Csak akkor lesz növekedés, ha visszaszerezzük a bizalmat - interjú

Privátbankár: Egy urbánus legenda szerint Ön volt az, aki kitalálta az egyszerűsített vállalkozási adót, az evát. Indulásához képest azonban az adónem átalakult, többször is megemelték a kulcsot, aminek hatására egyre kevesebben választják. Mit gondol erről?

László Csaba: Pontosítanék, hiszen amikor ez felmerült, akkor nem én álltam elő ezzel az ötlettel, viszont az tény, hogy pénzügyminiszterként az én nevemhez fűződik a bevezetése. Ezzel együtt azt gondolom, hogy az eva az elmúlt 10 év sikertörténete volt a magyar adópolitikában. Bevezetését megelőzően meglehetősen nagy volt az evával szemben az ellenállás a pénzügyminisztériumi apparátus részéről, mert attól féltek, hogy szétveri a normál adórendszert.  Azóta is van szakmai vitám néhány általam egyébként kifejezetten tisztelt szakmabelivel, mert ha megnéznénk, hogy mennyi marad a költségvetésnek, ha adott jövedelemből mindenki megfizetné a létező összes adót és ha megnéznénk, hogy mennyit hoz az eva, akkor elmondható, hogy látszólag a költségvetés rosszabbul jár.

Csakhogy ez a gondolkodás azt feltételezi, hogy az összes adót megfizetik az érintettek, ami bizonyos adószint fölött nem életszerű, így arányaiban az evából szerintem több pénz folyik be. Az eva éppen arról szól, hogy akik eddig simliztek, most inkább megfizetik az evát, ami kevesebb terhet jelent a számukra, viszont nyugodtan alszanak. Tehát az evával biztos, hogy van némi adókiesés, de van adógeneráló hatása is. Nehéz volt az elején megfelelően belőni az adókulcsot, amely most már úgy vélem, hogy induláskor alacsony volt, viszont ma már odáig feszítették a határát, hogy sokan elgondolkodnak: megéri-e egyáltalán „evázni”. De még így is rengetegen vannak és ebben szerepe van az egyszerű adminisztrációnak, amiért sokan még hajlandók magasabb terhet is vállalni.

Akár az előzőekkel összefüggésben, mit gondol a két új adónemről, a katáról és a kiváról, amelyet a kisvállalkozásoknak talált ki a kormányzat? Helyettesítik-e az evát? És miként lehetne népszerűbbé tenni őket?

Szerintem a rendszer kezd egy kicsit komplikálttá válni. És ahhoz kell egy-másfél év is, hogy kiderüljön beváltotta-e a kata és a kiva a hozzáfűzött reményt, hozza-e a várt  bevételt a költségvetésnek, megszerették-e a vállalkozások és elegen választják-e? Az látszik, hogy az indulásuk gyengébb volt a kormányzati várakozásoknál.

Egyetért azokkal a véleményekkel, amelyek szerint az új kisvállalati adókat leginkább a könyvelőkön keresztül lehetne megkedveltetni a kkv szektor tagjaival?

Ebben sok igazság van. Bár sokan mondogatják a világban, hogy legyen olyan az adó- és számviteli rendszer, amilyet bárki megérthet és meg is tud csinálni, az egyoldalas adóbevallástól azonban még messze vagyunk. A könyvelés és az adózás két speciális szakma. Mint oly sok más területen, itt is jobban járunk, ha felkészült szakemberrel dolgozunk és nem magunk kezdünk el „barkácsolni”. Ezt szerencsére mára már a vállalkozások nagy része felismerte, így visszakanyarodva a kérdéshez, valóban a könyvelőkön keresztül lehet ezeket a lehetőségeket közelebb vinni a cégekhez.

Miként vélekedik a jelenlegi adórendszerről, különös tekintettel az egykulcsos adóról?

A gyerekkedvezmények miatt nem beszélhetünk tiszta egykulcsos rendszerről, hiszen az eltartott gyermekek számától függően eltérő lehet az adókulcs 0 és 16 százalék között. Az egykulcsos adónak egyébként több egymástól rendkívül eltérő vonatkozása van. Versenyképességi, társadalompolitikai, demográfiai hatásai messze túlmutathatnak az adóbevétel nagyságának tiszta költségvetési szempontjain. Az adórendszer egészét tekintve viszont azt látjuk, hogy a 2011. évi 36 és fél százalékos adóterhelés (összes adó- TB bevétel aránya a GDP-hez viszonyítva) idén már 38,9 százalékra emelkedik, mert a mai kiadási szintet, ami közel 50 százaléka a GDP-nek, csak így tudja finanszírozni az állam. Az egykulcsos szja és a megnövelt gyerekkedvezmény miatt kieső szja pótlását szolgáló adóemelés különböző ágazati adók formájában valósult meg, ami hosszabb távon meg fog jelenni a gazdaságban, vagy az infláción keresztül, vagy pedig költségcsökkentés, elbocsátás, beruházások visszafogása révén.

