Mostanában leginkább azt halljuk, hogy a jegybankok hiányolják az inflációt, miközben korábban az volt az egyik fő ellenség a gazdaságpolitika számára. Sokan azt gondolják, hogy az infláció olyan, mint egy vírus: csak úgy jön, és roppant nehéz leküzdeni. Erről pedig szó sincs: egy valuta erőteljesen mindig csak akkor inflálódik, ha sokkal többet bocsátanak ki belőle, mint amennyi áru-, és szolgáltatás kapható az adott országban (zónában), ahol a szóban forgó valuta a hivatalos fizetőeszköz.

Ilyen volt a miénk

Ez szinte mindig úgy történik, hogy az állam bevételei jócskán elmaradnak kiadásaitól, óriási hiány alakul ki az államháztartásban, amit fedezetlen pénznyomtatással hidalnak át, vagyis a pénz tulajdonosai, illetve az adott valutában fizetésüket kapó polgárok fizetik a hiányt. Nálunk ez a háború után történt, amikor az ország gazdasága ténylegesen is romokban hevert, a gigantikus inflációt viszont teljesen tudatosan idézte elő az akkori kormány, ezzel előkészítve a stabilizációt.

Az volt az elképzelésük, hogy annyira elinflálják a pengőt, hogy a végén a teljes pénzmennyiség ne érjen annyit, mint az új valuta, a forint egy egysége. Így számokban nem is lehet meghatározni a mi inflációnk mértékét, a valóságot legjobban úgy írhatjuk le, hogy végtelen százalék. A forint bevezetését akkora időzítették, amikor visszakapta az ország az aranytartalékát, így lehetővé vált, hogy annyi alapvető fogyasztási cikket importáljunk, amennyi forint az első pár hónapban forgalomba került. Ez értelemszerűen az az összeg volt, amit fizetésként, nyugdíjként kiadtak, ennél több forint csak akkor került forgalomba, ha valaki aranyat, dollárt, svájci frankot adott el, de hát ez maga a fedezet.

Az ezüstérmes nem tud kikecmeregni

Nálunk tehát tudatosan idézték elő a világ legnagyobb inflációját, a többiek inkább csak sodródtak az eseményekkel, így a második helyezett Zimbabwe is, ahol az árak naponta duplázódtak, a havi inflációs szint pedig 80 milliárd százalék volt. Tovább nem mehetett a dolog, mert ekkor már mindenki dollárt és dél-afrikai randot használt, ilyesmi nálunk nem működött 46-ban, mert szinte senkinek nem volt semmilyen más értékes valutája.

Dollár/zimbabwei dollár a hiperinfláció idején

Zimbabwe 2008-09, a saját hiperinflációja óta használja a dollárt és a randot, sőt több valutát, köztük a kínai jüant is. Most megpróbálnak bevezetni újra egy saját valutát, melynek értékét kezdetben a dollárhoz kötik. A legtöbb üzlet azonban hallani sem akar arról, hogy elfogadja, mert erős a hiperinfláció emléke, de leginkább az állam gazdaságpolitikájába vetett bizalom hiányzik, teljes joggal, hisz most is áruhiány van, a bankok pedig limitálják a felvehető dollár mennyiségét.

Permanens válság

Az állam persze megpróbál valamiféle fedezetet teremteni a valuta mögé, ami egy 200 millió dolláros kölcsön lenne egy hitelezői konzorciumtól. Az ország már tartozik az IMF-nek, a Világbanknak és az Afrikai Fejlesztési Banknak 9 milliárddal, melyből most júniusban esedékes lett volna 1,8 milliárd, amit persze nem tudtak törleszteni.

Az igazi gond, hogy az ország mezőgazdasági, ezen belül leginkább dohány-, és virágexportja összeomlott, amikor földreformot vezettek be, és a parcellák szétaprózódtak. Azóta ráadásul a feldolgozóipar is visszaesett: 200 ezerről 125 ezerre csökkent a foglalkoztatottak száma a Bloomberg adatai szerint. Az ország 13 millió lakosából 3 millió külföldre távozott a válság évei alatt.