politikai erők nem igazán vesztettek a népszerűségükből, az itthoni retorikához nagyon hasonló szólamokat hangoztató Marine Le Pen 42 százalékot kapott a francia elnökválasztáson, de az olasz, osztrák szélsőjobbal is hasonló a helyzet, pedig arra számíthatnánk, hogy ha valakinek a barátja civileket gyilkol, annak azért van hatása, de nem ezt látjuk. Maradt tere ennek a politikának Európában, sőt én számítok arra, hogy a további térnyerés veszélye is fennáll.
E folyamatokat csak felerősítheti, hogy Putyin az ukrán kikötők blokkolásával tudatosan játszik a globális, elsősorban nem a nyugatot, hanem a szankciókat eddig elutasító, fejlődő országokat súlyosan érintő élelmiszerválság előidézésére. Ahogy 2015-ben a Szíriából elindított menekülthullám, az ennek hatására bekövetkező esetleges újabb migrációs válság is nagy nyomást helyezhet Európára.
Mi lesz Magyarországgal?
Természetesen szó esett a magyar helyzetről is. Deák András György kérdésre válaszolva kijelentette:
Paks II alapvetően halott.
Szerinte erre utal az is, hogy van egy pici elmozdulás a retorikában, és újra előkerült Paks I üzemidő-hosszabbításának lehetősége is. Ez a szakértő szerint „más kaliber” lenne, mint az új blokkok építése, bár ez sem valósítható meg orosz hozzájárulás nélkül.
Észszerű döntés lenne, ha megvalósítható, és valós alternatívát kínál. A 2040-es évekig kitolná a döntés idejét, és akkor már egy nagyon más piac lesz.
Deák András György arról is beszélt, hogy hosszabb távon könnyen lehetne csökkenteni a magyar energiafüggőséget Oroszországtól, 2024 végéig le lehetne válni az orosz olajról, 2025 után talán a földgázról is, ha lenne egyértelmű politikai akarat, de ez egyelőre nem látszik. Ennek közvetlen költségei valahol 5-700 millió euró körül lennének, de azt nehéz megbecsülni, mennyi pluszköltséget jelent, ha olyan forrásokért kell versengeni, amelyekre egész Európa is szemet vet.
Mérlegelni kell azt is, egy ilyen kis ország gyors leválása az orosz energiáról egyáltalán megéri-e a nagyobb képet nézve, van-e olyan komoly hatása, hogy érdemes legyen erőltetni.
Azt is végig kellene viszont gondolnia a magyar kormánynak, hogy milyen költségekkel és kockázatokkal jár, ha nagyon kevesek egyikeként maradunk rajta az orosz vezetékeken. Ha nem fog beállni a nyugalom, veszélyes rajta maradni az orosz betápláláson, mert elfogynak a szankciós eszközök, és ez növeli a további konfliktusok esélyét.
Krekó Péter azt emelte ki, hogy a magyar kormány tudatosan, sokszorosan túlozza el a szankciók, illetve az orosz energiáról leválás okozta várható veszteségeket:
Maguknak is ellentmondanak. Állítólag agyon fájnak nekünk a szankciók, mégis büszkén hangoztatjuk, milyen hatalmas a gazdasági növekedés. Ez a közvéleményre is hat, a magyarok az európai átlaghoz képest jelentősen túlértékelik Oroszország gazdasági, politikai erejét, befolyását Európában. Persze a ott van a helyreállítási pénzek visszatartásával kapcsolatos játszma is. E fenyegetéssel a háttérben a magyar kormány úgy érzi, nem adhat most ingyen semmit.
Már elérhető a tiszta ipari megállapodást kiegészítő támogatási rendszer (CISAF). 
