Fél kézzel elsöpörhetné Oroszországot a NATO, de a kisujját is alig mozdítja

Amióta nyilvánvalóvá vált, hogy az Ukrajnában zajló háború hosszú hónapokig, ha nem évekig fog tartani, és Ukrajna az orosz agresszióval szembeni ellenállásához elsősorban a Nyugat által átadott fegyverekre és lőszerre van szükség, visszatérő kérdés, hogy a NATO felkészült-e egy ilyen kihívásra. Egyik oldalról egyrészt azt látjuk, hogy egyre modernebb, drágább és komplexebb (valahogy csak eljutottunk a kézifegyverektől a Leopardokig, Patriotokig és a beígért F-16-osokig) nyugati eszközök érkeznek Ukrajnába egyre nagyobb számban. A másik oldalon viszont ott van a szakértők és az ukrán vezetők által rendszeresen megfogalmazott vád: a nyugati segítség sokáig pont csak arra volt elég, hogy ki tudjanak tartani az ukrán katonák a fronton, és a politikai, gazdasági, stratégiai megfontolások miatt még mindig túl visszafogott a tempó ahhoz, hogy az ukránok teljesen magukhoz tudják ragadni a kezdeményezést.

Közben jönnek a hírek NATO-országok újabb és újabb fegyvervásárlásairól, a közös uniós lőszerbeszerzésről, de a gyártási kapacitások hiányáról, a fogyóban lévő készletekről, az elhúzódó beszerzésekről is. Nehéz kiigazodni a diadalittas politikusi nyilatkozatok, a fegyvergyártók óvatos kincstári optimizmusa, egyes szakértők borúlátó elemzései között. Mi az igazság? Hosszú évek szunyókálása után felébredt a NATO, és elsősorban annak európai tagállamai, és az orosz (és talán kínai) fenyegetéssel szembesülve lenyűgöző elrettentő erőt épít, miközben Ukrajnát is győzelemre segíti? Vagy a nagy szavak után a konkrét lépések belevesznek a bürokrácia, a politikai alkuk és az általános tehetetlenség mocsarába, és nemhogy nagy fejlesztések nem lesznek, de Ukrajna továbbra sem kapja meg azt a fegyver- és lőszermennyiséget, ami nagyobb sikerek elérését tenné lehetővé?

Keresd a pénzt!

A Perun néven publikáló ausztrál védelmi gazdasági szakértő nyomán próbáljunk meg rendet vágni a káoszban (a témával foglalkozó adás a cikk végén is megtekinthető). Ehhez a legjobb esélyünk a pénz követése. A katonai eszközök drága dolgok, ingyen pedig senki sem dolgozik, tehát egy nagyszabású NATO (újra)fegyverkezési programnak erősen meg kell látszania a tagállamok védelmi költségvetéseiben. Szerencsére nemrég kiadták a NATO 2023-ra vonatkozó védelmi kiadási előrejelzését, amely arra mindenképpen jól használható, hogy meghatározzuk az általános trendeket.

De először menjünk kicsit vissza az időben. Közismert tény, hogy a NATO-tagállamok a hidegháború lezárultával kicsit elkényelmesedtek védelmi kiadásaik és felkészültségük tekintetében. A Szovjetunió széthullott, helyette egy új, demokratikus Oroszország van, a történelem véget ért, költsünk hát fegyverek helyett iskolákra, egészségügyre, jóléti intézkedésekre – gondolták a vezetők – és őszintén, kevesen kérdőjelezték meg ennek helyességét. (Az Egyesült Államok persze külön történet, Amerika továbbra is az egész világon erőprojekcióra képes szuperhatalom akart maradni, ennek minden anyagi vonzatával együtt is. Az azonban biztos, hogy az amerikai stratégiai tervezők sem számítottak arra, hogy belátható időn belül nagyszabású, nagy létszámú gépesített haderőket bevető konvencionális háború lesz a NATO tőszomszédságában, amelynek megvívásához eszközöket kell majd szállítani az egyik hadviselő félnek.)

