Amerikát egy kereskedelmi háborúban sem lehet legyőzni – de megverni attól még meg lehet

Előző cikkünkben a Perun néven publikáló ausztrál védelemgazdasági szakember nyomdokain járva végigvettük, milyen furcsaságok, logikai hiányosságok és bukfencek, valamint nyilvánvaló butaságok jellemzik a múlt héten bejelentett amerikai védővámrendszert. Most haladjunk tovább az ő logikája mentén, és nézzük meg, hogy mindezek ellenére van-e esély arra, hogy az Egyesült Államok „megnyerheti” ezt a vámháborút, azaz, hogy az egész felfordulás végén valamiféle olyan világgazdasági állapot jön létre, amely kedvezőbb Amerika számára, mint a mostani.

Alapvetése a közgazdaságtannak, hogy a vámok – ahogy más, a gazdaságot torzító intézkedések – definíció szerint károkat okoznak. Egy vám esetében ez könnyen belátható: a megvámolt árucikkek drágábbak lesznek, ha pedig mondjuk áthelyezik a gyártást a „vámfal” mögé, akkor azért lesznek drágábbak, mert eredetileg is azért nem helyben gyártották őket, mert az többe került volna (például azért, hogy egy amerikai-kínai vagy amerikai-vietnámi relációban érvényes tényezőt mondjunk, mert Amerikában drágább a munkaerő, mint ott, ahol ezek a gyárak eddig termeltek).

Ettől függetlenül elképzelhető olyan helyzet, amelyben van ilyen eszközöknek létjogosultsága, például stratégiailag fontos iparágak védelmében – könnyen belátható például, hogy az Egyesült Államok nem engedheti, hogy ne készüljenek területén a csúcstechnológiás katonai eszközöket „meghajtó” chipek, hogy csak egy példát mondjunk. De ilyen szempont lehet egy rengeteg embert foglalkoztató iparág védelme is, vagy éppen a jövő szempontjából fontos gyártókapacitások és szakértelem megőrzése is.

Egyszerre két lovat nem lehet megülni

És akkor el is érkeztünk az első nagyobb ellentmondáshoz. Alapvetően két célból lehet vámokat kivetni. Az egyik fajta cél a gazdaságban valamilyen tartós hatás elérése (például a fentebb említettek ilyenek, tehát mondjuk chipgyártó kapacitások visszatelepítése az Egyesült Államok területére). A másik cél a nyomásgyakorlás lehet: a megcélzott ellenfélnek akkora gazdasági károk okozása, hogy az elfogadja a feltételeinket valamilyen – akár nem is feltétlenül gazdasági – területen. (Itt éppenséggel gondolhatunk az Oroszország vagy Irán elleni szankciókra is, ezek célja, hogy a „pénztárcáján” keresztül gyakoroljon nyomást az orosz vagy az iráni vezetésre.)

Ha az a célunk, hogy valamilyen tartós hatást érjünk el, akkor ahhoz kiszámítható, hosszútávra tervezhető, „gránitszilárdságú” intézkedésekre van szükség. Gondoljunk bele, hogy mondjuk egy csúcstechnológiás chipgyárat felépíteni mekkora befektetést igényel. Kockáztathat egy cég egy több milliárd dolláros, jó esetben is 10-15 év múlva megtérülő befektetést úgy, hogy az alapvető szabályozási környezet bármikor megváltozhat (tehát mondjuk benne van a pakliban, hogy néhány éven belül, pláne néhány hónapon belül eltörlik azokat a vámokat, amelyek miatt most éppen megérné felépíteni azt a bizonyos gyárat)? Nem igazán.

Ha viszont az a cél, hogy nyomást gyakoroljunk a másik – vagy a többi – szereplőre, akkor kemény intézkedésekre van szükség, amelyeket aztán hajlandóak vagyunk engedményekért cserébe enyhíteni vagy megszüntetni. (Tehát mondjuk eltöröljük az Oroszország elleni szankciókat, ha Oroszország kivonul a megszállt ukrán területekről, és Putyinék a Macskafogó végén látható jelenethez hasonlóan labdázgatnak egy virágos réten.)

