Magával ránthatja a szakadékba Liz Truss az egész brit politikai rendszert is

Amikor Boris Johnson a számos botránnyal fémjelzett miniszterelnöki karrierjének véget vetve lemondott három év 44 nap hivatalban töltött idő után, a 20-21. század 7. legrövidebb ideig hivatalban maradt brit miniszterelnöke lett. Ez egyrészt mutatja, hogy Johnson milyen eltökéltséggel ragaszkodott a hatalomhoz egészen addig, amíg már saját kormányának tagjai is ki nem hátráltak mögüle, másrészt hogy alapvetően mennyire stabil a brit politikai rendszer, és milyen ritka esemény az, hogy egy kormányfőnek politikai okokból kell távoznia posztjáról idő előtt. (Olaszországban például ezzel a három év 44 nappal 1861 óta a 15. leghosszabb ideig hivatalban maradt miniszterelnök lenne Johnson 59 miniszterelnök közül.)

Johnson helyére a Konzervatív Párt több jelölt közül végül is Boris Johnson külügyminiszterét, Liz Trusst jelölte, aki szeptember 6-án hivatalba is lépett. Akkor még talán senki sem gondolta, hogy bő egy hónappal később már arról fognak szólni a hírek, hogy Truss napjai meg vannak számlálva miniszterelnökként, és saját pártjának befolyásos személyiségei dolgoznak azon, hogy eltávolítsák a miniszterelnöki székből. De hogy jutottunk idáig, és mi történhet ezután?

Félrement terv

Truss miniszterelnöksége ráadásul gyakorlatilag egy szünettel indult, hiszen II. Erzsébet két nappal azután hunyt el, hogy megbízta őt a kormányalakítással, így természetesen a gyász napjai nem az új kormány és kormányfő intézkedéseinek bejelentésével, azok elemzésével teltek el. Ezután azonban a dolgok gyorsan elszabadultak: Kwasi Kwarteng pénzügyminiszter szeptember 23-án jelentette be, hogy a Truss-kormány 50 éve nem látott mértékű adócsökkentéssel kívánja felpörgetni a Brexittől, a Covidtól és az energiaáraktól nem éppen a legjobb formában lévő brit gazdaságot.

Ez nyílt szembefordulás volt az utóbbi legalább három konzervatív brit miniszterelnök (David Cameron, Theresa May és Boris Johnson) fiskális stabilitásra törekvő gazdaságpolitikájával, és főként a legtöbbet keresőkre szabott legmagasabb adókulcs eltörlése, vagy éppen a pénzügyi szektorban dolgozók jutalmazási plafonjának eltörlése jókora társadalmi felháborodást is kiváltott. Ennél nagyobb baj volt viszont, hogy úgy tűnik, a piaci realitásokkal is nyílt szembefordulás volt ez az intézkedéscsomag: a font történelmi mélységekbe zuhant a dollárhoz képest, a brit nyugdíjalapok összeomlásával fenyegető folyamatokat indított el a kötvénypiacon, a Bank of England által válaszul bejelentett kamatemelések pedig rengeteg ingatlanhitel bedőlésével fenyegetnek. Truss és Kwarteng lépéseit számos tekintélyes gazdasági szereplő mellett például az IMF és a Világbank is bírálta, és az sem tett jót a miniszterelnök megítélésének, hogy az elszabaduló káoszban hosszú napokig nem volt hajlandó a nyilvánosság elé állva megvédeni politikáját, válaszolni a felmerülő kérdésekre.

Mire Truss ráébredt, hogy ez bizony nem vihar egy pohár vízben, hanem pusztító hurrikán, addigra már késő volt. Népszerűsége a lakosság körében megzuhant, párttársai pedig már a színfalak mögött, illetve egyes esetekben nyíltan is arról beszéltek, hogy mennie kell, mert innen már nem lehet felállni. A miniszterelnök végül visszavonulót fújt: leváltotta Kwartenget, és helyére Jeremy Huntot ültette, egy régi, kipróbált tory politikust, aki Cameron és May kormányában is egészségügyi miniszter volt (és ezzel a leghosszabban szolgáló brit politikus lett ezen a poszton), majd külügyminiszterként is szolgált a May-kabinetben, de Johnson miniszterelnökké választása után lemondott.