Ne feledjük, hogy 2013 első negyedévében az energiaszektorban 30 százalékkal csökkentek a beruházások. A szektorális adók és a bizonytalanság időnként már „szürreális” kérdések felvetéséhez is vezethet. Volt olyan autóipari ügyfelünk, aki nemrégiben azt kérdezte tőlünk, hogy a szektoradók sorában mikor adóztatják majd meg az autóipart? Igyekeztünk megnyugtatni, mondván: az autóipar Magyarországon stratégiai iparágnak számít, ezért véleményem szerint nincs olyan kormány, amelyik külön meg akarná adóztatni a Suzukit, az Audit, a Mercedest, vagy az Opelt. Viszont ezek a piaci szereplők látják a különböző szektoradókat, és ez nem nyugtatja meg őket. Miközben az autógyártás egy meglehetősen mobil ipar, amelyben a befektető, ha úgy érzi jobb feltételekkel gyárthat egy országgal arrébb, akkor gondolkodás nélkül viszi a termelést.  Ezért szerintem fel sem merülhet egy speciális ágazati adó ebben a szektorban.

Mit gondol a hazai gazdaságpolitika alakulásáról? Az inflációs célról, az alapkamat csökkentésről, a túlzottdeficit-eljárás megszüntetéséről, vagy éppen a Nemzeti Bank hitelprogramjáról?

A túlzottdeficit-eljárás megszüntetése nem csak magáról az eljárásról szólt, hanem voltak ennek európai politikai összefüggései is. Azt viszont látni kell, hogy az eljárás 8 éve erősen kikezdte a magyar gazdaságpolitika hitelességét, kialakult egy bizalmi válság is. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a budapesti kormánynak egyelőre az excell tábla szintjén sikerült meggyőznie Brüsszelt. Néhány napig erősödött a forint, viszont kitettségünket mutatja, hogy bármilyen újabb török, ciprusi, vagy görög válság kipattanása, az amerikai, vagy a japán pénzcsapok elzárása azonnal gyengítheti a pozíciónkat. Egy piacokon gerjesztett hisztéria is jellemezte a túlzottdeficit-eljárást, viszont ennek megszűntével sem nőtt meg a magyar gazdaságpolitika mozgástere, láthatóan az árfolyamokat, hozamokat annyira nem befolyásolta az eljárás lezárása. Igazából az a nagy kérdés, hogy lesz-e hosszú távon olyan gazdaságpolitika, amely képes lesz tartós, fenntartható gazdasági növekedést produkálni Magyarországon, amivel esélyünk lehet kinőni a még mindig 80% körüli államadósságot. És ebben a kérdésben nem a túlzottdeficit-eljárás a szűk keresztmetszet.

Jelenleg egyfajta kegyelmi állapot van a pénzpiacokon, köszönhetően a Fed, a BOJ és az Európai Központi Bank pénzteremtő lépéseinek, amelynek eredményeként rengeteg pénz van a világban, amely helyet keres magának és emiatt drasztikusan csökkentek a nemzetközi hozamok, beleértve a magyar kötvényhozamokat is. Az alapkamat csökkentéseknél korábban vita volt arról, hogy milyen hatása lesz majd a vágásnak. Utólag visszanézve ezek a félelmek nem igazolódtak, hiszen nem okoztak túlzott árfolyam kilengést, vagy finanszírozási problémákat a költségvetésnek. Mindez persze kisebb betéti kamatokkal jár majd, viszont csökken a vállalkozók kamatkötelezettsége is.

És ettől beindul a hitelezés Magyarországon?

Önmagában ettől még nem. Ez az egyik feltétel, de ez még nem elégséges a vállalati hitelezés érzékelhető növekedésének beindításához. Ehhez a bankoknak kell olyan állapotban lenniük, hogy nagyon akarjanak hitelezni. Ennél azonban sokkal fontosabb a bizalom, vagyis a vállalkozók csak akkor kezdenek el befektetni, beruházni, ha hisznek benne, hogy a termékeiknek, szolgáltatásaiknak lesz piaca. A kérdés az, hogy a sarki fűszeresnek, a vidéki panziótulajdonosnak, a japán autógyártónak, vagy általában a gazdasági szereplőknek van-e elegendő bizalmuk a magyar gazdasággal szemben atekintetben, hogy ha ők – akár saját forrásból, akár hitelből – beindítanak egy beruházást, akkor az nekik meg fog térülni. Én ezt a bizalmat tartom kulcskérdésnek ahhoz, hogy beinduljon a gazdasági növekedés.