Látható, hogy a két megközelítés nagyjából kölcsönösen kizárja egymást, tehát egyszerre a kettőt nem igazán lehet alkalmazni. De akkor mi Trumpék célja? Az elnök és különböző tisztviselők beszéltek arról, hogy a cél a termelő iparágak „visszahozatala” amerikai földre, az amerikai kereskedelmi deficit eltüntetése (tehát hosszútávú, a gazdaságot alapvetően átalakító, sokéves folyamatok elindítása), de arról is, hogy a más országok által felállított kereskedelmi korlátozások – például az uniós, mondjuk az autópiacra vagy az élelmiszerbiztonságra vonatkozó szabályozások –, illetve a védővámok eltörlése (ezeket nyilván akkor éri megtenni a megcélzott entitásoknak, ha cserébe rövid távon eltörlik a most kivetett vámokat).

And tariffs are OFF, for now. pic.twitter.com/XGu43lXUPY

— Paul Leigh-Some Rascal on the Internet (@Pleightx) April 9, 2025

Ezzel párhuzamosan az amerikai tisztviselők arról is keresztbe beszélnek, hogy akkor most a védővámok egyfajta tárgyalási alapnak tekinthetők, vagy innentől kezdve ez a világrend, amihez alkalmazkodni kell. A Fehér Ház szóvivője, vagy éppen a vámrendszer szellemi atyjának tekintett Phil Navarro elnöki tanácsadó azt mondta, hogy szó sem lehet a vámok eltörléséről vagy csökkentéséről, maga Donald Trump viszont időnként arra utalgat, hogy bizony lehet tárgyalni, a medve hajlandó lehet nyuszikát lehúzni a halállistáról, ha az megfelelően kooperatívan viselkedik.

Akkor most melyik? Nem tudjuk, de az a fentiekből is nyilvánvaló, hogy nagyon nem mindegy. Tegyük fel, hogy egy autó- vagy chipgyártó vállalat úgy dönt, hogy rendben, akkor visszük Amerikába a gyártásunkat. Ehhez milliárd dolláros befektetéssel fel kell építeniük egy gyárat, annak minden nyűgével (helyszínt választani, engedélyeztetni, tervezni, munkásokat toborozni), majd át kell alakítani a beszállítói láncaikat, a jövőre vonatkozó terveiket, hogy aztán amikor egy-két-három év múlva beindul a termelés, akkor arra számíthassanak, hogy mondjuk 10-15 év alatt megtérül ez a befektetés, és valamikor esetleg még profitot is elkezd termelni. De ha mondjuk jövőre, esetleg a Trump után jövő következő elnök hivatalba lépése után eltörlik vagy jelentősen csökkentik a mostani vámokat, akkor borul minden – ki lesz hajlandó többmilliárd dolláros tétekben fogadni arra, hogy ez nem így lesz, különösen úgy, hogy maga Trump is összevissza beszél a témáról?

A másik oldalon melyik ország vagy szövetség fogja eltörölni a saját vámjait, korlátozásait, ha benne van a pakliban, hogy Amerika köszöni szépen, majd érvényben hagyja a durva büntetővámokat?

Nem véletlen, hogy a legtöbb ország és vezető egyelőre kivárásra játszik. Kína ugyan bejelentette a saját megtorló intézkedéseit, de az uniós vezetők, Nagy-Britannia, és a legtöbb ország egyelőre próbálja kivárni, amíg kicsit leülepszik a por, és tisztábban lehet látni, hogy mit is akarnak az amerikaiak valójában – ha ők egyáltalán tudják. (Az unió végül pont az újabb trumpi fordulat előtt jelentette be az első válaszlépéseit, majd ezeket gyorsan fel is függesztették – de még ezek sem voltak olyan kemény visszaütések, mint amivel Kína reagált.)

BREAKING:

China announces it is raising tariffs on all American imports to 125%. pic.twitter.com/W9NmZAdEOw

— Globe Eye News (@GlobeEyeNews) April 11, 2025

Kínával viszont beindult a klasszikus eszkalációs spirál, pénteken éppen 145 százaléknál tartottak az amerikai, és 125 százaléknál a kínai vámok. Vajon elrántja valaki a kormányt?

