„Titkoljon el mindent az iskolája elől!”
A fenti jótanács egy szülőtől származik, aki hatosztályos gimnáziumi felvételire készült gyermekével. Véleményével nincs egyedül: gyakori vélekedés a hat- és nyolcosztályos felvételire készülők körében, hogy ezt az egész felvételi-ügyet jobb nem bolygatni az általános iskolában, melyek sokszor valóban ellenérdekeltnek tűnnek a folyamatban. Hiszen nem ritkán tapasztalják meg, hogy „lefölözik” negyedikes és hatodikos osztályaikat, azaz, a „kisgimnáziumok elszívják tőlük a legjobb tanulóikat. De kik is ezek a legjobbak?
Az az Országos Kompetenciamérés adataiból is látszik, hogy akár a nyolcadikos, akár a tizedikes korosztály adatait nézzük, ezek az úgynevezett „kisgimnáziumok” messze felülmúlják eredményeikben még a hagyományos gimnáziumokat is, az egyéb középiskolákról nem is beszélve. Ezek az iskolák megnyugtató ugródeszkát jelentenek a családok számára az egyetemi felvételihez vezető úton, s valószínűleg ez adja népszerűségüket is a középosztálybeli családok számára. De mi is van ezek mögött a jobb eredmények mögött?
Az úgynevezett hozzáadott pedagógiai érték hatása ugyan kimutatható, de eltörpül amellett a hatás mellett, amit az ide járók családi hátterei mutatnak: ezekben az iskolai osztályokban tömörülnek a legmagasabb iskolai végzettségű szülők gyermekei.
Nem csoda, hogy így van. A hat- és nyolcosztályos gimnáziumok egyfajta középosztályi „safe heaven” képzőhelyként vannak számontartva a köztudatban. A bekerülés csak a hiperszelektív központi írásbelik sikeres teljesítésével lehetséges, s erre a felvételire nem vezet sima út az általános iskolából. Sőt, sok általános iskolából egyáltalán nem: az Oktatási Hivatal által készített Középiskolai Felvételi Adatbázis és az Országos Kompetenciamérés összevetéséből kiderül, hogy a magyar általános iskoláknak több, mint az egyharmadából sokszor senki nem jelentkezik sem nyolc-, sem hatosztályos gimnáziumba. Ha belegondolunk, ez nem is meglepő, hiszen sok falusi általános iskolának még a környékén sincs ilyen gimnázium, nagy árat kell tehát vállalnia annak, aki belevág.
650 fős, nyolc-, és hatosztályos gimnáziumi felvételire készülők szüleivel felvett kérdőívünk tanulságai szerint a jelentkezők háromnegyede saját településén keres ilyen gimnáziumot - a mintába bekerülők közül csak a kisebb városokban, és főleg a falvakban élők azok, akik - kényszerűségből - vállalják a majdani ingázást. Az talán önmagában nem is meglepő, hogy eleve milyen magas iskolázottságúak azok, akik a felvételizés fele kacsintgatnak: szinte minden felvételiző szüleinek legalább az egyike, de sokszor mindketten diplomások. Az már jóval említésre méltóbb, hogy miközben Magyarországon a kisvárosi, falusi népesség általában jóval alacsonyabb iskolázottságú, mint a nagyobb városok lakossága, addig a kevés számú falusi jelentkező családi háttere nem tér el nagyobb városi társaikétól: itt is főként diplomások találhatók, ilyen szempontból tehát feltételezhetően a falusi társadalom krémje az, aki ilyen iskolába vágyik.
Ráadásul, úgy tűnik, csak olyanoknak van esélyük bekerülni ezekbe az iskolákba, akik időben megkezdik a felkészülést. Hogy mikor? Minél korábban. Egész pontosan, egy szülő véleménye szerint:
„Sokkal korábban kezdjenek el készülni és iskolákat nézni, mint szükségesnek gondolnák!”