A jelenlegi adatokból az látszik, hogy ha nagyon nagy sokk nem éri a gazdaságot, akkor hamarosan leérünk a gödör aljára, de hogy onnan mikor kezdünk el kikecmeregni, azt nem tudom. Eltelhet akár két-három év is úgy, hogy a növekedés a mezőgazdaság adott évi teljesítményének függvényében -0,5 és +0,5 százalék között mozog, azaz stagnál. Van azonban egy nagyon fontos, tőlünk független folyamat, amely szerint az eurózóna és az egész Európai Unió növekedési kilátásai folyamatosan romlanak.  Ha Európa nem tud növekedni, akkor mi sem tudunk majd exportot növelni, márpedig a konvergencia programból is látszik, hogy a kormány úgy számol a következő évekre, hogy jelentős mértékben az export-többletből lenne növekedés.

Mi lesz a következménye a magyar gazdaság szempontjából, ha az USA-ban a Fed felhagy a gazdaságélénkítési programmal és véleménye szerint milyen irányba kellene elmozdulni a magyar gazdaságnak ahhoz, hogy elinduljunk kifelé a gödörből?

Ha bármilyen komoly inflációs veszély jelenik meg a világgazdaságban, akkor először az Európai Központi Bank fog lépni. Az EKB-ról pedig azt érdemes tudni, hogy a régi Bundesbank filozófiájára épülő intézmény.  Ha attól tartanak, hogy érdemben elszabadulhat az infláció, akkor be fogják húzni a fékeket, emelni kezdik a kamatokat, ez azonnal kihat a tőzsdékre. Ez különbözőképpen érint majd bennünket, mint mondjuk a franciákat, vagy szlovénokat, vagy hollandokat. A közgazdasági tankönyvek azt mondják, hogy ha nagyon sok pénzt öntenek a jegybankok a piacokra, akkor elkerülhetetlenül előbb-utóbb inflációs nyomás keletkezik, aminek ideje és mértéke a történelem során mindig változott, ezért nehéz előre kalibrálni a következő évek fejleményeit. Hozzáteszem, kicsit magasabb infláció a fejlett világban még nem feltétlenül jelentene tragédiát, viszont olyan jegybankár nincs a világon, aki – bár tisztában van vele - ezt ki is mondaná.

A magyar gazdaság elmozdulásának alapkérdése a bizalom visszaszerzése. Kiszámítható, stabil gazdasági környezetre van szükség, amelyben az állam nem akar a gazdaság szereplői fölé kerekedni, hanem csak egy a gazdaság szereplői közül. Mindehhez figyelmeztetés az is, hogy a legutóbbi versenyképességi rangsorban visszaestünk az 50. helyre. Már Ukrajna is megelőz bennünket. Ebben a tekintetben pedig teljesen lényegtelen, hogy - személyes véleményem szerint - még azért Ukrajna előtt vagyunk, de ettől még a befektetők az IMD-nek ezt a listáját tanulmányozhatják most.

Mit gondol az elmúlt évek állam- és bankmentéseiről? Vajon megfelelően kezelte a különböző válsághelyzeteket az EKB, Brüsszel és az IMF trojkája? Mennyire lehet, vagy éppen lesz precedens értékű a ciprusi megoldás és annak esetleges kiterjesztése?

Abban majdnem biztos vagyok, hogy sem a görög, sem pedig a ciprusi válságot nem kezelték jól. Görögország a számok alapján 4-5 éve gyakorlatilag csődben van. Végül sikerült egy olyan megoldáshoz eljutni, amelynek eredményeként a görög nép úgy érzi, hogy a végletekig ki van zsigerelve, és olyan megszorításokat kell elviselnie, ami elfogadhatatlan. A görögök nem azonosulnak „az adós, fizess!” szemlélettel és azt mondják: ezt az árat már nem hajlandók megfizetni. Persze hozzá kell tenni gyorsan, hogy a megszorítások olyan mértékben csökkentik a görög gazdaság teljesítményét, hogy az adósság/GDP arány nem hogy nem javul, hanem még romolhat is.

Ha visszamennénk a kiinduló helyzethez, ma biztosan többeknek jutna eszébe a hagyományos megoldás, miszerint ha Athén elhagyná az eurózónát, a leértékelődő drachma javítaná a görög gazdaság versenyképességét, az adósságot pedig elinflálnák. Ez a módszer működött jól-rosszul 20-30 évig Latin-Amerikában, itt azonban Európa és Görögország is ragaszkodik az euróhoz, ami oda vezet, hogy Athén az adósság egy részének elengedése mellett sem lesz képes visszafizetni a hiteleit. Másik oldalról, főleg a németeknél, de a többi gazdag EU tagállamnál is súlyos belpolitikai feszültség, hogy csak öntik a pénzt a görög válság menedzselésébe és nincs megoldása a problémának. „A görögök tartoznak nekünk, mi elengedjük az adósságukat, ráadásul még ők utálnak minket”- gondolja az átlag német adófizető, aki ettől egyre ingerültebb lesz. És mi a helyzet a ciprusi bankmentéssel?

