Elakadó vállalkozások

A probléma már akkor megkezdődött, amikor a Sziriza kormány hónapokig húzta a tárgyalásokat, az emberek menekítették a pénzt a bankokból, így az EKB által nyújtott ELA keretet kellett állandóan megemelni. Ez azt jelentette, hogy a bankok egyre jobban kiszáradtak, hitelnyújtási lehetőségeik beszűkültek, így a vállalkozásokat már rövidebb távú áthidaló hitelekkel sem tudták támogatni. Ez sok vállalkozást lehetetlen helyzetbe hozott, májusban már naponta 60 vállalkozás húzta le a rolót és 600 ember vesztette el állását.

A második mentőprogram kifutása és az óhatatlanul bekövetkező tőkekorlátozások oda vezettek, hogy nem csak hogy hitelhez nem juthatnak a vállalkozások, de még a vevőik sem tudnak nekik fizetni, és ők sem tudják beszállítóikat kifizetni. Ez külföldi viszonylatban igen kellemetlen, mert a külföldi partnert nem érdekli, miért nem fizetnek neki. Ha nem fizetnek, nem szállít, megpróbál eladni máshova. Ezért enyhítettek is valamelyest a vállalkozások import fizetésének korlátozásain.

Muszáj cserekereskedni

A belföldi forgalomban azonban igen kritikus a helyzet, viszont mindenki túl akar élni valahogy, ezért minden szóba jöhető megoldásra nyitottak. Az egyik lehetőség az egymásnak való eladósodás, de ez nagyon nem szimpatikus senkinek, miután meglehetősen bizonytalan, hogy mikor lesz újra normál pénzforgalom, és nyilván sokan arra is gondolnak, hogy ha mégis félresiklanak a dolgok, akkor elértéktelenedő drachmában történik majd az adósságok rendezése.

Így hát mi mást lehet tenni, mint fizetőeszköz gyanánt magukat a termékeket és szolgáltatásokat bevonni, vagyis visszatérni a pénzgazdálkodás előtti, ősi árucsere gazdálkodásra. A mezőgazdálkodók közt akad olyan, aki munkásait terménnyel fizeti, de aki igényli, akár sajtot is fel tud ajánlani. Egy korábban létrejött, kifejezetten csereberére szakosodott weboldal forgalma pedig az égbe tört.

Rég volt ilyen

A modern korban ilyen eset csak viszonylag ritkán fordul elő: akkor, ha egy ország pénze teljesen elértéktelenedik, vagy háborús helyzetben, amikor amikor olyan szűkösek a javak, hogy a pénzforgalom nem is értelmezhető. Görögországban ez a 2. világháború alatt volt jellemző, de akkor a háborúban érintett országok közül sokban hasonló volt a helyzet, sőt néhány helyen ez megmaradt a háború után is.

Mindenekelőtt nálunk, ahol kétségkívül élelmiszer, szén és mindenféle egyéb hiány volt, és mozdonyok valamint szén hiányában a vasúti szállítás is akadozott, így tökéletes áruhiány alakult ki. Megindult a cserekereskedelem, melynek egyik oldalán a vidéki mezőgazdasági termelők álltak, másik oldalán a városlakók, akik még megmaradt használati tárgyaikat dobták be az üzletbe. És végül 1946-ban az akkori kormány úgy döntött, hogy a pengőt kiszorítja a forgalomból, az ebben képződött megtakarításokat elértékteleníti, így azt gyorsan elinflálta annyira, hogy az újonnan bevezető valuta, a forint 1 egysége többen érjen, mint a teljes pengőállomány.

A környékünkön zajlott

Részleges árucsere forgalom később egyes kommunista országokban is kialakult. Romániában szinte minden mozdíthatót exportáltak, hogy erőltetetten visszafizessék az ország külföldi adósságát, így az a kevés, ami a lakosságnál maradt, jórészt csere útján mozgott. A Szovjetunióban az erőltetett fegyverkezés miatt állt olyan rosszul a gazdaság, hogy krónikus hiány volt alapvető árucikkekből. Gorbacsov alatt pl. cukorjegyet kellett bevezetni Moszkvában, a 2. világháború óta először. Így aztán érthető módon zajlott a cserebere.

A legérdekesebb talán a Lengyelországban kialakult helyzet volt, ami tulajdonképpen csak részleges árucsere gazdaság volt, mivel átnyúlt az országhatáron, így a külföldi ága különböző puha ill. kemény valuták beiktatásával zajlott. Az alaphelyzet az volt, hogy Lengyelországban súlyos import korlátozások voltak, így a belföldi fizetőeszközért, a zlotyért csak néhány hazai gyártású terméket lehetett megvenni. Minden mást csak külföldön, ill. magánimportból, miután hivatalosan a cégek nem hozhattak be importárut.

Ez aztán óriási üzleti lehetőséget jelentett, fél Lengyelország megmozdult, felpakolták magukat az otthon kapható árukkal, azokat nálunk eladták a félpuha forintért, azt a feketepiacon német márkára vagy dollárra váltották, esetleg kurrens cikkeket vásároltak, mint pl. déligyümölcs vagy levespor, és hazaindultak. Ott a dollárért és a márkáért, de még inkább a kurrens termékekért nagy mennyiségű zlotyt ill. otthon fellehető árut kaptak, így a körforgás kezdődött újra.

Van valuta, de mégsincs

Görögországban most azért érdekes a helyzet, mert van valutája, ráadásul nem is akármilyen: a jelenlegi négyből az egyik világvaluta. Csakhogy mivel ez nem az ország saját valutája, hanem 19 országé egyidejűleg, csak az Európai Központi Bank bocsáthat ki belőle. A görögök nem, és miután éveken át sokkal többet költöttek belőle, mint amit megtermeltek, nyakig eladósodtak, és utána még fel is lázadtak hitelezőikkel szemben. Így érthető módon azok nem akarták tovább önteni a pénzt a feneketlen kútba, elzárták hát a pénzcsapot. Az országnak de jure tehát van valutája, de facto nincs, és miután bízik benne, hogy helyreáll a rend az euróval, nem bocsát ki saját valutát.

Addig azonban kényszerűen fennmarad az árucsere gazdálkodás. A helyzet ugyanis csak akkor lenne normalizálható, ha véget érne a bankokból való pénzmenekítés, és visszatérhetne a normális üzem, persze még ehhez is fel kell tőkésíteni a bankokat, hisz e pillanatban konganak. A bizalmatlanságnak viszont nagyon nehéz véget vetni: a számlatulajdonosok érthető módon nem bíznak meg újra a kormányban és a bankokban, és ha tudnák, elvinnék maradék 117 milliárd eurójukat. Ezt viszont nem állja senki, így a tőkekorlátozások és ebből adódóan a cserebere még sokáig fennmaradhat.