Rendben, de mi történt tavaly? Hogy reagált a „szabad világot” képviselő, a hidegháborút győzelmesen megvívó hatalmas katonai szövetség a geopolitikai és stratégiai helyzet gyökeres megváltozására, a hidegháború vége óta eltelt időszak talán legnagyobb súlyú, történelmi léptékben is jelentős fejleményére, nevezetesen az Ukrajna ellen hódítási céllal indított nyílt orosz támadásra?

Nos, nem valami látványosan. 2021-hez képest 2022-ben a NATO tagállamok összesített védelmi kiadásai 2,05 százalékkal nőttek, az Egyesült Államoké pedig 1,26 százalékkal. Persze nagy szórás volt az egyes országok között: Finnország és Hollandia például 20 százalék körül emelte kiadásait, az orosz szomszédságtól fenyegetett Litvánia 25 százalék felett, Lengyelország 14 százalékkal. Érdekesség, hogy a háborúból való kimaradást a kezdetektől fennen hirdető Magyarország odafért a teljes NATO-lista 7. helyére 13 százalékos védelmiköltségvetés-emeléssel. [A magyar haderő furcsa fejlesztésről érdemes elolvasni laptársunk, az Mfor cikkét.] A másik oldalon az Egyesült Királyság védelmi kiadásai (legalábbis a dollárértékre átszámított kiadásai – az összehasonlíthatóság érdekében így nézzük az adatokat) csökkentek, Törökországéi pedig 10 százalékot estek (igaz, lírában 80 millióval emelkedtek, csak hát az a fránya infláció, ugye).

Ennél is fontosabb mutató talán, hogy ezeknek a pénzeknek mekkora hányada lett új eszközökre, és nem fenntartásra, bérekre és hasonló, új képességeket nem adó dolgokra költve. Nos, ezek a kiadások még csökkentek is (igaz, ez főként Amerika miatt volt így, mivel az amerikai védelmi költségvetés olyan hatalmas, hogy ha ott valamilyen irányba mennek, akkor Európa nehezen tudja átfordítani a mutatókat – márpedig Amerikában csökkentek az új eszközökre fordított összegek tavaly).

Hozzá kell tenni ehhez, hogy ezekben az adatokban az Ukrajnának küldött pénz és eszközök nincsenek benne, ez egyes országok, például az Egyesült Királyság esetében azért változtatna a számokon. Az is tény, hogy tavaly a háború kitörésekor már minden ország elfogadott költségvetés alapján működött, és a hadiipari megrendelések esetén még a legjobb akarat mellett is komoly átfutási időkkel kell számolni, hiszen általában nem állnak készen gyártósorok arra, hogy csak úgy fel lehessen futtatni a termelést. Az is benne van ezekben az adatokban, hogy sok ország vezetése rövid háborúra számított legalább nyárig, ezért az események ismert alakulása után kezdtek változtatni a pályájukon.

Azt is érdemes figyelembe venni, hogy egyes megrendelésekkel is kivárhattak bizonyos országok, hogy lássák, mire is lesz igazából szükség. Az ukrajnai háború első hónapjai nagyon dinamikusak voltak stratégiai szempontból is, míg végül őszre-télre beálltak a frontok, és kialakult az a típusú hadviselés, amit azóta láthatunk. Senki nem akart az a balfácán lenni, aki berendeli száz- vagy ezerszámra azt a fegyvert, ami az első hónapokban csodafegyvernek tűnik, hogy aztán kiderüljenek képességeinek erős korlátai (gondoljunk csak a Bayraktar drónok dicsőséges hónapjaira, és aztán arra, hogyan koptak ki a hírekből a légvédelmek megerősödésével.)

Alig mozdultak a mutatók

Az előbbiek alapján tehát joggal számíthattunk arra, hogy igazából 2023-ban villantja meg igazán a NATO az izmait, és mutatja meg Oroszországnak, de akár Kínának és a világnak is, hogy még mindig ő az úr a háznál, és ha kell, ezt új fegyverekkel is meg tudja mutatni.