Ciprus bankjainak nagyfokú görög kitettsége már évek óta tudható volt. A válság kezelésénél hibát követett el Brüsszel, amikor bedobták, hogy esetleg a 100 ezer euró alatti betétekhez is hozzányúlhatnak és bevonhatják a konszolidációba. Ezt aztán gyorsan korrigálták, de a szellem kiszabadult a palackból, mert innentől kezdve bárki gondolhatta azt, hogy a brüsszeli vezetésnek ezentúl bármi hasonló eszébe juthat. Tennem kell itt egy kis kitérőt. Régebben és a válság kezdetén is ahhoz voltunk szokva, hogy a rendszerszintű kockázatot jelentő bankokat az állam mindig megmenti. A Lehmann Brothers csődjét követően az amerikai pénzügyi vezetés mentőövet dobott a CitiBanknak, a Merryl Lynchnek, a JPMorgannek és a többi nagybanknak, és hasonlóan tettek az európai államok is. Magyarországon a rendszerváltás után volt néhány kisebb bankcsőd, rendszerkockázatot jelentő bankot azonban soha nem engedett csődbe menni a magyar állam, legyen szó a Postabankról, vagy még előtte az MHB, Budapest Bank, OKHB konszolidációjáról.

Abban a pillanatban, amikor a ciprusi válság közepén kijelentették, hogy a 100 ezer euró feletti betéteket simán el lehet bukni, onnantól kezdve megugrott a kockázati differenciálódás is. Ez azt jelenti, hogy innentől kezdve, ha bármelyik ország bankrendszerével kapcsolatban gondok merülhetnek fel, akkor a befektetők nem fognak hónapokat várni, hogy vajon ki és hogyan segít a bajba jutott pénzügyi szereplőn, hanem azonnal kiveszi és elviszi a pénzét. Öröm az ürömben, hogy ezzel a „moral hazard-nak” is vége, vagyis az a szemlélet, hogy egy nagy bankban úgysem veszíthetjük el a pénzünket, hiszen az állam majd megmenti a pénzintézetet, nos, ez innentől kezdve már nincs így. A nagybetétesek azonban gyorsan tanulnak és csak olyan bankokba teszik majd a pénzüket, amelyek nem fognak csődbe menni. Vagy legalábbis azt hiszik róla, hogy nem mehet csődbe. Magyarul: sokkal nagyobb figyelmet kap, hogy melyik bank mennyire stabil. De részben ennek következménye az is, hogy az amerikai és a német állampapírokat lassan nulla százalékos kamattal fogják kibocsátani, mert mindenki ezt akarja majd venni, aki kockázatot szeretne minimalizálni. Azokból az országokból és azokból a bankokból, amelyek a jövőben bajba kerülnek, nagyon gyorsan elillan majd a pénz. Tehát a bankoknak érdekük lesz, hogy prudensen működjenek, és ha kell, akkor akár kétszer akkora tőkemegfeleléssel rendelkezzenek, mint amekkorát egy Basel2, vagy Basel3 előír.

2001-ben a Közgazdasági Szemlében írt egy cikket „Vargabetűk az államháztartási reform tízéves történetében (1988-1997)” címmel, amelyben alapvetően a rendszerváltás és 1997 között tervezett, végrehajtott és elmulasztott költségvetési reformokat vizsgálja. Ha csupán a nagy költségvetési reformokat nézzük, akkor mi történt Magyarországon az elmúlt három évben?

Az utóbbi években volt változás néhány nagy intézményrendszerben. De, hogy a költségvetési reform szempontjából egy hosszú távon finanszírozhatóbb és ráadásul esetleg jobb ellátási színvonalat is eredményező rendszert jelentenek-e majd, azt még nem lehet tudni. Önmagában attól, hogy az országban lévő 3200 iskola a központi költségvetéshez, vagy az önkormányzatokhoz tartozik, még semmi nem változik, hiszen ugyanannyi pedagógus tartozik alá, ugyanannyi fűtésszámlát kell fizetni és ugyanakkora a gyereklétszám, tehát lehet, hogy egy fillérrel sem kerül kevesebbe a működés. Attól, hogy az iskolák átkerültek az önkormányzatoktól az államhoz, fenntartásuk még nem lesz olcsóbb, és igaz ez az egészségügyre is. Az látszik, hogy ezek a rendszerek kevesebb pénzből fognak gazdálkodni, de ha ez nem jár a hatékonyság javulásával, akkor a kevesebb pénz a minőség oldalán lesz érezhető.