Hunt kinevezése a gazdasági szereplőket, a piacokat, valamint a toryk Truss ellen fordult részét is megnyugtatni hivatott lépés, egyben viszont játék a tűzzel: Hunt 2019-ben, May lemondása után is pályázott a miniszterelnöki posztra, de alulmaradt Johnsonnal szemben, és most nyáron is bejelentkezett Johnson utódjának, de már az első fordulóban kiesett – viszont ezután Truss legerősebb ellenfele, Rishi Sunak mögé állt. Az tehát biztos, hogy Hunt most ezt a posztot nem a kormányfő iránti lojalitásból fogadta el, és ha sikerül a szakadék széléről visszahúznia a Truss-kormányzatot, akkor azt a saját karrierjének továbbépítéséhez is fel fogja használni, ha pedig úgy ítéli meg, hogy a helyzet menthetetlen, akkor nem fog habozni nyíltan is fellépni a miniszterelnök ellen.

Hunt mindenesetre gyakorlatilag azzal kezdte pénzügyminiszteri munkásságát, hogy a Kwarteng által bejelentett gazdaságélénkítő csomagot látványosan ledarálta az iratmegsemmisítőn, majd a papírfecniket még biztos, ami biztos beszórta a kandallóba, és begyújtott velük.

„A növekedéshez bizalom és stabilitás kell” – jelentette ki, egyértelműen arra utalva, hogy a Truss egyiket sem tudta biztosítani, majd azt is leszögezte, hogy a kormány „minden szükséges nehéz döntést meg fog hozni”,

amelyek ahhoz kellhetnek, hogy Nagy-Britannia visszanyerje a pénzügyi világ bizalmát, ezzel egyértelműen szembefordulva Truss és Kwarteng korábbi retorikájával, akik nehéz döntések, megszorítások helyett a terhek enyhítését ígérték, és a problémákat előre menekülve igyekeztek volna megoldani.

Az ítélet már megszületett?

Hunt részletesen majd október 31-én fogja bemutatni saját gazdasági terveit, és lehetséges hogy ez majd elegendő lesz a brit gazdaság stabilizálásához, illetve a bizalom visszaszerzéséhez, de kérdés, hogy Truss székét ez – vagy ha már itt tartunk, bármi – megmentheti-e.

A miniszterelnök ugyanis egy olyan csapdába vezette be magát, ahonnan nem nagyon látszik kiút. Hiába kért most már nyilvánosan bocsánatot az „elsietett, túl messzire ment” intézkedéscsomagért, ő most már visszavonhatatlanul az a miniszterelnök, aki két hét alatt bedöntötte a fontot és a kötvénypiacot. A teljes hátraarc pedig egyrészt azt mutatja, hogy első körben nem gondolta át lépéseinek következményeit, másrészt gyengeségéről is tanúskodik, amit csak kihangsúlyoz az, hogy egyik legerősebb riválisát kellett beemelnie a kormányába, aki teljesen nyíltan beszél az ő programja ellen.

A Konzervatív Párt vezető politikusainak, parlamenti képviselőinek egy jelentős része is azon a véleményen van, hogy nem az a kérdés, hogy Trussnak távoznia kell-e, hanem az, hogy mikor és hogyan. Truss egyelőre látszólag kitart, és nem beszél a lemondásról, de innen ezt a kormányzást megfordítani, és a közvélemény, valamint a politikai és gazdasági elit szemében is sikeressé tenni szinte lehetetlen feladatnak tűnik. (Truss helyzetét tökéletesen illusztrálta az a felvétel, amelyen a szokásos királyi audenciára érkezik. Bár az alább is látható rövid videó nyilván ki van ragadva a kontextusból, és persze a nem mindig gondosan megválogatott szavairól híres III. Károlynak sem lehetett az a szándéka, hogy ország-világ előtt nevetségessé tegye a miniszterelnököt, mégis ez történt. A király ugyanis Truss pukedlijére és köszönésére nagyjából azzal válaszolt: Hát újra itt? Dear, oh dear - ezt vérmérséklet szerint lehet "Édes istenem"-nek, "Ó, egek"-nek, vagy bármi hasonló, a sajnálkozást és a helyzet kellemetlenségét kellő arányban érzékeltető kifejezésnek fordítani.)