Interjúink és kérdőíves vizsgálatunk tanúsága alapján felkészülés nélkül szinte lehetetlen bekerülni. A felvételizni szándékozók döntő többsége a január végi írásbelik előtt az iskolaév kezdetétől készül tevőlegesen, de vannak, akik már a megelőző év tavaszán felvételi előkészítő tanfolyamra járatják a gyereküket. A 659 fő megkérdezésén alapuló kérdőíves kutatásunkból az derült ki, hogy pusztán a felvételit tervezők 6 százaléka nem készül sehogy sem a felvételire. Körülbelül 30 százalékuk szülői/rokoni segítséggel, illetve önállóan készül rendszeresen a nagy megmérettetésre. A kérdezettek 65 százaléka azonban nemcsak időt, hanem pénzt is áldoz, hiszen tanfolyamra, vagy magántanárhoz járatja felvételizni szándékozó gyerekét. Sőt, a felvételire készülők közül minden nyolcadik (13 százalék) mind magántanárhoz, mind tanfolyamra is járatja gyermekét.
„Magántanár, magántanár, magántanár. Próbafelvételi többször” - adja meg a receptet az egyik szülő.
Azok, akik költenek, elég mélyen a zsebükbe nyúlnak: átlagosan 5300 forintot fizetnek ezekre a magántanárokra vagy tanfolyamokra - hetente. Azaz, 20-25 ezer forintot költenek a havi büdzséből erre a célra.
A hatodikosoknál már érezhetően nem babra megy a játék: miközben a nyolcosztályos gimnáziumokat megcélzó negyedikeseknél még csak a gyerekek kevesebb, mint a felénél költöttek a családok fizetős tanfolyamra, addig a hatosztályos képzésre pályázó hatodikoknál már majdnem 70 százaléknyian vannak, akiknek a gyermeke pénzes felkészítőn (is) részt vesz.
Nemcsak pénz, idő is
Egy negyedikes gyerek összesen két és háromnegyed órát tölt átlagosan felkészüléssel egy héten. A hatodikosok ebbe is többet „tolnak bele”: átlagosan körülbelül 3 óra negyven percet töltenek készüléssel hetente. Gondoljunk csak bele: ez öt iskolai tanórának felel meg!
De a szülők is be vannak fogva: mindössze 8 százalékuk nem foglalkozik a felkészüléssel a megkérdezett szülők közül. Jó helyre és tőkeerős családba kell tehát születni ahhoz, hogy valaki labdába rúghasson a hat- és nyolcosztályos felvételiken. Nemcsak azért, mert nyilvánvaló, hogy a havi 20-25 ezer forintos átlagos beruházást nem minden család engedheti meg magának; de nem is minden családban tartják annyira fontosnak ezt az egészet, hogy – még ha lenne is – ennyi pénzt fektessen bele. Ráadásul, mint láttuk, nem lehet mindent pénzzel megoldani: a készülők szülei is tevőlegesen hozzájárulnak a felkészüléshez.
Átlagosan 1 óra 40 perce megy el a szülőnek hetente a felkészülés támogatásával. Ez jellemzően a megírt próbatesztek javítása, ellenőrzése a legtöbb családban. Ebben nincs különbség a negyedikesek és a hatodikosok szülei között. Ha segíteni akarnak, akkor rendelkezniük kell tehát a szükséges szövegértési és problémamegoldó készségekkel.
De hol van ebben az általános iskola?
Hogy mennyire megterhelő mindez? Az interjúalanyok szerint nagyon is az. A család élete néhány hónapra sokszor átrendeződik, és előfordul, hogy közös családi programok rovására zajlik a felkészülés. Egyébként sokszor az elhivatott szülők eleinte vállalják, hogy matek- és magyartanárai is lesznek gyereküknek, de aztán kiderül, hogy a szülői és a tanári szerep összeegyeztethetetlen. Megannyi konfliktus és átsírt délutáni gyakorlás után döntenek amellett, hogy kiszervezik a feladatot magántanárnak.
