Lord Carrington 99 évet élt, így a 20. századi brit történelem nagy részének nemcsak szemtanúja, de aktív formálója is volt. 1919-ben született, majd kevéssel a második világháború előtt katonai pályára lépett, végig is harcolta a háborút. Az örökösödés jogán 21. születésnapján jogosult lett volna a parlament felsőházában apja helyét elfoglalni, de ezt csak 1945 októberében tette meg (a feudális parlamenti örökösödési gyakorlatot 1999-ben szüntették meg).
Páratlan pálya
1951-től Churchill háború utáni kormányában a mezőgazdasági miniszter parlamenti titkára lett, majd 1954-ben a honvédelmi miniszter parlamenti titkára, ezt a posztot megtartotta Anthony Eden kormányában is 1956-ig. 1956-59-ig ausztráliai főbiztos lett (a gyarmati időkben ez a kormányzó posztja volt, később gyakorlatilag nagyköveti), majd 1959-től 1963-ig Harold Macmillan kormányában az Admiralitás Első Lordja. Ezt követően tárca nélküli miniszter, majd a parlamenti felsőház, vagyis a Lordok Házának elnöke.
1970-től 1974-ig honvédelmi miniszter Edward Heath kormányában, majd 1979-től külügyminiszter Margaret Thatcher kormányában. Amikor Argentína megtámadta a Falkland-szigeteket, lemondott, talán mert úgy érezte, hogy külügyminiszterként előre kellett volna látnia ezt a lehetőséget, és megpróbálni megelőzni. Utólag a dolognak már nem volt nagy jelentősége, miután Nagy-Britannia katonai erővel visszaszerezte a szigeteket. Két évvel később aztán Lord Carrington még komolyabb posztot kapott: négy évre NATO-főtitkár lett. A Lordok Házának haláláig tagja maradhatott, mivel az örökös jog 1999-es eltörlésekor lehetővé tették, hogy a korábbi házelnökök életük végéig tagok lehessenek.
Ismét két miniszter
Érdekes időbeli egybeesés, hogy Lord Carrington és Humphrey Atkins 1982-es lemondása óta először fordul elő, hogy 24 órán belül két kormánytag is lemond. David Davis Brexit-ügyi, és Boris Johnson külügyminiszter távozása sokakat meglepetésként ért, noha kifejezetten előnyös is lehet, hogy ezzel a kormányból kikerülnek a keményvonalasok, akik tekintet nélkül a gazdasági következményekre, teljes szakítást akartak az Európai Unióval. Theresa May kormányfő pedig most már arra hajlik, ami az egyetlen gyakorlatilag lehetséges út: a norvég minta, vagyis benn maradni az egységes piacon és a vámunióban, ami persze az emberek többé-kevésbé szabad mozgását is feltételezi.
Kitart-e a kormányfő?
Úgy tűnik, a brit kormány sokáig bízott abban, hogy az Európai Unió meghátrál a tárgyalásokon, de utóbbi ezt nem teheti, hisz komolytalanná tenné önmagát, márpedig az elején megmondták, hogy nincs kivételezés. A veszély inkább az lehet most, hogy a keményvonalasok megpróbálják megbuktatni Mayt, bár ez nem feltétlenül azt jelentené, hogy ők kerülnének hatalomra: sokkal inkább az előrehozott választások esélye nőne meg.
Persze azt is remélhetik, hogy egy ilyen káoszban semmilyen megegyezés nem lenne, és úgy történne meg a kilépés, de ezzel gazdasági összeomlásba taszítanák országuk, ami nem tudni, mennyire jó nekik. A legfontosabb kérdés a közeljövőben, hogy a Konzervatív Párt parlamenti képviselőinek mekkora hányada látja be, hogy a jelenleg kialakulóban lévő a megoldás a legjobb, és elég sokan lesznek-e ahhoz, hogy megakadályozzák a kormány ellehetetlenítését.