A scene straight from the Office.

Truss: “Your Majesty… Lovely to see you again.”

King: “Back again. Dear oh dear. Anyway…”

Political awkwardness and unintentional comedy at its finest.

pic.twitter.com/o5G7Tsz3IA

— Dr. Jennifer Cassidy (@OxfordDiplomat) October 12, 2022

Jól mutatja a feladat nagyságát, hogy a Kwartung kirúgása után készült YouGov közvéleménykutatás adatai szerint Truss a legnépszerűtlenebb miniszterelnök azóta, hogy ezt a felmérést elkezdték rendszeresen elvégezni. Trussról a válaszadók 80 százaléka volt inkább kedvezőtlen, mint kedvező véleménnyel, és csak 10 százalékuk állította ennek ellenkezőjét. A kettő különbségéből adódó, mínusz 70-es érték messze alulmúlja Boris Johnson legrosszabb ilyen eredményét is, akinél nem sokkal lemondása előtt -53-at mért ugyanez a felmérés. Trusst saját pártjának szavazói sem ítélik meg sokkal jobban, körükben 70 százalékos az elutasítottsága, és 21 százalék vélekedik róla pozitívan. Az is aggasztó lehet a miniszterelnök számára, hogy a helyére talán legesélyesebben pályázó Rishi Sunak megítélése is jóval kedvezőbb: bár egyébként a mínusz 18-as érték önmagában szintén nem túl magas.

A miniszterelnök mellett viszont a Konzervatív Párt is hasonló csapdahelyzetbe került. A miniszterelnök népszerűségének zuhanása a toryk megítélését is magával rántotta. Miután 2019-ben a párt 1987 óta a legtöbb képviselői helyét szerezte, a Munkáspárt pedig 1935 óta a legkevesebbet, egy október 17-én közzétett közvéleménykutatás a kormányon lévő párt szemszögéből nagyon borús képet festett a jelenlegi esélyekről. Egy most rendezett választáson ugyanis a 2019-es 365 helyhez képest a konzervatívok a szavazatok 24,1 százalékával mindössze 48(!) helyet szereznének a parlamentben, ahol még a csak Skóciában induló Skót Nemzeti Párt is megelőzné őket, 52 képviselővel, és így hivatalosan ők számítanának a kormány ellenzékének ennek minden hivatali és pozícióban megnyilvánuló előnyével. A Munkáspárt pedig soha nem látott diadalt aratna, 507 körzetben aratva győzelmet.

Our latest poll-of-polls breaks new ground showing #Conservatives not even the opposition in a new parliament, with #SNP as official opposition to #Labour. Details at: https://t.co/NRkt2WV2Wh pic.twitter.com/Wl37OCpxRd

— Electoral Calculus (@ElectCalculus) October 17, 2022

Nem túlzás azt mondani, hogy egy ilyen választási eredmény az egész brit politikai rendszert is alapjaiban rendítené meg, hiszen a Konzervatív Párt a 19. század első fele óta meghatározó ereje a brit politikai életnek, legrosszabb esetben is csak a második helyre szorulva az éppen aktuális kihívóival (az utóbbi évtizedekben a Munkáspárttal) szemben.

