Hillary Clinton és Donald Trump sokféleképpen ekézte egymást a kampány során, egy dolog azonban sosem került ki a kalapból: mindkettő teljesen alkalmatlannak tartja a másikat arra, hogy nukleáris fegyvereket bízzanak rá. A Bloomberg megkérdezte Bruce G. Blair-t, az Egyesült Államok egy korábbi atomtöltet-kilövésért felelős tisztjét, hogy hogyan is zajlik a folyamat. Lássuk, mi történik a telefon felemelésétől a gomb lenyomásáig!
A kezdet kezdete: felmerül a gondolat
A legfőbb katonai vezetőnek, vagyis az amerikai elnöknek megfordul a fejében, hogy atomtöltetet kellene bevetni. Mielőtt azonban bármi is történne, Washingtonban összehívják a legfontosabb katonai és civil vezetőket a világ minden tájáról, hogy megvitassák a lehetőségeket. Két fontos kulcsszereplője van a tárgyalásnak: a Pentagon vezetője és az Amerikai Haderő kijelölt feje, ők lesznek végül felelősek a parancs közvetítéséért. Ők a „háborús szobában” (war room) ülve várják a parancsot.
|
| A Fehér Ház "helyzetszobája" (sitation room) George W. Bush elnöksége alatt. Forrás: Wikimedia Commons |
A tárgyalás maga a Fehér Ház „helyzetszobájában” (situation room) zajlik, aki személyesen nem tud megjelenni, azt egy titkosított csatornán, telefonon kapcsolják a beszélgetésbe. A tárgyalás gyakorlatilag bármeddig tarthat, amennyiben azonban vészhelyzet van – például egy ellenséges töltet már úton van Amerika felé – a döntést leghamarabb 30 másodperc alatt hozza meg az elnök. Ennek egy veszélye van: a szűk idő miatt lehet, hogy tévesen adják ki a tűzparancsot.
Eltelt egy perc: kiadják a parancsot
A tárgyaláson a vezetők megpróbálhatják meggyőzni az elnököt a támadás szükségtelenségéről, illetve tiltakozhatnak a döntés ellen. A Pentagonnak azonban végül kötelessége végrehajtani az elnöki döntést. A következő lépcsőben a „háborús szobában” ülő tisztnek kötelessége ellenőrizni, hogy a parancsot valóban az amerikai elnök adta ki.
|
| A Minuteman III. atomtöltet egyik kilövőállomása. Ez az egyik legrégebb óta érvényben lévő atomtöltet az Egyesült Államokban. Forrás: Wikimedia Commons |
Ennek menete a következő: a tiszt – a katonai szakzsargont használva – két jelzőt olvas be (például „delta-echo”). Ez egyfajta titkosított kérdésként funkcionál, amire az elnök egy műanyag kártyán kapja meg a választ (ezt jellemzően ő maga vagy egy segítője minden esetben magával hordja), ez szintén egy kétjegyű betűkód (pl. „yankie-zulu”). Ezzel hivatalosan is megszületett a parancs: kilőjük az atomtöltetet.
Ezután a „háborús szobában” előkészítik a parancs továbbításához szükséges üzenetet, ami tartalmazza a kilövési tervet, annak idejét, valamint a hitelesítő kódot és a töltetek hozzáférési kódját is. Mindez az információ 150 karakterbe sűrítve (egy SMS hossza) jut el végül a világ minden pontjára, valamint a kilövőállomásra.
Két-három perccel később: feszültség a kilövőállomáson
A Pentagon által összeállított üzenet ezután eljut a tengeralattjárókhoz és az ICBM (interkontinentális ballisztikus rakétakilövő), azaz a szárazföldi állomásokhoz. Itt kinyitják a titkos széfeket, és ezzel beindul a SAS (sealed authenticator-system) művelet. Ennek lényege, hogy két, egymástól független személynek kell ellenőriznie és összevetnie a kapott kódokat a kilövőállomásokon széfbe elzárt kóddal, ezzel is elkerülve, hogy egy ember hibájából élesítsék a tölteteket. Erre csak az arra kijelölt, magas rangú tiszteknek van joga. Innentől az események menete két szálon zajlik.
Amennyiben tengeralattjáróról lövik ki a töltetet, a kódot a kapitány, a másodtiszt és két kilövőtiszt ellenőrzi. Az üzenet ebben az esetben egy plusz kódot tartalmaz, ami egy lezárt széfet nyit, ebben található a kulcs, amivel a torpedót élesíteni lehet. A parancs kiadása után a torpedók 15 percen belül kilövésre készek.
|
| A kulcs elfordítása után nincs visszaút. Forrás: Wikimedia Commons |
Ha azonban szárazföldről indítják a rakétát, a procedúra sokkal bonyolultabb: az állomásokon világszerte összesen öt kilövőosztag dolgozik és felel mintegy 50 rakétáért, mindegyik élén két tiszt áll. A csoportok megkapják a kódot, kinyitják a széfeket és végrehajtják a SAS-t, majd, amennyiben a kódok stimmelnek, átprogramozzák a rakéták célirányát (ez békeidőben az óceánt jelenti) a megadott új célpontra. A programozás során élesítik is a tölteteket, majd a megadott kilövési időben mind az öt csoport egy időben elfordítja a kulcsot, ezzel „szavazatokat” küldve a rakétáknak. Zendülésnek helye nincs: már kettő érvényes „szavazat” elég, hogy a kilövés megvalósuljon.
Öt perc vagy negyed óra: elzúgnak a rakéták
Az elnöki parancs kiadásától számított öt percen belül (15, ha tengeralattjáróról van szó) a rakéták elhagyják a silókat, és megkezdik útjukat a kijelölt célpont felé. Egy ballisztikus rakéta legalább 5500 kilométert tud megtenni a kilövés helyétől, így gyakorlatilag bárhonnan bárhová elérnek.
Mielőtt azonban teljesen kétségbe esünk azon, hogy bárhogy is alakul a választás eredménye az éjszaka során, egy Mad Max film díszletébe bombázzuk magunkat, ne feledjük: a procedúra során számos lehetőség van arra, hogy meggyőzzék az elnököt a támadás szükségtelenségéről, és végül még mindig ott a lehetőség, hogy valamelyik pontnál elakad a folyamat. Csekély, de van.
A közel-keleti helyzet rányomja a bélyegét a befektetői hangulatra. 
