A jó meg a rossz
Nagy kő esett le a szívünkről, hisz ijesztő perspektíva volt, hogy az a szomszédos nép, amely már egyszer kokettált Jörg Haiderrel, most alaposabban átgondolta a dolgot, és a jó választás mellett döntött. Persze mondhatnánk, hogy a jó meg a rossz mindig relatív, meg hogy az adott nép dolga, de abban az országban, amely Hitlert adta a világnak, aki egyébként az ország fölött hét éven át, 1938-1945-ig teljhatalommal uralkodott és melyet berántott a második világháború legsötétebb rémtetteibe, nagyon rosszul mutatott volna egy szélsőjobbos elnök.
A németekben sokkal mélyebb nyomott hagytak saját múltjuk borzalmai, náluk lényegében lehetetlen elképzelni, hogy egy szélsőjobbos vezetőnek érdemi esélye legyen. Ausztria azonban más: rögtön a háború vége után felmentette a nemzetközi közösség, inkább áldozatként, mint a Harmadik Birodalom lelkes és aktív részeként tekintettek rájuk, talán leginkább azért, hogy eszükbe ne jusson újra Németországhoz csatlakozni. Így aztán ott nem is gondolkoztak annyit a sötét múlton, a populizmustól nem riadnak meg, pedig az osztrák történelemben van elég kellemetlen rész, különösen a két világháborús szerepet illetően.
Németek, de mégsem
A középkori Ausztria eleve annak köszönhette létét és a németek többi része közül való kiemelkedését, hogy az élén álló Habsburgok szakadatlan terjeszkedési politikát folytattak, jobb esetben a Házasodj, boldog Ausztria jelszavával, rosszabb esetben a szomszédos népek harcban való leigázásával, vagy szerződésekben való felosztásával. Az első eset áldozatai lettünk mi is, igaz, a török hódítás miatt nem volt velük szemben ellenállás, de aztán a török kiverésének árát keményen megkérték, és az ellenük indított szabadságharcokat kegyetlenül leverték. A második eset ékes példája a lengyelek, akiket Oroszország, Poroszország és Ausztria felosztott, így került Ausztriához Galícia.
1866-ban aztán minden megváltozott, hisz a német nép egyesítéséért és második birodalmának megalapításáért indított harcban Ausztria alulmaradt Poroszországgal szemben, így a poroszok hozták létre a közel ezer év után először egységes Németországot. Ebből Ausztria kiszorult, és azért, hogy megtarthassa többi szerzeményét (Csehországot, Szlovéniát, Dalmáciát, és Galíciát, hogy csak a lényegesebbeket említsük), velünk kellett kiegyeznie, s így már két nép uralkodott egy birodalomban. Innen aztán már sajnálatos módon a baklövések is közösek voltak.
Hibát hibára
Az első 1908-ban történt Bosznia annektálásával. Ez teljesen a nemzetközi jog ellenében történt és szinte senki nem támogatta. Persze mondhatjuk, hogy Oroszország is a nemzetközi jog ellenére szerezte (vissza) a Krímet, a putyini Oroszország egy szuperhatalom, akivel senki nem merne ujjat húzni, az Osztrák-Magyar Monarchia viszont legfeljebb középhatalom volt, igen kevés baráttal, de annál több elégedetlen elnyomott belső néppel. Az egyetlen komoly barát a császári Németország volt.
Bosznia annexióján nagyon kiakadt a világ, különösen az Antant. A Monarchia azonban, különösen az osztrák felének nyomására, elkövette a második, immár végzetes hibát. 1914-ben megtámadta Szerbiát, úgy, hogy tudta, mi lesz a következmény, mivel olyan katonai szövetségi rendszerek voltak, melyek az automatikus segítségnyújtásra épültek (mint ma a NATO). Így egyértelmű volt, hogy Oroszország Szerbia védelmére kel, utána már automatikus a többi európai nagyhatalom belépése. Így kirobbant az európai háború, amely közben világháborúvá terebélyesedett. Az erőviszonyokat ráadásul előre ki lehetett számolni: a központi hatalmak jóval gyengébben álltak, még Amerika belépése nélkül is.
Kaptak még egy esélyt, és meggazdagodtak
Az eredmény meg is lett, igaz, hogy Magyarország bukta a legnagyobbat, de most az osztrák történelemről van szó: belőlük is csak a kicsiny Osztrák Köztársaság maradt, akitől közvetlen németek által lakott részként csak Dél-Tirolt vették el, de azért fájt nekik a Csehországban maradt több millió német is. Ők maguk ezek után szívesen csatlakoztak volna Németországhoz, különállásuk értelmetlennek tűnt. Ezt viszont megtiltotta az Antant, majd csak 1938-ban került sor rá, amikor Hitler bevonult szülőhazájába, és azt birodalmához csapta.
Az újabb világháború elvesztése után Ausztria újra külön ország lett, de sorsa még bizonytalan volt: egy része szovjet, a többi nyugati megszállás alatt állt. Végül azonban szerencséjére nem vágták két részre, mint Németországot, hanem kivonult mindenki, és szerződést kötöttek vele, miszerint semleges marad a hidegháborúban. Így is lett, viszont gyakorlatilag a nyugat részévé vált, különösen gazdasági szempontból, és rövid idő alatt Európa, sőt a világ egyik leggazdagabb országa lett belőle. Számunkra a példakép, az örökké utolérni vágyott, de utolérhetetlennek tűnő szomszéd.
Volna mit veszteni
Mintha most maga az osztrák nép is átgondolta volna, hogy ha a történelem távoli is, a jólét nagyon is a jelenbeli és reális, és könnyen elveszhet, ha rosszra fordulnak a dolgok. Talán Anglia esetén is elgondolkoztak, amely még csak megszavazta az Európai Unióból való kilépést, máris a gazdasági gondok özönével kell szembenéznie. Esetleg Donald Trump megválasztása is megriasztotta őket, aki ugyan még nem elnök, de az eddigiek alapján kicsit ijesztőnek tűnik. Volt mit átgondolni az ismételt szavazáson, és a sógorok ezúttal bölcsen léptek.
A német kormány alaposan megvizsgálja a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsát, amelyet Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök és volt védelmi főnöke ellen adott, de nem tesz további lépéseket addig, amíg ők nemterveznek németországi látogatást. 