A bukás forgatókönyvei

Innen nézve tehát nem lehet kérdés, hogy Trusstól minél előbb meg kéne szabadulni a toryknak, hogy a legkésőbb 2025 januárjában megrendezendő választásokig egy új vezetővel visszakapaszkodhassanak a mélypontról. Csakhogy a helyzet nem ennyire egyszerű. Theresa May 2019-es lemondása, majd Boris Johnson dicstelen idei bukása után a választók egy újabb lemondásra kényszerülő vagy kényszerített – a párt által kiválasztott – miniszterelnökkel nem biztos, hogy el tudna számolni a választók felé. Mint láttuk, már Boris Johnson regnálása is rövidnek számított brit viszonylatban, de Truss pár hónap utáni bukása egyenesen példa nélküli lenne a modern brit történelemben: az eddigi csúcstartó Alec Douglas-Home, aki a lemondott Harold Macmillan helyét elfoglalva vesztette el az 1964-es választásokat egy év és egy nap miniszterelnökség után, a leggyorsabban lemondott miniszterelnök pedig az egy év és 279 nap után hivatalosan megromlott egészségi állapotára hivatkozva 1957-ben leköszönő Anthony Eden volt. Lehetséges, hogy egy újabb miniszterelnök visszahozna valamit a toryk népszerűségéből, de az is elképzelhető, hogy egy újabb – pláne elhúzódó - kormányválság a maradék komolyanvehetőségét is magával vinné a pártnak.

(Közben befutott az a hír, hogy belügyminisztere is otthagyja Liz Trusst, lemondólevelében egy saját hibájára hivatkozva, de kiemelve, hogy fontos elismerni és vállalni a felelősséget az elkövetett hibákért.)

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a pártnak még egy jó darabig nincs hivatalos lehetősége Trusst leváltani, ugyanis az érvényben lévő pártszabályozás szerint a kinevezése utáni egy évben nem lehet bizalmatlansági szavazást kezdeményezni a miniszterelnök ellen. Persze ez nem jelenti azt, hogy a párt teljesen eszköztelen lenne, és több forgatókönyv is elképzelhető, amelynek a vége Truss záros határidőn belüli távozása. A Guardian elemzése négy ilyet is összegyűjtött.

Az első szerint ha a párt parlamenti frakciójának, tagságának és vezetőinek túlnyomó többsége végleg Truss ellen fordul, akkor elképzelhető, hogy egész egyszerűen átírják azt az 1922-es szabályt, ami tiltja az egy éven belüli bizalmatlansági indítványt. Valószínűleg idáig nem is kéne elmenni, ha a képviselők mondjuk 80 százaléka támogatna egy ilyen lépést, akkor Truss kaphatna egy ultimátumot, hogy vagy a kardjába dől, vagy segítenek neki ebben.

Egy másik forgatókönyv szerint Hunt taszíthat egy utolsót a szakadék szélén egyensúlyozó Trusson, ha nagyon súlyos megszorításokat jelent be október végén, és ezzel a miniszterelnök maradék ígéretei (miszerint nem vágja meg a közszolgáltatások költségvetését) alól is kihúzza a szőnyeget. Ez is arra indíthatja a képviselők nagy részét, hogy fellázadjanak a kormányfő ellen.

Az is elképzelhető, hogy a párt népszerűségének mélyrepülését látva a képviselők egy része úgy dönt, inkább most, még emelt fővel távozva lemond, majd a megrendezett időközi választásokon bebizonyosodik, hogy a Munkáspárt a valóságban is földcsuszamlásszerű győzelemre áll, akkor több száz képviselő érezheti úgy, hogy a széke veszélyben forog.

Végezetül pedig – ha addig valahogy elevickél Truss – akkor jövő májusban Nagy-Britanniában számos helyen tartanak majd helyhatósági választásokat. Ha ezen tory szempontból nagyon aggasztó eredmény születik, akkor megint csak lázadás törhet ki a miniszterelnök ellen.

Mindenesetre most úgy tűnik, hogy Liz Truss miniszterelnöksége mindenképpen történelmi lesz – csak nem éppen úgy, ahogy talán ő reménykedett benne. Ha néhány hónapon belül megbukik, akkor a 20. század kezdete óta a leggyorsabban lemondó vagy lemondatott brit miniszterelnök lesz, de még az is elképzelhető, hogy nevéhez fog fűződni a Konzervatív Párt legsúlyosabb választási veresége, a duális brit politikai rendszer megrendülése, talán teljes összeomlása. Ha pedig valahogy mégis kitölti a hivatali idejét és végül még jó eredményt is ér el a következő választáson, akkor pedig soha nem látott mélységből hozza vissza a kormányzását.