Úgy tűnik, a hat- és nyolcosztályos gimnáziumi felvételinek nekivágó gyerekek szülei olyasmit élnek át évről évre, amit most a digitális oktatás során sok más szülő is megtapasztalt: kicsit a gyerekük tanítójává is kell válniuk, és hogy ez a helyzet bizony nemcsak nehéz, de fel is borítja a megszokott családi szereposztást.
Az általános iskolák mindeközben jobbára passzív (néhol sértett) szemlélői a helyzetnek. Nem nagyon foglalkoznak intézményi keretek között a felvételivel, nem érzik ezt feladatuknak: „ez a család ügye, nem szólunk bele”, árulta el több általános iskolai tanár is. „Jobb a béke”, gondolják, kerülik a konfliktusokat. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy ha egy család nem szerez információkat a felvételiről, és segítséget a készüléshez máshonnan, akkor abban az egyben biztosak lehetünk: az általános iskolától nem is fog. Beszédes adat: a felvételizni szándékozó szülők szerint a legritkábban fordul csak elő, hogy az iskola megpróbál valakit rábeszélni a felvételizésre; annál gyakoribb viszont, hogy megpróbálnak valakit lebeszélni a felvételizésről. Az általános iskolai tanárok ezt nem is rejtik véka alá, hiszen úgy vélik: ezek az erős iskolák nem valók mindenkinek.
Nem csoda hát, hogy főleg azok adják felvételizésre a fejüket, akik nem is gondolják, hogy az általános iskolának aktív szerepet kellene játszania ebben a folyamatban, hanem amúgy is erős támogató közeget tudhatnak maguk mögött.
És még az ő körükben sem garantált a siker. Mert igaz ugyan, hogy a felvételi statisztikák szerint három jelentkezőből kettőt fel is vesznek ezekbe az iskolákba, de magát a konkrét gimnáziumi jelentkezést sok minden előzi meg: mint láttuk, a magyar iskolások többségének esze ágában sincs, hogy jelentkezzen. Azok közül is sokan visszafordulnak az úton, akik szeptemberben még fontolgatják a felvételit: kérdőíves vizsgálatunk adatai szerint a „fontolgatók” 95 százaléka még megírja ugyan a központi felvételit, de a vártnál rosszabb eredmények újabb 10-15 százaléknyi diákot arra sarkallnak, hogy mégse adja be jelentkezését.
Akárhogy is van, nem csoda, hogy azoknak sikerül legnagyobb eséllyel bejutni a vágyott gimnáziumba, akik „jó helyre születtek” – nagyobb településen élnek, előnyös a családi hátterük, a szülők mind pénzben, mind időben tudnak áldozni, de magában a tanításban is tudják segíteni őket. Persze, számukra sem fáklyásmenet, hiszen 10-12 éves gyerekekről van szó, akiknek szabadidejéből, családi pénzéből sokat felemészt a készülés – de fontos látnunk, hogy: van miből.
Sok szülő is, és sok pedagógus is érzi azért, hogy sérül a társadalmi igazságosság a bekerülésért vívott ádáz harc során. Egy amúgy tehetséges, de nehéz sorsú gyerek nem számíthat sem arra, hogy felkarolja őt az általános iskolai pedagógus, és bíztatja a felvételire, és arra sem, hogy valamilyen ösztöndíjprogram segítségével részt vehetne a felvételire felkészítő tanfolyamok valamelyikén. Ahogy egy „versenyistállóként” számontartott hatosztályos gimnáziumi tanár nyilatkozott:
„Amikor megérkezik a középiskolába egy gyerek, akiről kiderül, hogy ő egy kevésbé tehetősebb családnak a gyermeke, akkor ott már az iskola tud segíteni. A baj ott van, hogy meg se érkeznek az iskolába.”
Ez volt a legellentmondásosabb évük. 
