A koreai történelem során szinte állandó fenyegetést jelentett a Mennyei Birodalom közelsége. A szomszédos nagyhatalom hegemón törekvéseit a múlt század elején átmenetileg visszaszorította a feltartóztathatatlanul közeledő japán terjeszkedés: a közös fenyegetettség így elhalványította a korábbi sérelmeket. A mandzsúriai határvidéken a Japán-ellenes koreai partizánok a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg alakulataiban harcoltak. A koreai kommunisták pedig – saját nemzeti párt hiányában - a Kínai Kommunista Párt soraiba léptek – bár a hivatalos phenjani történetírás ezt a tényt tagadja.
A máig élő Szerződés
A Kínai Népköztársaság és Észak-Korea (KNDK) ma 60 éve kötötte meg a történelminek tekinthető „Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződést”, amely azóta is alapját képezi a két állam biztonságpolitikai kapcsolatainak. Kiemelendő a II. cikkely (Article II.), amely mindkét államot kötelezi „minden eszköz” bevetésére, hogy egy „fegyveres támadást” megelőzzenek idegen állam vagy államok szövetsége részéről.
Az elmúlt két évtizedben időről-időre olyan szintű feszültségek jelentkeztek a kétoldalú kapcsolatokban, hogy a kínai pártsajtó 2017-ben már a Szerződést „idejétmúltnak” nevezte. Nem véletlenül, hiszen 2016-ban Kína is arra kényszerült, hogy részt vegyen az ENSz Biztonsági Tanácsa által elrendelt szankciókban Phenjan ellen. 2017-ben a töréspont szélére sodorták a kapcsolatokat Észak-Korea folyamatos nukleáris- és rakéta tesztjei, miközben Hszi Csin-ping elnök májusban megrendezte Pekingben az Új Selyemút Fórumot, júliusban Trump volt elnökkel találkozott Floridában és szeptemberben BRICS csúcsot rendezett egy kínai városban.
De a 2018-as informális csúcstalálkozó a kínai és az észak-koreai vezető között már az enyhülés jeleit mutatta, Hszi elnök 2019-es phenjani állami látogatása pedig meggyőzte a koreai rezsimet, hogy „örök barátság” van a két állam között. Idén május 17-én aztán a kínai külügyminiszter találkozott a Pekingbe akkreditált új észak-koreai nagykövettel és megerősítette a két állam „hagyományos barátságát” és a „folytatódó magas szintű stratégiai kommunikációt”.
Valóban, az eszkalálódó amerikai-kínai politikai feszültség és Washington stratégiája, amellyel Észak-Kelet Ázsia biztonsági dinamikáját továbbra is dominálni óhajtja, újra közelebb hozta Pekinget és Phenjant. Példának okáért a kétoldalú kapcsolatok idén májusi megerősítése azután érkezett, hogy Washington feloldotta Dél-Korea felé a 42 éves tilalmat és Szöul azóta fejleszthet olyan ballisztikus rakétákat, amelyek a Koreai-félszigeten túl Kínára is veszélyt jelenthetnek.
Védelempolitika és haderő
Az észak-koreai védelempolitika rövid taglalását mindenképpen a „szongun” – vagyis „a hadsereg az első” – politikával kell kezdeni. A phenjani rezsim legitimitásának legfőbb záloga évtizedek óta a lakosság külső (elsősorban amerikai, illetve dél-koreai) fenyegetéssel való ijesztgetése, így az indokolatlanul nagy haderő fenntartása is némiképp indokolttá vált, s az invázió réme a lakosság kezelhetőségét is elősegítette. Ennek keretében pedig a források jelentős részét a haderőnek utalták, amelyet így fenn lehetett tartani. Ez kuriózumnak számít a kommunista rendszerek között is, ugyanis ott általában inkább a munkásosztályt szokták a legmagasabb szimbolikus szintre emelni, nem a haderőt.
Ám a Kim-család azzal indokolta ezt a politikát, hogy az észak-koreai munkásság nem lenne képes túlélni, ha a hadsereg nem tartaná fenn a biztonságot. Az ország legfőbb stratégiai céljai között említhető a Kim-család és a rezsim túlélése, valamint az ország nemzetközi rendszerben való elismertetése, lehetőleg nukleáris hatalomként, továbbá nem került le a napirendről a két ország egyesítése sem, méghozzá kommunista uralom alatt, bár ennek valószínűsége napról napra halványabb.
A hadsereg legfőbb parancsnoka Kim Dzsong Un, de az irányítást a kommunista párt Nemzeti Védelmi Bizottsága viszi. A hadviselésben nagy szerepet kapnak a meglepetésszerű támadások és a hibrid hadviselés. Az északi haderő napjainkra már nagyban támaszkodik nem hagyományos módszerekre, aszimmetrikus eszközökre, amelyekkel ellensúlyozhatja ellenfelei nyomasztó technológiai és képességbeli fölényét.
Így megemlítendők mindenekelőtt a nukleáris és tömegpusztító eszközök, a rakéták, a nagy hatótávolságú tüzérség, a tengeralattjárók és kiberalakulatok. Napjainkra már mintegy 6000 kiberkatonát foglalkoztatnak, és egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek erre az ágra, tekintettel arra, hogy a hagyományos hadviselésben egyre kevesebb esélyük lenne Dél-Koreával vagy az Egyesült Államokkal szemben.
Kína érdekei
Észak-Kelet Ázsia érzékeny biztonsági egyensúlyát mind Kína (saját hátsó udvaraként), mind az USA (az Indo-csendes-óceáni Parancsnokság székhelyeként és Japán, valamint Dél-Korea miatt) kiemelt figyelemmel kezeli. A Peking-Phenjan közötti Szerződés ebben a helyzetben lehetővé teszi Kína számára, hogy fenntartsa befolyását és puffer-övezetét a Koreai-félszigeten, megakadályozva a koreai újraegyesítést Amerika szájíze és érdekei szerint.
Bár Kína előnybe részesítené az atomfegyver-mentes Észak-Koreát, de Peking igazi félelme a phenjani rezsim összeomlása, amely dél-koreai / amerikai vezetésű újraegyesítést eredményezne és menekültek áradatát a kínai határon – amely már így is az észak-koreai menekültek első számú célállomása.
Biden a diplomáciát részesíti előnyben
Joe Biden alatt az Egyesült Államok elmélyítette kapcsolatait Dél-Koreával. Az amerikai-dél-koreai csúcstalálkozó májusban sikeres volt, megerősítve a két hadsereg közötti kapcsolatokat.
Az új amerikai kormányzat mára áttekintette Észak-Korea politikáját és egy, a diplomáciára alapozó, praktikus megközelítést jelentett be a Koreai-félsziget denuklearizációjával kapcsolatban.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
Lakóépületek, oktatási épületek is voltak a támadás célpontjai között. 