A valós helyzet az, hogy a friss adatok szerint a NATO-tagállamok összesített védelmi kiadásai 90 milliárd dollárral nőttek, 1,17 billió dollárról 1,26 billióra. Az Egyesült Államokon kívüli (ahol ez 3,5 százalék most) GDP-arányos átlagos védelmi ráfordítások 1,65 százalékról 1,74-re emelkedtek – ez ugye még mindig jelentősen alatta marad a minimumnak meghatározott 2 százaléknak.

Ez első hallásra nem éppen az az elsöprő erődemonstráció, amire számítottunk, de azért érdemes némi kontextusba helyezni. Csak ez a 90 milliárd dolláros növekedés több, mint az invázió előtti teljes orosz védelmi költségvetés. Ha már Oroszországnál tartunk, akkor ott az idei becslések szerint a teljes, nagyjából 200 milliárd dollárnak megfelelő állami kiadásokból az első hat hónapban 60 milliárdot költöttek védelmi célokra, tehát a teljes évre elfogadható a 120 milliárdos becslés. A NATO arányaiban igen szerény kiadásnövekedése még így is a teljes, az állami kiadások immár nagyjából 50 százalékát(!) felemésztő orosz védelmi költségvetés háromnegyedét teszi ki.

Az egyes országok megint nagyon eltérően reagáltak egyébként. Lengyelországban letörték a lakatot az államkincstárról, és több mint 60 százalékkal emelték a védelmi kiadásokat, de Románia és Finnország is közel 50 százalékkal növelte védelmi kiadásait. Megint csak szembetűnő, hogy Magyarország a lista 6. helyén tanyázik, 33 százalékos emelkedéssel (úgy, hogy a még a magyarnál is jóval kisebb súlyú Albánia és Montenegró is elékerült, tehát akár 4. helynek is fel lehet ezt fogni).

Számos ország van a 10 és 30 százalék közötti mezőnyben, a nemcsak gazdaságilag, de hadi kiadásokban is azért jelentős súlyú Németország 5 százalékot emelt. Az Egyesült Államok 3 százalékot (de ne felejtsük, itt hatalmas összegekről van szó, így ez is közel 40 milliárd dolláros emelkedést, tehát a teljes kiadásnövekedés közel felét jelenti). És akkor ott vannak a negatív oldalon is néhányan: Olaszország, Belgium és az Egyesült Királyság védelmi költségvetése is csökkent (dollárra átszámolva), utóbbié nagyjából 4 százalékkal, Görögországé pedig egyenesen 20 százalékkal. (Megint tegyük hozzá: ebben az Ukrajnának nyújtott támogatás nincs benne, ez például Olaszország de főleg a britek esetében azért változtatna a képen.)

És mi a helyzet az új eszközökre fordított pénzzel? Ez nagyjából 60 milliárd dollárral emelkedett, természetesen Amerika itt is vezet az értéket nézve, nagyjából 28 milliárdos emelkedéssel. Ami kiugró az Lengyelország, amely egymaga 9 milliárddal többet, összesen több mint 15 milliárd dollárt fordít új eszközök beszerzésére, a teljes védelmi költségvetés 52 százalékát. Finnországban is 50 százalék az új eszközök beszerzésének részesedése a 2023-as védelmi költségvetésből, Németország is megrázta magát az 5 milliárdos növekedéssel, Kanada és Románia említésre méltó még, a többiek alig költenek többet új eszközökre, mint 2022-ben. (Magyaroszág némileg különleges helyzetben van, mivel már tavaly is kiemelkedően sokat, 47,5 százalékot fordított az összes védelmi kiadásból új eszközökre, ez most csak kicsit emelkedett, 48,4 százalékra. Ez dollárban kifejezve nagyjából 2,4 milliárdot, forintban pedig tehát úgy 860 milliárdot jelent – mi lenne itt akkor, ha nem akarnánk kimaradni oly’ nagyon a háborúból?)