Kinek van nagyobb – gazdasága?

Mi van akkor, ha nem? Van esélye ezt az Egyesült Államoknak megnyerni? Mint fentebb is írtuk, a győzelem itt mindenképpen relatív, hiszen egy kereskedelmi háború az összes érintettnek károkat okoz, de van arra esély, hogy a végén Amerika jobb helyzetben kerül ki ebből az egészből, mint amilyenben korábban volt?

Egy kereskedelmi háború megnyerésének nagyjából az a feltétele, hogy az egyik fél hosszú távon nagyobb károkat tudjon okozni a másiknak, mint amekkorákat ő maga elszenved. Abban, hogy erre milyen lehetőségei vannak, bizonyos alapvető körülmények fontos szerepet játszanak. Alapvetően az indul jobb helyzetből egy ilyen konfliktusban, aki kevésbé függ a másiktól. Ha például az egyik ország máshonnan is be tudja szerezni a számára szükséges árucikkeket, az mindenképpen egy erős leosztás, ahogy az is, ha a másik ország könnyen előállítható, egyszerű termékeket szállít, partnere viszont különleges szaktudást, nagy befektetést igénylő, egyedi termékeket.

Tény, ha egy kereskedelmi háború erőviszonyait nézzük, az Egyesült Államoknak nincs párja. Az amerikai még mindig a világ legnagyobb gazdasága, amely mögött ráadásul a világ legerősebb hadereje áll.

Erős ütőkártya Amerika kezében a hatalmas piaca, a nagyjából 300 millió, a fejlődő világhoz képest mindenképpen pénzzel megtömött amerikai pénztárca, amely a világ egyik legfejlettebb bankrendszerére és hitelpiacára támaszkodva mindenből is rengeteget tud és szeret vásárolni. A Trumpék által a legfőbb rosszként beállított kereskedelmi deficit valójában Amerika egyik legfőbb fegyvere egy kereskedelmi háborúban, hiszen azt mutatja, hogy az amerikai piacra bejutni, ott jelen lenni dollármilliárdos bevételeket jelenthet, onnan kizáródni pedig súlyos veszteségeket.

Történelmi távlatban az Egyesült Államok gazdasági ellenállóképességét és ütőerejét megsokszorozta a szövetségi rendszere is. Ha Amerika kereskedelmi háborúba bonyolódott (volna) valakivel, akkor számíthatott arra például, hogy exportjának és importjának egy jelentős részét át tudja irányítani a vele egy szövetségi rendszerben, de legalábbis egy elvi platformon álló államok felé. Lehet, hogy kicsit drágábban és kevesebbet tud így importálni, és lehet, hogy kicsit kevesebbet és olcsóbban tud eladni, de attól nem kell tartania, hogy kivédhetetlen ütést kap valamelyik oldalon. A Nyugat erejét az is adta-adja, hogy „házon belül” szinte minden fontos alapanyag, árucikk megvan, illetve kereslet is van ezekre.

Ez pedig egy kereskedelmi háborúban elképesztő erőt jelent, hiszen nincs olyan szűk keresztmetszet, amelyen keresztül halálos nyomást lehet gyakorolni a gazdaságra (mint mondjuk egy energiahordozók nélküli ország esetében a szénhidrogén-utánpótlástól való elvágás lehetősége).

De nemcsak „védelmi” szempontból, hanem a saját „ütőerő” szempontjából is hatalmas különbséget jelent egy erős szövetségi rendszer. Hogy egy aktuális példát mondjunk: az Egyesült Államok egymaga a kínai export nagyjából 20 százalékát tudja megvámolni-megszüntetni-veszélyeztetni. De ha az egész Nyugat felsorakozna Amerika mögé, akkor ez már 65 százalék lenne. Az amerikai chipek egy bizonyos országba történő exportjának megtiltása fájó lépés, de nem döntő ütés. Döntő ütés az, ha Tajvan, Japán, Dél-Korea is megtiltja chipjeinek exportját, Hollandia pedig a chipgyártáshoz szükséges csúcstechnológiás gépek kivitelét.

Egyedül nehezen megy

Az Egyesült Államok tehát nagyon erős lapokkal rendelkezik, főleg akkor, ha számíthat tradicionálisan erős szövetségi rendszerére is. Ha megfordítjuk a kérdést, és Amerika gyenge pontjait keressük, akkor is hasonló végeredményre juthatunk.

Az amerikai gazdaság – mint már említettük – valóban nagyon erős, de vannak azért sérülékeny pontjai. Jó példa erre a kritikus ásványkincsek importja. Az amerikai kormányzat által kritikusnak minősített 50 ásványkincs közül 12-ből 100 százalékban importra szorul az Egyesült Államok, további 28-ból pedig 50 százalék vagy afeletti ez az arány. Ki lehet emelni a ritkaföldfémeket, amelyek esetében Kína jelenleg a világtermelés nagyon nagy hányadát adja, de nem csak ezekből szenvedne hiányt az Egyesült Államok, ha hirtelen minden importja megszűnne. Nem véletlen, hogy nagyjából a második világháború óta dolgoznak azon nemcsak az amerikai kormányok, de a nyugati szövetségi rendszer egésze, hogy felszámolják az ilyen szűk keresztmetszeteket. A kritikus ásványok jó része például pótolható mondjuk Kanadából, Norvégiából vagy Dél-Koreából – ha ezek az országok hajlandóak, akár más partnereiket is háttérbe szorítva szállítani belőlük Amerikának.

Problémát jelenthet az Egyesült Államoknak az is, hogy kereskedelmi-gazdasági érdekeit össze kell egyeztetnie a biztonsági-stratégiai érdekeivel. Tehát például nem biztos, hogy jó ötlet elidegeníteni magától Japánt, Dél-Koreát, Tajvant, vagy éppen Vietnámot, ha a legfontosabb stratégiai céljának éppenséggel Kína féken tartását jelölték ki a csendes-óceáni térségben. (Izgalmas jelzés lehetett például az amerikai döntéshozók számára, hogy március 30-án Dél-Korea, Japán és Kína – tehát három, egymást bármilyen kombinációban hagyományosan megvető ország képviselői – összeültek a régiós kereskedelem fejlesztéséről tárgyalni.)

Alacsony fájdalomküszöb

Az amerikai gazdasági páncélzat egy további sérülékeny pontját maguk az amerikaiak jelentik. Emlékezhetünk, Donald Trump részben az ottani szinthez képest magas infláció gerjesztette elégedetlenséget meglovagolva győzte le tavaly Kamala Harrist – vajon az akkor rá szavazók közül hányan fordulnak el a Republikánus Párttól és személyesen tőle, ha intézkedései még sokkal nagyobb inflációt gerjesztenek.

A közvélemény-kutatások szerint a vámháború támogatása nem túl magas az amerikai társadalomban, az inflációtól és a recessziótól viszont egyenesen rettegnek az amerikaiak. Márpedig a 90 napos felfüggesztés előtti vámok hatására a becslések szerint évente és háztartásonként 2000-5000 dollártól kellene elbúcsúzniuk az amerikaiaknak, egyetlen autó pedig akár 8 ezer dollárral is megdrágulhat. Ha Trumpot nem is lehet leváltani még közel 4 évig, vajon mit lépnének azok a republikánus szenátorok, képviselők és döntéshozók, akik azt látják, hogy újraválasztási esélyeiket a zéróhoz közelíti az elnök politikája?

Fixed it.#Tariffs pic.twitter.com/0BWa0dY8jn

— PaulleyTicks (@PaulleyTicks) April 8, 2025

Nem beszélve arról, hogy az Egyesült Államok ellenfelei megpróbálhatnak célzottan támadni egyes kulcsfontosságú amerikai társadalmi csoportokat, fontos szavazói rétegeket. Például a műtrágya importjának jelentős drágulása, vagy éppen az amerikai élelmiszerexport korlátozása pontosan azt a vidéki szavazótábort érintheti a legrosszabbul, amelynek tagjai kulcsszerepet játszottak Trump újraválasztásában. Vagy véletlen lenne például, hogy miután Kanada a főként Kentucky államban készülő amerikai whiskey-t vette célba viszontvámokkal, az amerikai Szenátus pont a két kentucky-i, republikánus szenátor átszavazásával függesztette fel a Kanadára kirótt vámokat?

Tovább súlyosbítja a helyzetet az is, hogy egy ilyen kereskedelmi háború személyes, negatív hatásai (például az áremelkedések, áruhiány) szinte azonnal jelentkezhetnek, míg a pozitív hatások (például új munkahelyek) jó esetben is csak évek múlva.

Cserébe az amerikai vámok által megcélzott országokban már csak dacból is jóval nagyobb a kemény válaszlépések támogatása. Hiába tudják például a nyugat-európaiak, hogy ha kormányaik kemény válaszokat adnak az amerikai vámokra, az nekik személyesen is fájni fog, a kutatások Olaszországban 2:1, Németországban 4:1, Nagy-Britanniában 7:1, Dániában 8:1 arányban találták többségben azokat, akik szerint nem szabad meghátrálni Trump ellenében.

És akkor még nem beszéltünk Kínáról, ahol akármit is gondolnak az emberek, úgyis nagyjából az lesz, amit a pártvezetés jónak lát, és ahol azért a legtöbben még mindig nem a nyugati életszínvonalhoz, árubőséghez és munkakörülményekhez vannak szokva.

Csak ki kell várni?

Összességében tehát jól látható, hogy egy az egyben az Egyesült Államokat – ahogy egy hagyományos háborúban, úgy – egy kereskedelmi háborúban sem nagyon lehet legyőzni. A sok lúd disznót győz elve azonban itt is érvényesülhet, különösen, ha a ludak között is vannak olyan nehézsúlyú szereplők, mint Kína vagy az Európai Unió.

Ha ezek közül egyet – mondjuk Kínát – gyorsan, és minél kevesebb saját magának okozott kárral térdre akarja kényszeríteni az Egyesült Államok, akkor ahhoz  bizony szüksége lenne hagyományos szövetségesei, tehát a nyugat-európai államok, Kanada, Japán, Ausztrália támogatására.

Ezért is volt annyira megdöbbentő, hogy Trump első körben nemhogy kétfrontos háborút látszott indítani, de egyszerre az összes fronton támadásba lendült. Ugyan jelenleg éppen ott tart a dolog, hogy Kínán kívül mindenki másra „csak” 10 százalékos vámot vetnek ki, biztos egyelőre senki nem lehet abban, hogy az amerikai elnök tényleg meggondolta-e magát vagy csak kicsit rendezni próbálja a sorait és időt akar adni a nemzetközi piacoknak, hogy összeszedjék magukat.

Márpedig ez a bizonytalanság már önmagában jelentősen meggyengíti az Egyesült Államokat a Kína elleni harcban is. Tavaly ilyenkor nagyjából még biztos lehetett volna egy amerikai elnök abban, hogy ha kenyértörésre kerül sor mondjuk Kínával, akkor szövetségesei felsorakoznak mögötte, még úgy is, ha a kereskedelmi háborúba való beszállás nekik is súlyos károkat okoz, akkor is, ha végül „győzelemmel” végződik. Most? Nehéz elképzelni, hogy Trump oldalán lelkesen indulna csatába az Európai Unió, Kanada, vagy éppen Dél-Korea, miközben ott lebeg a fejük felett a ki tudja hány százalékos vám fenyegetése, az amerikai elnök Kanada és Grönland az Egyesült Államokhoz csatolásáról beszél, miközben Putyinnal barátkozva Ukrajna kezének elengedésével is folyamatosan fenyegetőzik.

Ettől még az Egyesült Államok akár egyedül is legyűrheti Kínát egy kereskedelmi háborúban. A kérdés az, mennyi ideig tartana ez, és mennyire fájna a fájdalmat elég rosszul tűrő amerikai polgároknak. Ne feledjük, Vietnám vagy a tálibok sem arattak győzelmet a csatamezőn az amerikai haderő felett. Csak éppen ki tudták várni, amíg Amerika beleunt és belefáradt a háborúba. Ez az esély pedig most is adott, akár Kínáról, akár bárki másról van szó, akit a Trump-kormányzat végül kijelöl ellenségnek.