Tolongtak, most menekülnek

Majdnem mindenki húzódozik a zűrös közel-keleti régiótól, nem úgy, mint a korábbiakban. 100 éve, az első világháborúban a németek akartak berendezkedni, részben átvenni a gyengülő oszmán birodalom helyét, majd az angolok és a franciák rohantak elfoglalni az arab területeket. Akkor még nem nagyon gondoltak rá, milyen rettenetesen nehéz lesz ott egyensúlyt tartani akár mandátumterületként, akár független országokként.

Az alapprobléma persze a terület felosztása volt teljesen ésszerűtlenül, helyenként hosszú, egyenes vonalakkal, figyelmen kívül hagyva az etnikai és vallási határokat. Nézzük, hogy is állnak most ezek a kuszaságok, kinek mi az érdeke, és hogy lehetne újra élhetővé tenni a területet?

Vallási ellentét

A legfőbb nemzetiség az arab, és nem is lenne gond, ha az iszlám vallás nem oszlott volna síita és szunnita ágra, és a két ág nem tekintene halálos ellenségként egymásra. De hát ilyen volt már a kereszténységen belül is: a katolikusok és reformátusok a 30 éves háborúban úgy gyilkolták egymást, hogy az akkori német területek lakosságának kétharmada áldozatul esett ennek. Ha lett volna a világon olyan paradicsomi terület, mint a mai Németország, biztos odavándoroltak volna menekültek milliói.

A síita-szunnita ellentét tehát a legfőbb gond, ez megmutatkozik a Szaddam utáni Irak fenntarthatatlanságában, és a szíriai polgárháborúban is, ahol a síita alaviták Aszad elnököt támogatják, a felkelők szunniták, és az iszlám állam is a két ország szunnita területeit vette birtokba. Mindemellett Jemenben is van egy síita kisebbség, ott is polgárháború van, és Libanonban is sok zűrt okozott már a többféle vallás összezárása.

Felosztási lehetőség

Mi lehetne elvileg egy megoldás, ha lenne végre valaki, aki elszánná magát a rendezés levezénylésére? Mindenekelőtt szét kell választani a két vallási csoportot, és elfelejteni a 100 éve húzott, értelmetlen határokat. Irak egy jól elkülönülő részén, nagyjából Bagdadtól a Perzsa-öbölig a Tigris és az Eufrátesz mentén síita többség lakik, nekik lehetne egy külön országuk, egy kis-Irak. Jó eséllyel hatékony államot tudnának üzemeltetni, hisz azon a területen most is nagyjából működik az iraki kormány.

A terület ésszerű felosztása, balról jobbra: alavita állam, szunnita állam, Kurdisztán, síita Irak

Az iraki és a szíriai szunniták (nagyjából az a terület, amit most az iszlám állam ellenőriz) alkothatnának egy másik államalakulatot, de ehhez nyilván először fel kell számolni a most ott garázdálkodó terrorszervezetet. Ott van még az egyetlen komolyabb nem arab nép, a kurdok, nekik az iraki területen már létrejött egy egész jól működő államuk, ez már de facto egy ország, akár elismerik, akár nem. Legfeljebb az a kérdés, hogy a szíriai kurdok tudnának-e csatlakozni hozzájuk.

Végül maradna a legzűrösebb rész, az egykori Fönícia, vagyis a Földközi-tenger menti sáv Szíriában és Libanonban. Itt, főleg a szír részen, egy tömbben élnek az alaviták, akiknek az angolok először terveztek is egy külön államot az első világháború idején, aztán ez feledésbe merült. Valószínűleg egész jól meglennének, akár Aszaddal az élükön. A többi csoport (drúzok, keresztények) viszonylag kicsik, minden kis csoport nyilván nem kaphat egy államot, pláne ha nem egy tömbben élnek.

Ki hajtaná végre?

Mindez persze csak elmélkedés, a lényeg az, hogy a fenntartható tartós béke lehetőségét kéne elérni, amihez először konkrétan be kellene avatkozni, mindenekelőtt az iszlám állam kezén levő területeket visszafoglalni. Ehhez senkinek nem fűlik a foga, ezért jobb híján már meglévő harcoló csoportokat támogatnak, esetleg bombázással próbálkoznak.

Ez addig nem sokat ér, amíg valamelyik erő egy olyan nagy segítséget nem kap, hogy képes legyen egyedül megbirkózni a feladattal. Ezt ismerte fel Putyin, és erősödő nagyhatalmi pozíciójába pont bele illik, hogy tevőlegesen fel is lép. Putyin Aszadot támogatja, azt mondja, övé az egyetlen erő, amelyik képes a feladatot elvégezni, persze jó alaposan felszerelve orosz fegyverzettel. Tegyük fel, hogy sikerül is neki, és Aszad erői visszafoglalják egész Szíriát, esetleg még a szunnita Irakot is. De mi lenne utána? Lehet ezek után azt mondani Aszadnak, hogy köszönjük a piszkos munkát, most menj vissza Alavita-földre, és majd mi intézünk valami államalakulatot a szunnita területeken?

Nem tűnik egyszerűnek, ha pedig meghagyják Aszadnak az egész volt Szíriát, kezdődik minden elölről: a polgárháború. És akkor még nem is beszéltünk a volt iraki szunnita részekről, amit hasonlóan értelmetlen lenne visszaadni a bagdadi kormánynak. Ha így nézzük, korábban reális lehetett volna az a nyugati álláspont, miszerint a Szíriában működő szunnita ellenzéket támogatják mind Aszad, mind az iszlám állam ellen. A gyakorlatban azonban ez nem működött.

Az ukrán minta

Putyin azt mondja, nem akar csapatokat küldeni Szíriába. Pedig valakinek valószínűleg muszáj lesz, legjobb lenne erre egy nemzetközi koalíció. Az iszlám állam katonailag nem erős, nem nagylétszámú, csak elszántak és kegyetlenek, harcban foglyot nem ejtenek, hanem brutálisan kivégzik őket, mindezt videóra veszik, és megmutatják az interneten az áldozatok hozzátartozóinak és honfitársainak. Így aztán senki nem akar reguláris hadsereget küldeni, legalábbis amíg elkerülhető.

Lehet, hogy „nem nevesített” erőkkel kéne harcolni, ebben az oroszoknak már van is tapasztalatuk. Donyecket és Luganszkot valakik egész ügyesen elszakították, majd megvédték az ukrán kormányerőktől, és hivatalosan nem az orosz hadsereg tagjai voltak. Egy hasonló társaság esetleg igen jól jönne  a zűrös területen, és bárki szervezné, a világ megköszönhetné neki.