Lopakodó végjáték – miben reménykedhet Kijev?

A megszeppent európai vezetők a múlt hónapban kijelentették, hogy a 27 országból álló blokk nem lesz képes teljes mértékben helyettesíteni a háború sújtotta Ukrajnának nyújtott amerikai támogatást. Valóban, Biden elnök elismerte, hogy attól tart, hogy a közelmúltban kialakult kongresszusi káosz megzavarhatja az Ukrajnának nyújtott amerikai segélyeket, miután a republikánus belharcok megnehezítették a költségvetési tárgyalásokat.

Töredelmes vallomás

A The Economist nemrégiben Valerij Zaluzsnyijjal, az ukrán fegyveres erők vezetőjével készített interjúja rávilágított arra, hogy drámaian megváltozott az Ukrajna esélyeinek megítélése az Oroszország elleni háború megnyerésére - az esélyek, amelyek kezdetben nagyon is biztosnak tűntek, ami hatással volt a kulcsfontosságú hatalmak Kijevvel és az általa vívott háborúval kapcsolatos politikájára. 

Alapvetően Zaluzsnyijnak el kellett ismernie, hogy az ukrán ellentámadás, patthelyzetbe került. Ez a beismerés, amely ellentétben áll Kijev hivatalos narratíváival a közelgő győzelemről és a megroppant orosz hadseregről, az ukrán hadsereg problémáinak mértékéről árulkodik.

Ez az interjú azonban csak hangsúlyozta azt a tendenciát, amely már egy ideje látható volt. Az ukrajnai patthelyzet tényét Richard Haas már megállapította a Foreign Affairs című lapban idén tavasszal megjelent írásában.

Szeptemberben aztán Zelenszkij elnök leváltotta Reznyikov védelmi minisztert, állítólag az uralkodása alatt virágzó korrupció miatt: súlyos vádak hangzottak el az Ukrajnának szállított fegyverek állítólagos feketepiaci eladásáról, amelyek a világ számos konfliktusövezetébe kerülhettek.

Válság a színfalak mögött

Két hete a Simon Schuster által a Time magazinban megjelentetett oknyomozó írás az ukrán politika felszíne alatt megbúvó mély politikai válságra hívta fel a figyelmet.

Úgy tűnik, hogy Zelenszkij elnök egyre inkább elszigetelődik a kormányzati elittől, amely fokozatosan elveszíti a hitét abban, hogy stratégiai kompetenciája van az ország háborúból való kivezetésében.

Ráadásul nyíltan diktatórikus tendenciákkal vádolják, ami nagyon komoly bajokat jelenthet a nyugati segítségtől oly nagymértékben függő kormány számára.

De mi romlott el Ukrajnában? Nos úgy tűnik, hogy Zelenszkij stratégiája, amely a háború első hónapjaiban ragyogóan működött, hosszú távon egyre kevésbé fenntartható. Ahhoz, hogy Ukrajna túlélésért folytatott harca a globális napirend élén maradjon, és a lehető legtöbb nyugati segélyt biztosítsa, felhasználta szónoki tehetségét, és gondosan felépítette egy háborúban álló nemzet vezetőjének képét.

Az ukrán vezető egyértelműen túlbecsülte személyes kisugárzását a Nyugatra. Kijev támogatásának és Moszkva elszigetelésének gondolata tökéletesen megfelelt Washington és főbb szövetségesei terveinek, ráadásul az orosz agresszió objektív fenyegetést jelentett a nyugati intézmények biztonságára és általában a "szabályokon alapuló nemzetközi rend" érvényességére, így nem volt más választásuk, mint kemény választ adni.

Ráadásul jelentősen eltúlozta az ukránok képességét egy sikeres ellentámadás vezetésére, amely a háború döntő pillanatának számított.

Eközben a nyugati országok látható fegyver- és lőszerhiánya lehetetlenné teszi, hogy az ukrán hadseregnek olyan ütemben biztosítsák azokat, amilyen ütemben szükséges. Néhány kisebb európai ország már eddig is biztosította fegyvertartalékainak jelentős részét Kijevnek, és egyszerűen nem tudnak többet adni.

Egy másik kérdés az, hogy Oroszország hogyan alkalmazkodott a szankciórendszerhez. Miközben a Nyugat arra számított, hogy a szigorú szankciói technológiai szempontból kiéheztetik Oroszországot, a harmadik országokon, például Örményországon vagy Kazahsztánon keresztül történő szállítás segített Moszkvának a betiltott import nagy részét, köztük a fegyvergyártáshoz elengedhetetlen chipeket és részleteket pótolni.

Ukrajna általában véve túl későn reagált a világpolitikai környezet kedvezőtlen változásaira. Az elmúlt másfél év során Moszkva nem csak arra talált módot, hogy kikerülje a szankciókat és a gazdasági összeomlást, hanem arra is, hogy világszerte nyugatellenes érzelmeket korbácsoljon fel az úgynevezett Globális Dél országaiban, kihasználva a növekvő polarizációt, a gazdasági stagnálást és az egykori gyarmati sebeket.

Mi lehet a végjáték?

Még nem ismert, hogy Kijev milyen feltételek mellett érheti el a békét. Ez attól is függ, hogy Oroszország miként látja: a háború folytatása esetén képes-e folyamatosan súlyos károkat okozni Ukrajnának? Ideális esetben Ukrajna olyasmit érhetne el, mint 1994-ben Azerbajdzsán Örményországgal szemben: állandó tűzszünetet és visszavonulást az aktív harcokból, anélkül, hogy elismerné szuverén területeinek elvesztését, és nemzetközi megfigyelőket küldene az érintkezési vonal mentén.

Tekintettel azonban az erőviszonyokra és a világpolitikai tendenciákra, Moszkva valószínűleg nem fogadná el ezt a forgatókönyvet, és ehelyett megpróbálná elérni, hogy Kijev vagy ismerje el az általa elcsatolt területek (legalábbis a Krím) feletti orosz szuverenitást, vagy legalábbis mondjon le arról, hogy erőszakkal akarja helyreállítani a területi integritását, és ezt az új status quo-t harmadik felek garantálják.

Az a forgatókönyv, amelyben a katonai szerepvállalás nem szűnik meg, de minimálisra csökken, szintén egy lehetőség lehet Oroszország terveitől függően, mivel ez lehetővé tenné Ukrajna számára, hogy megőrizze a tekintélyét, és formálisan folytassa területi integritásának követését, miközben Oroszországban is fenntartja a szükséges mértékű mozgósítást, ami segít a Kremlnek a jelenlegi társadalmi konszenzus meghosszabbításában.

(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)