Felébredt, de még nem kelt fel a NATO

A teljes képhez hozzá tartozik, hogy ennél azért többet költenek védelmi célokra a NATO-tagállamok. Egyrészt az Ukrajnának nyújtott segítség egy része is visszavándorol a NATO-országokba. Például bevett gyakorlat, hogy az elavult, valójában már leselejtezésre váró eszközöket szép magas áron számolják el, miután elküldik Ukrajnába, majd a pénzen új eszközöket szereznek be. Aztán az is bevett gyakorlat, hogy Ukrajna pénzt kap arra, hogy NATO-országok fegyvergyárainak termékeit vegye meg, ez segít az üzemek, gyártósorok bővítésében, új munkaerő felvételében – ez pedig alacsonyabb árakban mutatkozik meg, amikor aztán hazai megrendeléseket is kapnak.

De ide lehet sorolni a különböző gyárépítési, -fejlesztési, kutatásfejlesztési és egyéb támogatásokat, amelyeket a hadiiparban érdekelt cégek kapnak, de tágabb értelemben az olyan erőfeszítések is ide tartoznak, amelynek során a NATO-tagállamok igyekeznek „hazahozni” a félvezetőgyártás egy részét, vagy éppen Kínától és Oroszországtól független nyersanyagbeszerzési forrásokat igyekeznek biztosítani.

Azt is érdemes észben tartani, hogy számos beszerzésről ugyan megszületett a döntés, és már talán a gyártás is beindult, a kifizetés jelentős része (és ezzel a költségvetésben való megjelenés) majd csak egy-két-sok év múlva, az eszközök leszállításánál lesz esedékes – megint csak: egy F-35-ös vagy egy modern önjáró löveg, vagy egy légvédelmi rendszer nem olyasmi, amit csak úgy raktárról leszállítanak, még akkor is évekbe telhet egy-egy rendelés teljesítése, ha már kipróbált, gyártásban lévő eszközről van szó.

Ha valamilyen összegzést akarnánk adni, akkor azt mondhatnánk, hogy a NATO felébredt, megmozdult, de egyelőre még csak a kisujját tornáztatja. Ami most történik, az nagyon-nagyon messze van egy igazi háborús készülődéstől – korábban  (igaz hidegháborús) békeidőben is előfordult, hogy ennél jóval nagyobb ütemben növekedtek a védelmi kiadások, és ezen belül az új eszközökre költött összegek. Ehhez képest Oroszországban már szinte hadigazdaság van, az állam erőforrásainak hatalmas hányada megy el a védelmi kiadásokra, a NATO-nak tehát olyan tartalékai vannak, amelyekről Moszkvában álmodni sem mernének.

És már ez a kis mocorgás is jelentős plusz erőt hoz létre: a NATO-tagállamok gazdasági fejlettsége azt jelenti, hogy ha csak néhány GDP-tizedszázalékot költenek pluszban védelmi célokra, már az is szemmel látható mennyiségű új lőszerben, tankban, harci repülőgépben és más eszközben fog megmutatkozni.

Azonban Ukrajnából nézve még mindig az látszik, hogy miközben az ukránok a vérüket áldozzák egy háborúban, amelynek győztes megvívása a NATO elemi érdeke is lenne, a NATO-tagállamok még mindig csak ímmel-ámmal hajlandók egyéb céljaikat hátrébb sorolni. Ahelyett, hogy a háború második évére már tényleg ömlenének a legmodernebb nyugati fegyverek Ukrajnába, még mindig inkább csak csordogálnak, és Ukrajna ezért nem képes döntő fölénybe kerülni a frontokon, miközben Oroszország lassan mindent alárendel a háborúban való kitartás céljának.

Kérdés, hogy az ukránok meddig hajlandók vérrel pótolni ki a Nyugat által védelmi célokon megspórolt dollárokat. Mert ugyan megmozdult a NATO hatalmas hegye, de nagyon lassan, és ez a lassúság bizony esélyt ad Putyinnak arra, hogy egy számára a mostani erőviszonyokhoz képest előnyös helyzetben konzerválja a háborút, és talán egy Moszkvából nézve előnyös megállapodásba is belekényszerítse Kijevet.

A cikk alapjául szolgáló Perun-adás: