Már Gorbacsov ideje alatt, és bizonyos területeken jóval előbb is elkezdődött, a kommunista rendszer lényegétől idegen eredeti tőkefelhalmozás. Ami mindig kéz alatt, zsebbe, adófizetés nélkül, korrupció révén zajlott. Ekkor legálisan még nem lehetett értékes villákat, földet, nyersanyagban gazdag területeket, cégeket vásárolni. A feketén működő kisvállalkozásokból születtek az első milliomosok, majd később a milliárdos oligarchák.

Milliók a millió rózsaszálból

A trükkök száma végtelennek bizonyult, és mindennek az abszurditásokban oly gazdag szovjet gazdasági rendszer képezte az alapját. Az esztrád, majd később a showbiznisz volt az első olyan „iparág”, amely a Szovjetunióban hatalmas pénzeket varázsolt elő az emberek zsebéből, holott a jegyárak megfizethetők voltak.

Alla Pugacsova – Magyarországon is híres orosz énekesnő, az ő dala volt a Millió rózsaszál – és klánja (már a szóhasználat sokat mond) 1990-ben is mesés gazdagságnak örvendett, olyannyira, hogy Moszkva egyik legelegánsabb utcáján, a Tverszkaján lakott.

A menedzserük Oroszország egyik leggazdagabb embere volt, akárcsak Joszif Kobzon, a hazánkban is fellépett és kiváló magyar kapcsolatokkal bíró énekes. Közben sikeres popegyüttesek léptek elő a semmiből, akiket az időközben felbukkanó kereskedelmi csatornák kezdtek sztárolni. Az egyik kedvelt fiatal énekest, Filipp Kirkorovot, Pugacsova férjül vette, és közben saját lányából és annak férjéből is énekes sztárt varázsolt. Mára Pugacsova és a „klán” hatalmas birtokon él Moszkva határában, céglistájuk, igen hosszú, érdekeltségeik széles körűek. 

A showbiznisszel kéz a kézben járt a divatipar, igaz, kisebb méretekben, hiszen nem is volt mi után vágyakozni - milliók számára ismeretlen volt a külhoni, piacgazdasági kínálat. A Nyugat felé példaként mutogatott Zajcev elavulttá vált, a Proszpekt Mirán lévő ikonikus szalonja a fiatal oroszokat annyira már nem érdekelte. Feltűnt a fiatal, dédelgetett „kobold”, ahogy a kisnövésű, Izraellel szoros kapcsolatot ápoló, kiemelkedően tehetséges Judaskint becézték. Kollekciója merész, avantgárd, és a tömegek számára megfizethetetlen volt.

Teáskészlet szatyorból, dollárért

Sokan vásároltak kéz alatt, külföldről származó cuccokat, ez a folyamat már a nyolcvanas években elkezdődött. Az olimpiára a franciák által épített modern Kozmosz szállodában a felügyelőnő kiszórta a bőröndömből a ruhaneműt és rámutatott, melyiket akarja megvenni. Később, a kilencvenes évek elején, legálisan lehetett kapni jó minőségű kabátokat és gyapjúkosztümöket, valódi áruházban – a Krasznij Oktyabr (Vörös Október) kedvelt márkának számított.

Már 1992-ben szaporodni kezdtek a maszek butikok, akadt, amelynek a tulajdonosa a showbizniszből érkezett, és hozta be negyedévenként Párizsból a legújabb szezonális kollekciót – persze nem rubelért.

A dollárboltok léte, ahol egy szűk réteg számára mindent lehetett kapni, elfogadott volt. Hogy kik vásároltak itt? Pénzváltók barátnői, prostituáltak, Nyugatra engedéllyel kijáró üzletemberek és persze gyanús múltú és jelenű maffiózók. Minden jobb fajta árucikket – amelyet elvileg rubelért árusítottak volna – megvették a csencselők és az üzlet előtt szatyorból, dollárért adták tovább. A boltvezető egyből nekik passzolta át az árut – mondjuk egy teáskészlet-szállítmányt – és részesedett a haszonból. 

A hodálynyi üzletben csak Lenin-mellszobor és piros műanyag szegfű díszlett – de a kirakat előtti padon volt minden, amit csak akar az ember. A Farfor nevű porcelánboltot például grúzok uralták. Övék volt állítólag a virágbiznisz is. Repülővel szállították a déli köztársaságból a szegfűt Moszkvába, főleg Nőnap előtt, ami aztán a metróállomásoknál kelt el percek alatt. Persze lett volna hely a fővárosban üvegházakat építeni az állami hatóságoknak, csak éppen az oroszok nem tartották fontosnak, elvégre eddig is elvolt a nép virágözön nélkül – fegyverekre, meg ki tudja, mire ment el akkor is minden pénz.

Zokni igazolványra, zongora feketén

Judaskinnal egyidőben több Zoób Kati-szintű fiatal tehetségnek adatott meg, hogy saját trendi stúdiót nyisson – miközben Moszkva főutcáján, a Kutuzovszkij proszpekten a nők sorbaálltak gyerekzokniért, melynek párja magyar pénzben 20 forintba került. De csak két párat lehetett venni, és csak annak, aki moszkvai vagy Moszkva megyei lakos volt – ezt igazolni kellett. 1991-ben, egy űr- és atomhatalom fővárosának közepén!

Aki aztán sorba állt és megvette a két zoknit, újra sorban állt és még kettőt vett – hogy utána az üzlet előtt tovább adja dupla áron, és a haszonból, mondjuk, húst vegyen másnap ebédre.

A Szovjetunió megszűnésével kezdett igazán felvirágozni a privát kereskedelem, és közben tombolt a soha nem látott méretű infláció. 1991-ben 100 dollárért lehetett kéz alatt venni egy Berlinből Moszkvába lopott pianínót, amit aztán rá 50 évre eladott nekünk a Bolsoj zongorahangolója, mielőtt Izraelbe kivándorolt. Három év múlva ennyiért vitték le a kamionba a negyedik emeletről…

Elkezdődött a múlt kiárusítása, először csak a különféle műtárgyak, antikvitások,  kitüntetések, fegyverek ára kezdett emelkedni. De híre ment, hogy egy tekintélyes dácsa is olcsón eladó, ahol valamikor Sztálin mulatott…

Hasadóanyagot is parancsol?

Amikor a hidegháború véget ért, atomtudósok váltak földönfutóvá és jobb híján pénzváltó bódét nyitottak az utcasarkokon. Ahol persze nemcsak dollárt lehetett, immár törvényesen vásárolni, naponta változó árfolyamon, hanem bármit, amire csak vágyott az ember. Örkény abszurdja valóra vált: gond nélkül szereztek volna másnapra egy kis hasadóanyagot is, ha kérek.

A dollár volt az egyetlen igazán tisztelt fizetőeszköz. A diplomata családok zárt gettója közelében letelepedő fejkendős nénike egy dollárért árulta a zöld koriander csomóját – gondolta, a külföldiek úgysem tudják, mi mibe kerül – és közben a nyugdíja tíz zöldhasút ért… 

Természetes volt, hogy mielőtt beül az ember, kialkudja a taxi viteldíját. Az sem számított példa nélkülinek, hogy mentőautók vállaltak kifizetődő fuvart – mondjuk a reptérre menet, akár szirénázva. A zárt vállalati-minisztériumi üzletek árucikkei – mondjuk egy jobb kinézetű műszál kardigán – sokszor az utcán drágábban cserélt gazdát. Évtizedekig a belső boltok látták el a kiemelt üzemekben dolgozók – persze, mai és akkori fogalmaink szerint is nagyon szerény – különféle szükségleteit, egészen a fodrászig és a kozmetikusig!

A GUM titkos, zárt osztályain 1993-ban olyan holmikat lehetett kapni, mint a nyolcvanas években Magyarországon bármely vidéki áfész-boltban. Estée Lauder parfümöt, borostyánt, ezüstláncot meg bundát viszont bárki vásárolhatott, ha volt rá pénze – csak az alapvető cikkekből mutatkozott hiány.

Mondjuk néha tojásból vagy toalettpapírból. Mindezt az orosz asszonyok természetesnek vették, hiszen sokadik generációjuk állt már sorban az utcán, hóban-fagyban, a legkülönfélébb árucikkekért – amelyekbe gyárilag bele volt nyomva az ár.

Ezek után nehéz beszélni kereskedelmi haszonról, akcióról, piacgazdaságról… Persze valójában semmi nem annyiba került, amennyi rá volt írva, hiszen akkor tükröznie kellett volna az alapanyagárak, energiaköltségek és munkabérek változását. De inflációról évtizedekig még beszélni sem lehetett, elvégre az csak a kapitalizmusban fordulhat elő…

Maffiák uralta piacok, sorban állás benzinért 

Egy hatalmas birodalom, amely először küldött embert a világűrbe, évtizedekig nem tudta megoldani, hogy elegendő és jó minőségű zöldséget, gyümölcsöt lehessen kapni a fővárosban. Pedig az ázsiai tagköztársaságokból annyit hozhattak volna be – nyomott áron – ami nem csak a 12 milliós Moszkvának lett volna elég. Mégsem törődött ezzel senki. A moszkvai szabadpiacokat, megállapodásos alapon, különféle nemzetiségű maffiák uralták.

Gondolhatnánk, hogy egy birodalomban, ahol stratégiai fontosságú termék az olaj és a gáz, és van belőle bőven, azzal nem lehet gond. De volt: sokszor egész éjjel kellett sorban ülni a kocsiban, hogy benzinhez jusson valaki – rubelért. Mert – milyen furcsa – dollárért volt rögtön…