Trump elnök még október elején az észak-szíriai kivonuláskor írta Twitter-oldalán, hogy az Egyesült Államok eddig 8 billió (1012) dollárt költött eddig a közel-keleti harcaira és a rendfenntartásra. Ennek során több ezer amerikai katona halt meg, több milióan pedig a másik oldalon. Trump szerint minden idők legrosszabb döntése volt katonailag bemenni a Közel-Keletre.
Romba döntött országok
A Fehér Ház urának közlése egy politikai üzenet volt. Most viszont Neta C. Crawford, a Bostoni Egyetem Politológiai Tanszékének tanára részletes adatokkal állt elő arra vonatkozóan, hogy az USÁ-nak 2001 szeptember 11-e – tehát a New York-i kereskedelmi tornyok elleni támadás - utáni közel- keleti katonai hadjáratai milyen áldozatokkal jártak. Crawford részletes elemzése szerint ez a katonai kampány („War on Terror”) összesen az 6.4 billió dollárba került, 801 ezer ember halálát okozva, közülük 335 ezer civilét. Az erőszakos cselekmények és a pusztítás következtében a térségben mintegy 21 millió embernek kellett elhagynia az otthonát.
Tavalyi adatok szerint ennek a csaknem két évtizedes hadjáratnak 4.1 millió háborús veteránja lett. Márpedig 2018-ban több mint 5500 veterán vetett véget saját életének, és az aktív katonák öngyilkossági rátája is történelmi csúcsra emelkedett, amely 321 aktív katona elvesztését jelenti. Bár a 18 éven felüli amerikai lakosságnak csak 8,1 százalékát teszik ki a veteránok, az öngyilkosságok 14 százaléka hozzájuk kötődik.
Több lett az ellenség
Ami viszont igazán horrorisztikus: ennyi éves harc és ilyen anyagi, valamint emberi áldozatok végén nyugodtan kijelenthető, hogy az egésznek semmilyen pozitív hozadéka sem lett. Ezek a háborúk nem tették az Egyesült Államokat biztonságosabbá, ráadásul több ellenséget hoztak létre, mint amennyit a hadjáratok elpusztítottak, és teljesen belobbantotta a térséget, amelynek lángjait aztán évekbe kerül majd kioltani.
Nem, mintha a háború olyan idegen lenne az USÁ-tól, ha történelmi szempontból vizsgáljuk. Hiszen az Egyesült Államok fennállásának eddigi 242 évéből csupán 16 évet töltött békében. A gyengébbek elleni háborúk egész sorát hamis indokok és bizonyítékok alapján indította, legyen az az 1846-os Mexikói Háború, az 1898-as Spanyol-Amerikai Háború, vagy a 2003-as iraki háború, amelynek kirobbantása ügyében az ENSZ-ben adott elő hamis bizonyítékokat az amerikai külügyminiszter.
Az utóbbi két évtized amerikai háborúi a Közel-Keleten viszont az utóbbi időszakban éles vitát robbantottak ki az amerikai konzervatívok körében. A konzervatív sajtó is mély elégedetlenséggel elemzi azoknak a folyamatosan háborút követelő – és azokra uszító - neokonzervatívoknak a tevékenységét, akik a sorozatos felsülések után is a hatalom közelében tudtak maradni Washingtonban. Egy friss írás azonban ennél is tovább megy.
Forrong az amerikai konzervatív oldal
A The American Conservative két hete megjelent cikke szerint Washington nemcsak, hogy nem teremtett békét a Közel-Keleten, de kevés ok van rá, hogy azt gondoljuk: egyáltalán képes rá. Az elemzés szerint „az USA-nak nincsen joga ezen államok ügyeibe beavatkoznia. Pontosan fogalmazunk, ha azt állítjuk: minél több amerikai beavatkozás történt a régióban, annál inkább megrendült a béke.”
Az elemző hozzáteszi: „Nincsen a világak még egy olyan része, ahol a külpolitikánk ilyen szinten lenne militarizálva és nem véletlen, hogy éppen itt a legdestruktívabb a külpolitikánk. Ha az USA őszintén stabilitásra törekedne és az energiaszállítások biztonságára, akkor nem folytatna gazdasági háborút Irán ellen és nem fűtene egy szégyenteljes háborút Jemenben.”
Ahogyan a térség szakértője, a Corvinus Egyetem tanára, Rostoványi Zsolt a minap kifejtette: a kemény kezű állam kontrollja nélkül az országok káoszba, polgárháborúba hullottak, teret adva a szélsőségeseknek is. Hiszen egy diktátor helyébe olykor még rosszabb vezetés is léphet. Rostoványi szerint George W. Bush 2003-as iraki inváziójával egyértelműen kiderült, hogy a demokráciát nem lehet exportálni. Ezek az államok ugyanis egészen különböző feltételrendszerben, társadalmi viszonyok között működnek.
Nos, két évtizednyi katasztrófális beavatkozás-sorozat után jogosnak tűnik feltenni a kérdést: egészen biztos, hogy a stabilitás megteremtése volt az eredeti cél és nem a véres ’oszd meg és uralkodj’ elve?
Bóka János számolt be róla. 
